A latin „incunabulum” kifejezést egy német filológus, Bernhard Mallinckrodt (Mallinkrot, 1591−1664) használta először az 1640-ben Kölnben (typ. Kinchius) megjelent, De ortu ac progressu artis typographicae dissertatio historica című munkájában.¹ Ősnyomtatvány az a könyv vagy egyleveles kiadvány, amelyet az európai könyvnyomtatás feltalálása óta, azaz az 1450-es évek közepétől a XV. század végéig, pontosabban 1500. december 31-ig mozgatható betűkkel, szedéssel-nyomással állítottak elő.Az ősnyomtatványok világszerte a legdrágább dokumentumok közé tartoznak.² Egy-egy példány a könyvkereskedelemben (aukciók, antikváriumok) – mai magyarországi pénznemben – sok millió forintos áron cserél gazdát a XIX. század óta. Az ősnyomtatványok különleges értékét nem elsősorban a tartalmuk határozza meg, közrejátszik benne a nyomdászattörténeti jelentőség, a régiség és az egyedivé tett állapot. A legértékesebbek a könyvnyomtatás feltalálásához időben közelebb álló munkák. Kiemelkedően értékesek mindazok az ősnyomtatványok, amelyek egy-egy kontinens, ország, település vagy műhely első termékei közé tartoznak, továbbá az eredetileg is kis számban készült vagy fennmaradt kiadványok. A ritka kötetek közül kiemelkednek mindazok az ősnyomtatvá­nyok, amelyek mindössze egyetlen ismert példányban maradtak fenn, ezek az úgynevezett világ-unikum példányok. Továbbá különösen értékesek mindazok az ősnyomtatványok, amelyeket nem a szokványos papírra, hanem pergamenre nyomtattak, és a középkori gyakorlatnak megfelelően kézzel díszítettek, valamint a XV. században legmodernebbnek számító, antik auktorok műveit tartalmazó kötetek.

A budapesti Egyetemi Könyvtár (ELTE Egyetemi Könyvtár) állománya − különös tekintettel az országos unikum példányokra − a XVI. század második fele óta őriz ősnyomtatványokat. A könyvtár legkorábbi jogelődje, az első nagyszombati jezsuita könyvtár megalapításával (1561) és e könyvtár jogutódai révén jött létre az a Magyarországon egyedülálló ősnyomtatvány-gyűjtemény, amely évszázadokon át, egészen a mai napig háborítás nélkül együtt megmaradt, és lehetőség szerint folyamatosan bővül. A tár egésze kiemelkedő jelentőségű abból a másik szempontból is, hogy állományát nem magángyűjtemény formájában, látványosságként gyűjtötték össze, hanem a kezdetek-kezdete óta napi használatra, elsősorban oktatásra és tanulásra szánták.

A gyűjtemény eléggé ki nem emelhető, alapvető jellegzetessége, hogy az eredeti állományt évszázadokon keresztül megőrizte. Ezt az egyedülálló sajátosságot bizonyítja mindenekelőtt a kötetekben megtalálható viszonylag sok bejegyzés, marginália. A tár történetére vonatkozó két további fő forrás a kötetekben található egykori tulajdonosi bejegyzéseken kívül a könyvtár fennmaradt XVII. századi kéziratos történeti katalógusai. Az ősnyomtatványok száma a könyvtár történetének kezdetétől folyamatosan gyarapodott. Dümmerth Dezső kutatási eredményét elfogadva, mai ismereteink szerint egy ősnyomtatvány (Inc. 256, Marcus Tullius Cicero, Epistolae ad familiares, Velence, 1487, A. de Paltaszichis – korábban egybekötve egy XVI. századi Cicero, Epistolae ad familiares, Párizs, 1557, apud Audoëneum Parvum, kiadással, Ant. 4297) lehetett a könyvtár legrégebben, 1586–1589 között beszerzett és máig folyamatosan használt és megőrzött kötete. Ez az egyik jogelőd könyvtárban, Turóc-Znióváralján (ma Kláštor pod Znievom, Szlovákia) már használt kolligátum a jezsuita oktatásban a XVI. századi kezdetek óta Európa-szerte használt tankönyvnek számított. Legkorábbi tulajdonosi bejegyzése a „Societatis Jesu inscriptus Catalogus − Collegium Turocensis”. A későbbi jogelődnek számító könyvtárban, Vágsellyén (ma Šal’a, Szlovákia) egy újabb tulajdonosi bejegyzést írtak ugyanebbe a kötetbe: „An[no] 1600. Selliensis”, amelyet három évvel a nagyszombati jezsuita egyetem megalapítását (1635) megelőzően követett a „Tyrnaviensis 1632” possessor feltüntetése.

