Régi, de ma már több okból időszerűtlen a kérdés, hogy áru-e a kultúra. A hetvenes években vitasorozat tárgya is volt, akkor, amikor az árujelleget még eltakarta a három T (Tilt, Tűr, Támogat). Talán az volt a közmegegyezés, hogy a kulturális érték nem lehet áru, annak ellenére, hogy ára van. A mai válasz pedig egyértelmű.
Az áraknak és a béreknek az elmúlt évtizedekben hazánkban bekövetkezett változása látszólag rapszodikus és kiismerhetetlen. A változás két elemének egymásra gyakorolt hatása szintén. Nem engedi meg, nem teszi lehetővé a viszonyítást, az összehasonlítást. Annak a megállapítását, hogy a különböző árukért és szolgáltatásokért mikor mennyit kellett dolgozni, s az idő múlásával fejlődés avagy visszafejlődés történt-e. Az árak és a bérek váltakozó és nem egyforma mértékű emelkedése eltakarja a lényeget. (Egy hajdani kollégám szokta emlegetni, hogy az inflációban benne van pl. a kenyér és a benzin, vagy a toronydaru árváltozása, de toronydarut ritkán vesz az ember.)Mégis érdemes valamilyen viszonyítási pontokat keresni, objektív képet alkotni az elmúlt fél évszázadban bekövetkezett folyamatról. Lehet a témát nagyképűen mikro-szocio-ökonómiának nevezni. A feladat hatalmas, kutatócsoport foglalkozhatna vele évekig. De kicsiben is el lehet kezdeni. Alulról építkezve-térképezve, először egy csoport, például a mindenkori kezdő közalkalmazottak esetében megnézni, miért mennyit kellett dolgozniuk. A kérdés évtizedek óta foglalkoztat, de a fogalmazvány tervéhez a végső lökést egy tavaly februárban megjelent írás adta. A Hitel tematikus száma az értelmiség helyzetével, szellemi állapotával, felelősségével foglalkozott. Már azt is érdemes lenne tárgyilagosan mérlegre tenni, milyen képet rajzoltak az írások. Én – elfogultan – három csoportra bontottam a cikkeket. A nekem tetsző (pozitív), a nem tetsző (negatív), illetve semleges csoportosítással. A negatívnak minősített csoportba került Tóth Erzsébet írása, aki költő, közgazdasági végzettséggel. Ezért sem tudtam elfogadni egy – szerintem ideológiai elkötelezettségéből fakadó – hamis állítását. Egy helyen ugyanis azt írja a tanulmányban, hogy az elmúlt évtizedekben szinte minden áru és szolgáltatás árával arányosan emelkedtek a bérek, csak az írói honoráriumok maradtak le jelentősen.
“A honorárium átlaga sokkal kisebb, mint volt a Kádár-kormány idején. Minden, alapvető élelmiszer, háztartási eszköz, elemi szükséglet ára a munkabérekkel együtt arányosan emelkedett, elérhetővé vált, kizárólag az írói honorárium vesztegel a húsz évvel ezelőtti szinten vagy az alatt. Elméletileg a könyv ára is csak annak magas, aki írói jövedelméből akar megélni. Nincs pénzem könyvre, mondja, akinek két mobiltelefon lapul a zsebében, a harmadik meg az autójában csöng.”
(Tóth Erzsébet: Hidegbéke. Hitel, 2012/2. 116. p.)
Ekkor készítettem hirtelen felindultságomban egy kis összehasonlítást, néhány árura korlátozva. A következő “eredményt” kaptam:
Kezdő bér: 1970: 1800 Ft; 2012: 90 000 Ft.
Mivel az elmúlt félszázadban a magyar bérarányok nem nagyon változtak az egyes foglalkoztatottak között, a fenti százalékok talán tágabban is igazak. Vagyis a kiválasztott áruk és szolgáltatások közül csak a tojásért kell fele annyit és a húsért ötödével kevesebbet dolgozni, a többiért viszont jelentősen többet. (Megjegyzem, hogy a konkrét adatok nekem is meglepetést okoztak. Az arány az 1970-es adatot veszi egy egységnek.) Konkrétan a benzinért és a gázért háromszor, a vonaljegyért négyszer annyit, s a kenyérért is egyharmaddal többet.
