Tisztelt gyászoló család, kollégák, tanítványok, barátok, ismerősök, tisztelők, az MKE tagjai és közöttük persze az általa alapított Műszaki Szekció tagjai!

Önmagában véve is nehéz feladatot jelent, hogy a Műszaki Szekció nevében búcsúzzunk Vajda Eriktől, mert azonnal felvetődik a kérdés, kiről beszéljünk. A végtelen széles körű tudással rendelkező szakemberről? A hazai szakkönyvtárosok, műszaki információs szakemberek nesztoráról, akinek az irodalmi munkásságát felsorolni se lehetne a mai napon? A stratégáról vagy a diplomata Vajda Erikről, aki a ’70-es évek mindent összeszorító világában képes volt együvé szervezni a vállalatok és a fejlesztő, a műszaki intézmények legkülönbözőbb végzettségű és képzettségű szakembereit, a legkisebb vidéki bázishelytől a nagy, országos műszaki és információs könyvtárakig? Mindebben egy cél vezérelte, hogy egységes koncepció alapján elérhessük a nyugati világban akkor már tapasztalható színvonalat. Munkásságának jelentőségét külön emeli, hogy olyan időszakban végezte mindezt, amikor – a korszakra jellemzően – nem számíthatott magasabb szintről támogatásra.
Mindehhez az emberi, szakmai adottságai mellett megvoltak a képességei is a neves jogász, fotóművész és festőművésznő fiának, aki azon sajnálkozott, hogy a német, az angol, az orosz magas szintű tudása mellett még nem beszéli úgy a franciát, mint édesapja. Búcsúzunk attól a Vajda Eriktől, akinek európai szakmai sikerei mellett magánéletének tragédiáit is meg kellett élnie. Fia, Gábor, akivel magam is együtt dolgozhattam pár évet egykoron az OSZK-ban, ifjan való elmenetele, majd közvetlenül utána kedves feleségének, Máriának, és később a leányának az elvesztése után is fel tudott állni, és folytatni tudta szervező, oktató, és ami talán a legfontosabb, a nevelő és lélekmentő munkáját.
A Magyar Könyvtárosok Egyesületében végzett kiemelkedő tevékenységét Bényei Miklós tanár úr, az MKE 75 évét összefoglaló jubileumi kötet főszerkesztője igen érzékletesen így foglalta össze: “Való igaz, hogy vannak olyan korszakok az MKE életében, amikor az egyesületet magát, a Vajda Erik által vezérelt Műszaki Könyvtáros Szekció tette ki.” Arról nem is beszélve, hogy az elnökségi tagok igen nagy számát, de a főtitkárok és az elnökök sorát is a Műszaki Szekció “nevelte ki”, az előttem búcsúzó Bakos Klára elnök asszonyt is beleértve, aki szintén az MKSZ titkára volt egykoron. Azt, hogy a Műszaki Könyvtárosok Szekciója elmúlt negyven évének milyen kiemelkedő szakmai értékei voltak, már több összefoglaló tanulmány tárgyalta, és bízunk abban, hogy egy hamarosan megjelenő kötet majd megörökíti az utókor számára e korszak és személy szerint Vajda Erik jelentőségét is.
Viszont ami számunkra, az itt maradók vagy még inkább az itt hagyottak számára talán az előbb felsoroltaknál is fontosabb, hogy most egy olyan, nálunk sokkal magasabb régiókban járó embertől kell búcsúznunk, aki egyben szívbéli jó barátunk volt, aki a széthúzó embereket mindig össze tudta gyűjteni, és olyan tanítványokat nevelt közülük, akik által fenn és együtt tudtunk maradni.
Búcsúzunk Tőled, Erik. Tőled, aki képes voltál saját gyengéinkre és hiányosságainkra is tréfásan felhívni a figyelmet, például a klubnapunkon, azon a bizonyos december 13-ai Luca-napon, amely a Műszaki Könyvtárosok Szekciójának évértékelő napjaként vált híressé és egyben tradícióvá, már évtizedek óta. Ennek viszont olyan karizmát sikerült adnod, hogy elő nem fordulhat, hogy erről megfeledkezzünk, és bizony mondom, hogy jobban készülünk rá, mint sok más igen fontos dologra az életünkben.
Összekovácsoló, barátságot sugárzó személyiséged és szereped, hála az Istennek, megmaradt azok után is, amikor már régen nem a Te gondod volt az MKSZ vezetése és továbbvitele. A régi barátok és újabb kollégáid később sem szakadtak el Tőled, azáltal, hogy kedves felségeddel, Évával együtt megteremtettétek Alcsútdobozon a “találkozzunk Vajda Erikékkel” elnevezésű, vidám, mégis sok fontos szakmai és nagy életkérdéseket felvető találkozókat, ahol a helyben készült ételremekek mellett el tudtuk felejteni a sok bút és bánatot. Így hát mégis igaz, hogy a Luca-nap nemcsak az emberi gyengéink feledtetésének napjaként maradt meg általad, hanem a nap eredeti nevének a luxnak, azaz a fénynek a napjaként, amely a tél elmúltával egyre jobban bevilágítja az arcunkat és mosolyt fakaszt. Ez a szelíd, mindig kicsit huncut mosoly marad meg bennünk, amit minden együttlétünk alkalmával láthattunk rajtad. Így hát leginkább ez fog hiányozni mindnyájunknak, de lllyés Gyula: Kháron ladikja című versének alapján tudjuk már, hogy nem szabad szomorkodnunk, mert most is úgy vagyunk itt Nélküled, mintha mégis Nálad, Nálatok lennénk:

Ülünk barátaink s fáink közt, nevetünk,
- vidám vita folyik -
s egyszer csak ringani kezd velünk, (csak velünk!)
kifelé a ladik.
Bölcs, ki e kéjuton, ezen is mosolyog
s ha sír is, hálakönnyet ont,
hogy hány piazza-t, hány s milyen Casa d’Oro-t!
látott, ha nem lát is viszont!

Mi viszont mindig látni fogunk Téged Erik, amíg nekünk is engedi a jóságos ég! Nyugodjál békében a mi barátságunktól körülvéve!

(Elhangzott a budapesti Farkasréti temetőben 2014. június 4-én.)