A legrégebbi ősnyomtatvány-beszerzések tehát közvetlenül az 1561 utáni évekből származnak. A gyűjteményt bővítő egyik következő nevezetes ősnyomtatványban (Thuróczy János, Chronica Hungarorum, Brno, Konrad Stahel et Matthias Preinlein, 1488; Inc. 338) a következő bejegyzés olvasható: „donatus a Francisco Zabo 1590” − „Inscriptus Collegij Turociensis Societatis Jesu”. A csupán nevéről ismert, különben ismeretlen nagyszombati Szabó Ferencet, valószínűleg városi polgárt egy nála ismertebb, nevezetes személy követte újabb könyv-ajándékozóként, Partinger Gáspár. Partinger nagyszombati városi tanácstag volt, és összesen négy ősnyomtatvány kötettel (Nicolaus de Lyra négykötetes Biblia-kommentárjával, Biblia cum postillis Nicolai de Lyra pars 4, Inc. 274−278) gazdagította 1616-ban az állományt. Ennek a fatáblára vont bőrkötésben fennmaradt, belül vörös és kék, három- és négysoros iniciálékkal, valamint szövegtagolókkal díszített Biblia cum postillis Nicolai de Lyra […] (Nürnberg, Anton Koberger, 1487) című műnek a címlapján első bejegyzésként az „Ex dono Dominij Caspari Partingeri Collegij Soc[ieta]tis Jesu Tyrnaviae 1616” szöveg olvasható, amelyet a máig fennmaradt, valószínűleg legkorábbi nagyszombati kéziratos katalógusra történő utalás követ, az „Inscriptus Catalogo 1632. L[ittera] N. n[umero] 6. 7. 8. 9” szöveg-formában.

Ezt az első hat ősnyomtatványt továbbiak követték a nagyszombati egyetem megalapításáig (1635). Közülük a legrégebben megjelent nyomtatvány Franciscus de Platea Opus restitutionum usurarum et excommunicationum (Padova, Leonardus Achates, 1473) című munkája volt, amelyet az első fennmaradt könyvtári katalógusban a „Francisci de Platea Opus restitutionum in folio corio rubro Paduae 1473” formában örökítettek meg. Jelenleg ebből a kiadásból – ismeretlen történeti ok miatt – a könyvtár nem őriz példányt, ugyanis az egyetlen magyarországi példány jelenleg a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárában található meg (jelzete ott: Inc. 518). Ennek a példánynak nem lehet köze az Egyetemi Könyvtár egykori példányához, mivel első előzéklapján – többek között – a következő bejegyzés olvasható: „[…] Ára 110 kor […] Rosenthal 14/4 [1]904”, illetve „Vigyázó 6836”. Azaz egy, az 1929-es évben az Akadémiai Könyvtárba került nevezetes magángyűjteményből, gróf Vigyázó Sándor, e könyvtár „második alapítója” hagyatékából származik, ő 1904-ben vásárolta meg a kötetet.

Időben ezt követi Szent Ágoston De civitate Dei című művének két velencei kiadása (Gabriele di Pietro, 1475 – Inc. 25; Bonetus Locatellus, 1486/1487 – Inc. 221). Mindkét kötetet a már tervezett egyetemalapításra készülve vásárolhatta jezsuita kollégium, mivel a bennük található egyetlen tulajdonosi bejegyzés ugyanabból az évből, 1632-ből datálódik: „Collegij Tyrnaviensis Societatis Jesu Catalogo inscriptus 1632, Littera A. numero 23”, illetve „Collegij Tyrnaviensis Societatis Jesu Catalogo inscriptus 1632, Littera A. numero 28,” azaz 1632-ben az ’A’ betűnél a 23., illetve a 28. számon katalogizálták őket.

