Hír

A nemzetközi szakirodalom szemlézése alapján válogatta: Szabó Piroska, a Könyvtári Figyelő külföldi folyóirat-figyelő rovatának szerkesztője.

(Az előfizetett folyóiratokban és adatbázisokban található cikkek csak az OSZK épületén belül érhetők el, de kérésre e-mailben elküldjük őket a kszk@oszk.hu e-mail címről.)

Az összeállítás anyagában a Humanus adatbázisban lehet böngészni a részadatbázis megjelölésével (most: K 2018/2).

Az utóbbi néhány évben az álhírek (fake news) mint a közösségi média kontextusában megvalósuló hírfogyasztás régi-új velejárói számos elemzés tárgyát képezték. A könyvtáros szakmai etika tükrében óhatatlan volt, hogy a könyvtárosok figyelme is a kérdésre irányuljon (ld. a Library Technology Reports különszámát vagy az IFLA infografikáját a témában). A Reference & user services quarterly 2018/3. száma több nézőpontból is körüljárta a témakört: a Reflections on fake news, librarians, and undergraduate research című cikk fő állítása, hogy a felsőoktatási könyvtárak sem legyinthetnek az álhírekre, mondván, hogy ez inkább a közkönyvtárak problémája. A tapasztalatok azt mutatják, hogy az egyetemi hallgatók nem tudják kellő körültekintéssel megalapozni kutatásaikat, megfogalmazni kutatási kérdéseiket, ezért a cikk szerzőjének könyvtárában speciális adatbázisokat ajánlanak nekik a kutatásaik elején való tájékozódáshoz (EBSCO Discovery, Credo Reference, Opposing Viewpoints, CQ Researcher, Gale ’In Context’). A kínált könyvtári források azonban csak annyira megbízhatóak, amennyire az adatbázis-szolgáltatók és egyéb szállítók ellenőrzik őket – nem szabad vakon hinni egy kipipált „peer reviewed” szűrőnek sem, az eredmények értékelésére csak a kritikai gondolkodás alkalmas. A Seton Hall Egyetemen (South Orange, New Jersey) ezért Bernard J. F. Lonergan filozófus és teológus Insight. A study of human understanding című művét felhasználva arra törekszenek, hogy minden kurzusba beépítsék a kritikai gondolkodás tanítását.

A Trustworthiness: what are we teaching? című cikk egy 2017-es felmérés eredményeit adja közre, melyet 81 egyesült államokbeli könyvtáros körében végeztek, azt vizsgálva, mit tanítanak használóiknak a megbízható információkról. Az eredmények szerint a könyvtárosok mind a tájékoztató pultnál, mind információs műveltségi kurzusokon vagy workshopokon, mind webes útmutatók (LibGuides) segítségével már évek óta képezik használóikat az információforrások megbízhatóságának értékelésére; az ilyen képzések a felsőoktatási könyvtárakban évtizedes múltra tekintenek vissza, míg a közkönyvtárakban újnak számítanak. Ami a tájékoztatás tartalmát illeti, leggyakoribb a honlapok megbízhatóságának értékelése, ezt a cikkek és könyvek értékelése követi; a közösségi média megbízhatóságának értékelésében csak a válaszadó könyvtárak közel fele segítette használóit. A cikk szerint a jövőben a könyvtáraknak meg kellene osztaniuk egymással a tapasztalataikat, hogy a használók minél szélesebb körét el tudják érni az ilyen képzésekkel minden könyvtártípusban.

A Bias in readers’ advisory services című cikk arra mutat rá, hogy a tájékoztató munka során számolni kell a könyvtárosok világnézeti elfogultságával. Mint az a szakirodalomban már felszínre került, még a katalogizálás sem mentes az elfogultságtól: a tárgyszavak és a műfajmegjelölések esetében is teret nyernek a szubjektív ítéletek. Még inkább jellemző a személyesség az olvasószolgálati munka során – a maga pozitív és negatív hozadékaival együtt. A könyvtárosnak egyszerre kell közvetlennek és elfogulatlannak lennie, aminek a testbeszédben, a hangszínben és a szóhasználatban is tükröződnie kellene. Ezeket a szempontokat a könyvtárosképzésben is figyelembe vehetjük, annak reményében, hogyha reflektálunk saját elfogultságainkra, javítani tudunk szolgáltatásaink színvonalán.