Ezzel a leegyszerűsítő, durva mintavétellel nem lehetünk elégedettek, ezért a következő lépésben arra voltam kíváncsi, hogy a házi könyvtáramban kiválasztott könyvekért mennyit kellett az adott évben dolgoznom. Ötven évből 70 könyvet választottam, évenként egyet vagy kettőt, szépirodalmi műveket, kicsit törekedve a tartalmi változatosságra is. A lista egy kutatási beszámoló mellékletébe kerülhetne, itt a belőle számított viszonyszámok táblázata lehet érdekes. És talán a számítások menete, alapja. Ár/terjedelem arányokat számítottam, mert manapság is – a könyv tartalmi értékei mellett – az egyik eligazító adatom könyvvásárláskor az egy oldalra jutó ár. Ez a következő táblázatban látható. Évtizedekre bontva átlagoltam, illetve ahol szükségesnek látszott, évtizeden belül is tagoltam. Az adatok gyűjtése közben derült ki, hogy megőrzött jövedelem-nyilvántartásaim hiányosak. Ezért csak összehasonlítási alapként használtam azokat, az elérhető országos átlagok mellett. Kis eltéréssel követték az átlagot. Terjedelmi korlátok miatt is, és mert a tendenciákat jobban szemlélteti, mindkét adatsorból, a könyvárakból is és a munkabérekből is az évtizedenként átlagokat foglaltam táblázatba. A kialakult kép a következő:
Évtizedenkénti tendenciák:
Első évtized (1960-1969): a könyvek oldalankénti ára öt és tíz fillér között, az átlag 7 fillér, az évtizeden belül nincs irányváltozás. Az egyes könyvek között négyszeres eltérés volt a maximum.
Második évtized (1970-1979): öt század és két tized Ft között, (5 és 20 fillér), az átlag 12 fillér, az eltérés négyszeres.
Harmadik évtized (1980-1989): nyolc század és két tized Ft között, az átlag 16 fillér, de az évtized első felében 10, a második felében 20 fillér. Az eddigi lassú arányromlás után itt van az évtized közepétől egy kétszeres negatív változás. Ennek az évtizednek a mérlegeléséhez figyelembe kell venni az 1988-ban beköszöntött, bruttósítással egybekötött jövedelemadó- és járulékfizetést. Az is látszik, hogy a könyvárak késleltetve követték a bruttósítással is együttjáró jövedelemnövekedést. Lehetséges továbbá, hogy a kiválasztott könyvek mégsem reprezentálják az évtizedet, ezért van a sorból kilógó, és önmagában is legszebb számadat. Nagyobb mintát véve biztosan hitelesebb lenne a szám.
Negyedik évtized (1990-1999):6 tized és hat egész közötti, (hatvan fillér és 6 Ft), a szélső értékekben tízszeres különbség, az átlag 3,5 Ft, vagyis az előző évtizedének húszszorosa. Az évtized első felében 1,2 Ft, a másodikban 6 Ft az oldalankénti ár. Itt a hússzoros árnövekedés és a negyedére csökkenő órabér/oldal arány egyik magyarázata lehet (a kiadói struktúra és a finanszírozás változásai mellett) a kiugróan magas infláció, az évtized közepén éves átlagban 30 százalék körül volt, s nem csökkent 10 százalék alá.
Ötödik évtized (2000-2012): 3 és 13 Ft közötti, a szélső érték is széthúzódott (2 és 22), az átlag 8,7 Ft/oldal. Az évtized első felében 3,1 – a második felében 10,3 Ft.
A számokból következik, hogy félidőben, a ’80-as évek közepén az addig lassan csúszó árarány meglendült, s az utóbbi negyedszázadban egyre gyorsulva érte el a mai, európai átlaghoz igazodó értéket. A könyvek ára mellett ez sajnos, már szinte minden termékre, nemcsak kultúrtermékre, igazolható.
A táblázat részletei is érdekesek lehetnek, de egészében bizonyítja a legjellemzőbb adat igazát. Azt, hogy az első táblázat hevenyészett összehasonlítását alátámasztja az adatsora: az első évtized átlagos órabéréért kétszer annyi könyvet lehetett venni, mint az utolsó évtizedéért. Tehát manapság legalább kétszer annyit kell dolgozni egy könyvért, mint ötven éve.