A nagyszombati egyetem megalapítása előtt a gyűjteménybe bekerült teológiai és egyházjogi ősnyomtatványok mellett matematikai munka (Claudius Ptolomaeus, Quadripartitum cum aliis tractatibus, Venetiis, Bonetus Locatellus, 1493 – Inc. 487) éppúgy megtalálható, mint az 1633-ban beszerzett, a második magyarországi ősnyomdából kikerült Antoninus Florentinus Confessionaléja (Buda, 1477, RMNy 3 – Inc. 46). Utóbbinak a tulajdonosi bejegyzése a címlapon „Collegij Tyrnau[iensis] So[cie]t[a]tis Jesu 1633. L[ittera] A. N[umero] 193.” A gyónási és gyóntatási kézikönyv e példányán kívül egy másik, variáns példányt is őriz a kiadványból a könyvtár (Inc. 45). Antoninus Florentinus firenzei érseknek e XV. század közepén készült műve a kor alapvető gyóntatói segédkönyvének számított; magának a műnek több mint száz [!] különböző ősnyomtatvány-kiadása ismert. Fitz József és Soltész Zoltánné kutatásai tették nyilvánvalóvá, hogy a fenti példányok és egy további, Gyöngyösön őrzött példány a Magyarországon 1477−1480 között működött második hazai ősnyomda terméke, és azt nem Nápolyban nyomtatták Matthias Moravus tipográfiájában – mint azt a Gesamtkatalog der Wiegendrucke szerkesztői állították a kiadványban használt betűk mechanikus vizsgálata alapján (GW2108).

1635 előtt összesen huszonhat ősnyomtatványt őrzött a nagyszombati jezsuita kollégium könyvtára, ezek közül húsz azóta is, ma is a gyűjtemény része. Valószínű, hogy ezeken kívül még két további, 1635 előtt a nagyszombati jezsuiták részére beszerzett ősnyomtatványt is őriz a könyvtár, de ezeknek időközben megsérült a tulajdonosi bejegyzése. Azaz az ősnyomtatványtár legrégebbi huszonnyolc kötetéből huszonkettőt közel 380 éve őriz a könyvtár és használják látogatói.

A nagyszombati jezsuita egyetem megalapítását követően további ősnyomtatványokkal gyarapodott az állomány. Így például 1637-ben Armandus de Bellovisu De declaratione difficilium terminorumát (Basel, 1491 – Inc. 418), 1681-ben Euklidesz Elementa geometriáját (Venezia, Erhard Ratdolt, 1482 – Inc. 115), 1690-ben Petrus Lombardus Sententiarum libri quatuorját (Nürnberg, Anton Koberger, 1491 – Inc. 424) és Michael de Dalen Casus breves Decretaliumát (Strassburg, Georg Husner, 1493 – Inc. 470), 1692-ben Cassiodorus zsoltármagyarázatait (Cassiodorus Senator, Flavius Magnus Aurelius, Expositio Psalterii, Basel, Johann Amerbach, 1491 – Inc. 425) szerezték be. Caius Plinius Secundus Historia naturalis-ának 1491-ben megjelent velencei kiadása (Inc. 432) a nagyszombati jezsuita kollégium által megszervezett egyik Mária kongregáció, a Sarlós Boldogasszony Társulat könyvtárából került a jezsuita könyvtárba (az ajándékozó bejegyzés szerint Szomori Mátyás, talán a társulat egyik tagja adta a kötetet a kongregációnak 1655-ben: „Sodalitatis B[eatae] V[irginis] Visitantis in Collegio Soc[ietatis] Jesu Tyrnav[iensis] 1655 dedit Dominus Mathias Szomori”).

A XVIII. században a jezsuita rend feloszlatásáig (1773) további számos ősnyomtatvánnyal gazdagodott a könyvtár állománya, ezek kivétel nélkül használati könyvként, illetve tankönyvként vagy oktatói segédletként és nem célzottan megvásárolt ritkaságként kerültek a gyűjteménybe. Jelentőségük – megviselt állapotuk ellenére – nemcsak a könyv- és könyvtártörténet számára, hanem oktatástörténetben is kimagasló, pótolhatatlan értéket képvisel.