Az It’s all relative? Post-truth rhetoric, relativism, and teaching on “Authority as Constructed and Contextual” című cikk az ACRL információs műveltségi keretrendszerének egyik állítását, „a tekintély konstruált és kontextusfüggő” elméleti kiindulópontját veszi górcső alá. Ha ugyanis azt tételezzük, hogy tekintéllyel, hitelességgel a közösségek ruháznak fel bizonyos forrásokat, az könnyen relativizmushoz vezet, hiszen vélemény kérdése, melyik közösség mely forrásokat fogadja el autoritásként. Abszolút igazság és relatív igazságok ellentétpárja helyett a cikk szerzője mélyebben elemzi a Keretrendszer kiinduló állítását; meglátása szerint a tekintély nem esetleges, hanem kontexuális, és szélsőséges relativizmus helyett „gyenge relativizmusra” van szükségünk, amely bizonyos univerzális értékek talaján állva ismeri el az egyes kultúrák eltérő értékrendjeit. Amellett, hogy elfogadjuk minden emberi élettapasztalat hitelességét, rá kell mutatnunk, hogy a körülöttünk lévő világot is „konstruált és kontextusfüggő” módon érzékeljük. Az információs műveltség oktatása során ezért egyetértésre kell jutnunk, mi számít ténynek, bizonyítéknak, érvnek és érvrendszernek, és a forráskritikán túl kritikai önreflexióra is kell tanítanunk a diákokat.

A The reproducibility crisis and academic libraries című tanulmány is a hitelesség kérdésével foglalkozik: a középpontjában egy olyan jelenség áll, amely „replikációs válság” néven lett ismeretes a sajtóban, és arra utal, hogy a természet- és társadalomtudományok terén egyaránt előfordult, hogy bizonyos kísérletek megismétlése más eredményre vezetett, mint korábban. A legnagyobb publicitást a pszichológiai vizsgálatok kapták (Open Science Collaboration’s Reproducibility Project, 2012–2015), de más területeken is rámutattak hasonló anomáliákra. A megoldás a transzparencia lehet: egyebek mellett a Transparency and Openness Promotion (TOP) Guidelines is előírja a kutatási adatok, módszerek teljes átláthatóságát és nyitottságát, valamint a kísérletek és kutatások időnkénti megismétlését – 2017 októberéig több mint 5000 folyóirat és tudományos testület tette magáévá ezeket az elveket. A könyvtárosok szerepe a nyílt tudomány és a megismételhető kutatások megvalósításában elsősorban a nyílt adatok nyílt repozitóriumokban való közzététele, az adatintenzív kutatások támogatása, illetve a kutatások megismételhetőségével és a kutatásmódszertannal kapcsolatos ismeretterjesztés.

A The politics of data friction című cikk azzal foglalkozik, hogy a digitális információáramlást lassító „súrlódás” (data friction) milyen társadalmi és anyagi tényezőkből fakad. Az adatok uralkodóvá válásának korában fontos megértenünk, hogy milyen dinamika szerint mozognak vagy éppen nem mozognak a digitális adatok a különböző érdekek által vezérelt aktorok között. Az adatok mozgását lassító „súrlódás” részben abból fakad, hogy az adatokat gyűjteni, kezelni, tárolni, továbbítani kell, ami mind-mind költségekkel és energiabefektetéssel jár; emellett intézményi és politikai tényezők is hátráltathatják az adatok szabad áramlását. A nyílt tudomány célkitűzése a gyakorlatban az adatok (és az érdekek) „súrlódása” miatt akadozik: egyfelől a minőségi metaadatok hiánya is akadályozza az adatok újrahasznosítását, másfelől a kutatók és a kutatóintézetek sem kívánják túl korán közzétenni az adataikat, megakadályozandó, hogy más is learathassa azok alapján a babérokat. Az adategyütteseket sokszor a szenzitív adatok védelmére vagy a téves felhasználás megakadályozására hivatkozva nem teszik közzé. Azokon a tudományterületeken, ahol több kereskedelmi érdek fűződik a kutatási adatokhoz, kevésbé jellemző a nyílt adatok elvének követése. A megoldást az adatok közzétételével kapcsolatos szabályozások és szabványok aktualizálása hozhatja el. A szerző ezután az online közösségi platformokon létrejövő adatok kérdésével foglalkozik. A világhálón generálódó gigászi adatmennyiségben sokan meglátták a kereskedelmi értéket, így olyan rendszer jött létre, melyben a személyes adataink „súrlódásmentesen” jutnak el az azokat begyűjtő vállalatokhoz, adatbrókerekhez és platformszolgáltatókhoz. Ezen a téren a szabályozásnak egyértelműen határokat kellene szabnia az adatok áramlásának.