A ’70-es évek vége óta vagyok előfizetője az Élet és Irodalomnak (ÉS). Ezért kontrollként a példányonkénti ár, illetve az előfizetési díj bérekhez viszonyított változása is érdekelt. A számítás során itt is figyelembe vettem a változó terjedelmet. Hiszen az éves adatokból kiderül, hogy gyakran évenként változatlan volt a terjedelem is, vele együtt az ár is, függetlenül az évenként változó inflációtól. A váltások, ugrások ezért nagyobbak a könyvek árváltozásánál. A tulajdonosok gyakran a változatlan ár melletti terjedelemcsökkenéssel kompenzálták a költségeik emelkedését. A hetilap esetében a második évtized, azaz a hetvenes évek időszakában volt a legkedvezőbb a jövedelem/ár-viszony, ehhez képest az utolsó évtized átlaga – a könyvekkel azonos képet mutatva – ugyancsak a felére esik vissza. Vagyis itt is kétszer annyi munkába kerül az egységnyi terjedelem megvásárlása.
A folyamat mellett érdemes lehet az ÉS esetében a két szélső év adatait is öszszevetni, hiszen mindegyik esetben 52 szám áráról van szó. 1960-ban az 1,5 Ft-os példányonkénti ár és a 8,6 Ft-os átlagos órabér majdnem 70 oldal/órabért eredményez, 2012-ben a 495 Ft-os ár és a 666 Ft-os nettó átlagos órabér pedig 32 oldal megvásárlására elegendő. Itt is látszik a szükséges, több mint kétszeres munkamennyiség az ugyanakkora terjedelem megszerzéséhez.
A könyvek éves átlagárának kiszámítása problematikus, sőt, azt is mondhatnám, hogy lehetetlen. Ha tudnánk is megfelelően nagy mintát venni, mit tegyünk a különböző tartalmú és kiállítású, vagy éppen jelentősen különböző példányszámú, eltérő kiadójú könyvek árának közös nevezőre hozása érdekében? Ezért a kiinduló táblázat szellemében most a hetilap két évfolyamának adatát a kezdő közalkalmazott bér figyelembevételével hasonlítom össze. 1970-ben pl. egy pályakezdő pedagógus egy órai munkájából négy példányt, azaz egy egész havi ÉS-t vehetett, összesen 64 oldalon, 2012-ben egyetlen példányt, igaz, ez másfélszer annyi (számonként 24) oldalas. De ha egész hónapra vetítjük, akkor a különbség majdnem háromszoros a mai pályakezdő kárára.
Összehasonlítható a könyvek és az ÉS oldalankénti ára akár az egyes éveken belül, akár évtizedenként. Az látható, hogy a hetilap – ugyan változó arányban – mindig kedvezőbb költséget mutat. Hiszen egy oldalnyi tartalma négy könyvoldalnak felelhet meg. Ezért pl. az első évtizedben kb. kétszer annyi szöveget (karaktert) kaphattunk az órabérért, az utolsó évtizedben háromszor annyit. A legutóbbi számok ára pedig (495 Ft) egy 96 oldalas könyv árával lenne összevethető.
A munkahipotézist és a belőle kisarjadó alapkérdést, talán rendhagyóan, zárógondolatként fogalmazom meg. Az volt a feltételezésem (a Szép versektől kiindulva), hogy a könyvek ára gyorsabban nőtt, mint a munkabér. Ezt a feltételezést a mintavételes “önvizsgálat” igazolta. A kép akkor lehetne teljesebb, ha a kultúra árának vizsgálatát kiterjesztenénk (folyóirat, lemez, CD, mozi- és színházjegyek, belépőjegyek stb. ára és a bérek viszonya), s ezeknek a szellemi szórakozásoknak a költségét egy átlagháztartás egyéb kiadásaihoz is viszonyítanánk. A végső kérdés azonban az, hogy egy mesterségesen szabályozott tervgazdaságból a piacgazdaságba vezető út húsz éve után is miért csak itt tartunk? Miért maradt meg, illetve miért nőtt az elmúlt félszázadban a különbség a magyar és az európai bérek között? A hazai árak és a bérek között? Hiszen az árak már szinte azonosak a nyugat-európaiakkal. Mennyit kell ma dolgozni egy hasonló lakásért vagy egy autóért nálunk és mennyit pl. Angliában? Kié a haszon? József Attila óta sejtjük a választ. De azért ne legyünk tőkeellenesek, hanem próbáljunk meg hatni a szellem erejével. Hatni a magán-munkáltatókra és az állami fenntartókra egyaránt azért, hogy ne hajtsák túl az eredeti tőkefelhalmozást, a haszon felélését, illetve a kultúra finanszírozásából való kivonulást, hanem ennek egy részéről lemondva segítsenek kicsit kisebbre zárni a mindenféle ollókat.