Az I percorsi ingannevoli nella gestione delle collezioni di una biblioteca pubblica tra censura e legittimazione della post verità: verso il paradigma dei diritti aletici című cikk nagyívű bölcseleti-ismeretelméleti megalapozottsággal tárgyalja az igazság, az „igazság utániság” és az álhírek kérdését. A világháló az információ anarchiáját hozta magával – míg a könyvtár az információ demokráciájának terepe, ahová mindenki beléphet, de ahol nem lehet minden és mindennek az ellenkezője is érvényes. Ahhoz, hogy megtalálja új szerepét a változó világban, a könyvtárnak hűnek kell maradnia eredeti küldetéséhez, a kritikai tudás közvetítéséhez és a gondolat szabadságának biztosításához. Ehhez a következő ellentmondásokat is tekintetbe kell venni: 1.) a tudomány nem abszolút igazság, sok felfedezés utóbb tévedésnek bizonyult, minden tudományos közlemény per definitionem cáfolható; 2.) a könyvtárosoknak nincsenek eszközeik egy szöveg tudományosságának megítélésére; 3.) a használók azt várják, hogy minden könyvet megtaláljanak a könyvtárban, és ha az nem biztosítja számukra az adott művet, cenzúrát kiáltanak; 4.) a könyvtáraknak növelniük kell a használók információs műveltségét; 5.) a könyvtárosoknak felül kell emelkedniük saját meggyőződéseiken, és mindenfajta tudást elérhetővé kell tenniük. A könyvtáraknak a szerző szerint el kell választaniuk a tényeket és a véleményeket, és az igazolhatóan hamis információkat ki kell szűrniük; tisztázniuk kell, hogy a szekularizmus nem jelent teljes közönyt az értékekkel szemben; továbbá át kell hidalniuk a szakadékot a normatív állományalakítás és a tényleges használói igények között. Végezetül Franca D’Agostini nyomán megfogalmazódik a könyvtár és a használók viszonylatában az igazsághoz való (aletikus) jog paradigmája.

A Fake news: bibliotecario neutrale o bibliotecario attivo? című cikk az álhírek és a könyvtárosi hivatás kapcsán felmerülő fő szempontokra tér ki. A kiválasztás és rangsorolás, legyen szó nyomtatott vagy elektronikus forrásokról, mindig tudatos döntés eredménye. Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy az algoritmusok és keresőeszközök is valamilyen elv szerint sorolják előre a megfelelő tartalmakat. Az álhírek időnként komoly veszélyt rejtenek, gondoljunk csak az oltásellenesség mozgalmára. A könyvtárosoknak ezért meg kell találniuk az egyensúlyt a semlegesség és a társadalmi felelősségvállalás között. Másképpen fogalmazva: semleges terepet kínáljanak a használóknak, hogy megtalálják az őket érdeklő információkat, vagy aktív beavatkozással segítsenek értékelni is a forrásokat? A tényellenőrzés (fact checking) elvárása azonban nem jelenti azt, hogy a könyvtáros univerzális szakember, aki minden kérdésben szolgáltatni tudja az univerzális igazságot. A szerző amellett érvel, hogy semlegesség helyett racionalitásra, nyilvánosságra és átláthatóságra kell törekedni. A cikk végezetül a téves információ (misinformation) és a tudatos félrevezetést célzó dezinformáció megkülönböztetésével zárul.

Az Algorithmic detection of misinformation and disinformation: Gricean perspectives című cikk is e fogalmak tisztázását tűzi ki célul, az igazság kommunikációelméleti, szemantikai, logikai és filozófiai értelmezésével széles perspektívába helyezve a kérdést. A szerző a kommunikáció felőli megközelítés mellett érvel: online és offline megnyilatkozásaink mindig bizonyos kontextusban, bizonyos szándékkal történnek, ami meghatározó az üzenetek értelmezése szempontjából. Az álhírek és hamis információk kiszűrésére az utóbbi években több algoritmust hoztak létre (pl. PHEME projekt, Hoaxy stb.), ám ezek fejlesztéséhez érdemes közelebbről megvizsgálni az információ, a téves információ és a dezinformáció fogalmait. Felül kell emelkedni az igaz/hamis dichotómián, és nemcsak a szó szerinti jelentéssel kell számolni, hanem az átvitt értelemmel és a szándékkal is. Herbert Paul Grice kommunikációelméletéből érdemes kiindulni, amely bevezette az implikatúra (a kommunikáció során implikált üzenet) fogalmát. Ilyen értelemben egy állítás szó szerinti értélme lehet ugyan igaz, ha a sugalmazott üzenet hamis/félrevezető (sejtetés, összekacsintás); vagy épp ellenkezőleg, a szó szerinti értelem is lehet hamis, ha a sorok közötti üzenet igaz (irónia); gyakori az is, hogy az állítás minden eleme igaz, de a kihagyott információk miatt – szándékosan vagy szándéktalanul – a közlés félrevezető lesz. Ezek az esetek egyelőre alaposan feladják a leckét az álhíreket kiszűrő algoritmusoknak, amelyek nem „értik” a természetes nyelvi kommunikációt és a pragmatikus jelentést; a szerző következtetése szerint ezért az álhírek automatikus kiszűrése nem lehetséges.

Az Understanding the language of information literacy című cikk az információs műveltség nyelvét vizsgálja Schaub [et al.] 2017-es kutatásai nyomán. Az egyetemi hallgatók a kutatások szerint nem mindig vannak tisztában olyan alapfogalmakkal, mint a lektorálás (peer review), a folyóirat (journal) vagy a tudományos (scholarly), ami az információs műveltség oktatására is rányomja a bélyegét. Felmerülhet, hogy magának a könyvtártudománynak kellene pontosítania vagy kicserélnie a gyakran félreértett fogalmait, esetleg szélesebb értelmű fogalmakat használnia (pl. „Információs szolgáltatások”-at „Tájékoztató szolgáltatások” helyett stb.). A szerző szintén Grice kommunikációelméletére utal, illetve nyelvfilozófiai megalapozottsággal vizsgálja a kérdést, és arra a következtetésre jut, hogy az oktatásban használt fogalmak megértése szociolingvisztikai szempontból közelíthető meg a legjobban, és az a kívánatos, hogy a diákok minél korábban találkozzanak az információs műveltség fogalmaival – könyvtári kontextusban is.

A Supporting the employability agenda in university libraries: a case study from the University of Sheffield című cikk az információs műveltséget a munkaerőpiaci alkalmassággal köti össze. Ugyan az információs műveltség nem jelenik meg a munkáltatók elvárásai között, de ez lehet puszta terminológiai kérdés is, hiszen a szükséges problémamegoldó képesség vagy digitális írástudás az információs műveltséggel rokon terület. A brit felsőoktatási könyvtárakat tömörítő SCONUL információs műveltségi keretrendszere (Seven Pillars of Information Literacy) mindenesetre már kitér a munkahelyi információs műveltség kérdésére is. A Sheffieldi Egyetem könyvtárában pedig kidolgoztak egy munkaerőpiaci-munkavállalói útmutatót az egyetem karrierközpontjával és az öregdiákok szervezetével együttműködve, amely összeköti a felsőoktatási szférában használt információs műveltséget a munkahelyen elvárt információs műveltséggel, kitérve az üzleti információforrásokra, a vállalati környezettel kapcsolatos tudatosságra és a munkavállalói készségek fejlesztésére is.

A Survey of information literacy instructional practices in U.S. academic libraries című cikk arra vállalkozott, hogy felmérje az egyes felsőoktatási könyvtárak információs műveltség oktatására irányuló gyakorlatát az Egyesült Államokban. A kérdőív könyvtáros levelezőlistákon volt elérhető 2016 tavaszán; összesen 622 válasz érkezett (a minta nem tekinthető reprezentatívnak). Az intézmények 55%-a alkalmaz teljes munkaidőben használóképzésért felelős könyvtárost, ahol pedig ilyet nem találunk, a munkatársak általában a munkaidejük kevesebb, mint egynegyedét fordítják a használók oktatására. Nem meglepő módon a képzések fókuszában jellemzően az online adatbázisok, a könyvtári katalógus és a keresési stratégiák állnak. A leggyakoribb módszerek a személyre szabott oktatás, a számítógéptermi képzés, valamint a tantermekben tartott előadások voltak. Noha a legtöbben az információs műveltségi képzés elsődleges céljaként az információk kritikai értékelését jelölték meg, sokatmondó, hogy csak a válaszadók közel fele érzi úgy, hogy sikerül elérni a kitűzött célokat (29% szerint a képzések ilyen tekintetben sikertelenek, 23% nem tudja). Ezzel összefüggésben általában nem társul a képzésekhez formális értékelés: 59% esetében informális oktatói visszacsatolás, 53%-nál informális hallgatói visszacsatolás áll rendelkezésre (a válaszadók 44%-a alkalmaz belső önértékelést, 14% egyáltalán nem értékeli az információs műveltségi képzéseket). A cikk ismerteti a felmérés szabad szöveges válaszaiban részletezett kihívásokat is (időhiány, motiválatlan hallgatók, közömbös egyetemi oktatók, nem támogató adminisztráció stb.).

Maradva az Egyesült Államoknál, A collaborative, trilateral approach to bridging the information literacy gap in student writing című cikk egy háromoldalú együttműködésről számol be, amelyet az Eastern Kentucky Egyetemen indítottak a könyvtár, az elsőévesek bevezető kurzusainak oktatói és az egyetemen működő Writing Center között. A cél az volt, hogy a könyvtári használóképzést és a Writing Center workshopjait az egyetemi kurzusokba integrálják, hogy ezáltal a hallgatók számára megkönnyítsék az információs műveltségi ismeretek gyakorlatban való alkalmazását és a tudományos írás alapjainak elsajátítását. A tapasztalatok ugyanis azt mutatják, hogy a könyvtári információs műveltségi képzések segítenek ugyan az információ keresésében és értékelésében, de a hallgatóknak továbbra is gondot okoz az információk felhasználása a tudományos szövegalkotás során. A háromoldalú együttműködés révén a hallgatók egy kidolgozott pedagógiai módszertan alapján a kutatási folyamat összes fázisát érintik (témaválasztás, az információforrások felkutatása és értékelése, a kiválasztott információk szintézise, tudományos kommunikáció, az információ etikus felhasználása); a kurzus ezáltal megkísérli betölteni az űrt a középiskolából kikerült diákok képességei és a tudományos írástudás elvárt szintje között. A könyvtárosokkal, oktatókkal és tutorokkal való közös munka lehetőséget ad arra is, hogy a tanulóknak egyénre szabott segítséget nyújtsanak; az új képzési forma emellett növeli a könyvtár láthatóságát, szerepét és jelentőségét a hallgatók tanulmányi előmenetelében.

A Flipping the classroom in freshman English library instruction: a comparison study of a flipped class versus a traditional lecture method című cikk a „fordított osztályterem” módszerének alkalmazásáról számol be az információs műveltségi képzéseken. Egy elsőéves egyetemistáknak szóló anglisztikai kurzuson kísérleti jelleggel ugyanaz a könyvtáros három csoportnak hagyományos használóképzést tartott, három csoport esetében pedig a „fordított osztályterem” módszerét alkalmazta (azaz a hallgatóknak egyedül kellett megtekinteniük előzőleg egy rövid oktatóvideót, majd elkészíteni egy „házi feladatot”, amit az órán a problémák megbeszélése és további interaktív feladatok követtek). A félév végén elkészített beadandó dolgozatok irodalomjegyzékeinek „minőségét” az ACRL Information Literacy Standards alapján értékelték. A várakozásokkal ellentétben a „fordított osztálytermes” képzéseket teljesítők szerepeltek gyengébben. A tanulmány az okok között a kis méretű mintát emeli ki, valamint azt, hogy ezzel a módszerrel nem garantálható, hogy a hallgatók otthon előre készülnek az órákra. A jövőben mindenesetre újabb vizsgálatokra van szükség, hogy megítélhessük a „fordított osztályterem” módszer alkalmazásának hozadékait az információs műveltségi képzéseken.

Egy másik, hasonló témájú cikk (If we built it, would they come? Creating instruction videos with promotion in mind) tanúsága szerint az órák előtt megtekintendő oktatóvideók igenis hasznosak. Egy üzleti felsőoktatási könyvtárban 2016-ban rövid videókat készítettek a „témaválasztás”, a „cikkek keresése”, a „keresési stratégiák”, a „publikációtípusok” és a „honlapok értékelése” tárgykörében, és arra kérték a könyvtári használóképzést tartalmazó kurzusokon részt vevő hallgatókat, tekintsék meg a videókat a könyvtári információs műveltségi alkalmak előtt. A hallgatók a kurzusok végén egy tíz kérdésből álló kérdőív segítségével adhattak visszajelzést. Ezt ugyan csak 37,5%-uk töltötte ki, de a válaszadók elsöprő többsége (97%) saját bevallása szerint megtekintette az oktatóvideókat, általában egy, esetenként két alkalommal. A hallgatók többsége válaszolta azt, hogy (legalábbis részben) új információkkal gazdagodott a videókból. Mindannyian megjegyezték a kapcsolattartó könyvtáros nevét, és azt állították, hogy a jövőben szívesen fordulnának hozzá segítségért. A cikk szerzője szerint a siker oka az, hogy a videók az adott kurzus oktatójával együttműködésben készültek (a könyvtáros elkészítette az anyag vizuális részét, a hangalámondásra pedig az oktatót kérték fel, aki kisebb módosításokat is eszközölhetett a könyvtáros által megírt szövegkönyvön), továbbá az oktatók több fórumon és csatornán is ajánlották és népszerűsítették a videókat.