Hír

A Könyvtártudományi Szakkönyvtár 2026. március 10-én, kedden 15 órakor tartotta a Könyvtárosok dolgozószobája elnevezésű könyvtárszakmai eseménysorozat huszonkettedik rendezvényét.  A beszélgetésen részt vett dr. Béres Judit, a Pécsi Tudományegyetem Magyar Irodalomtörténeti és Irodalomelméleti Tanszékének egyetemi docense és a Magyar Irodalomterápiás Társaság elnöke, Braun Krisztina, a Debreceni Egyetem Egyetemi és Nemzeti Könyvtár könyvtárosa, Juhász István, az Országos Idegennyelvű Könyvtár könyvtárosa és Sóron Ildikó biblioterapeuta, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár nyugalmazott régióigazgatója. Ezúttal az irodalomterápiáról, biblioterápiáról beszélgettünk vendégeinkkel. A szakemberektől megtudhattuk, hogy kinek mit jelent ez a fajta terápiás módszer, hogyan készülnek fel egy ülésre, illetve, hogy mik is azok a „terápiás szövegek”. 

 

A beszélgetés egy rövid fogalmi tisztázással indult, amelynek során az irodalomterápia és a biblioterápia közötti különbségeket igyekeztek meghatározni. Béres Judit Nicholas Mazza munkásságára hivatkozva kiemelte, hogy az angol „poetry therapy” kifejezés valójában egy gyűjtőfogalom, amely minden szöveggel végzett terápiás tevékenységet magában foglal, beleértve a narratív módszereket és az írásterápiát is. Ennek magyar fordítása azonban nem egységes, így többféle kifejezés is használatban van, mint például az irodalomterápia, biblioterápia vagy költészetterápia. A szakmai diskurzusban az irodalomterápia gyakran gyűjtőfogalomként jelenik meg, amelynek egyik legrégebbi és legismertebb ága a klasszikus értelemben vett biblioterápia.

 

A fogalmi bizonytalanság történeti hátterére Sóron Ildikó világított rá, aki elmondta, hogy már a 2000-es évek végén is problémát jelentett a biblioterápia elnevezés, mivel sokak a  vallásra, a Bibliára asszociáltak. Ezért a szakemberek egy idő után a két fogalmat szinonimaként kezdték használni, hogy elkerüljék a félreértéseket és közelebb hozzák a módszert a laikus közönséghez. Ez a terminológiai rugalmasság hozzájárult ahhoz, hogy az irodalomterápia szélesebb körben is elfogadottá váljon. Braun Krisztina hangsúlyozta, hogy számára a terápia lényege nem pusztán a szövegekben rejlik, hanem abban a segítő folyamatban, amely a résztvevők és a szöveg között kialakul. Az irodalomterápiás foglalkozások személyiségfejlesztő hatásúak, és jelentős szerepet játszanak a mentális jóllét fenntartásában. Juhász István ezzel összhangban az irodalomterápiát egyfajta „csodaként” írta le, amely lehetőséget ad az önismeret elmélyítésére és az érzelmi feldolgozásra.

A beszélgetés során kiemelt téma volt az is, hogy milyen feltételek mellett válhat valaki biblioterapeutává. Béres Judit elmondta, hogy a képzéseknek meghatározott bemeneti követelményei vannak, és a résztvevők jellemzően segítő szakmákból érkeznek: könyvtárosok, pedagógusok, szociális munkások, lelkészek, valamint egyre nagyobb számban pszichiáterek is. A képzés során megszerzett tudás azonban nem jogosít fel minden típusú terápiás tevékenység végzésére. Sóron Ildikó hangsúlyozta, hogy klinikai környezetben kizárólag megfelelő pszichológusi vagy pszichiátriai végzettséggel rendelkező szakemberek dolgozhatnak.

 

Ezzel összefüggésben Béres Judit rámutatott arra, hogy a nem klinikai végzettségű biblioterapeuták elsősorban „egészséges” személyekkel foglalkozhatnak, például normatív élethelyzeti krízisek feldolgozásában nyújthatnak segítséget. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy az emberek lelki működése összetett, ezért alapvető pszichopatológiai ismeretek minden esetben szükségesek. A képzések jellemzően csoportvezetői kompetenciákat fejlesztenek és tematikus csoportok vezetésére készítenek fel.

 

A beszélgetés egyik legérdekesebb része a gyakorlati tapasztalatok bemutatása volt. Juhász István például arról számolt be, hogy a pandémia idején az online térben kezdett el dolgozni, majd később a középiskolás korosztály felé fordult. Innovatív módszerként a feldolgozott művek szerzőit is bevonja a foglalkozásokba, ami különleges élményt nyújt a résztvevők számára. Braun Krisztina ezzel szemben a Debreceni Egyetem közösségében szervez csoportokat, amelyekben hallgatók és felnőttek egyaránt részt vesznek. Sóron Ildikó hangsúlyozta, hogy a könyvtár mint intézmény ideális helyszín az irodalomterápia számára, mivel nyitott, befogadó és mindenki számára hozzáférhető.

 

A módszertani kérdések kapcsán a résztvevők egyetértettek abban, hogy nincs egységes „recept” az irodalomterápiás foglalkozások vezetésére. Sóron Ildikó szerint annyiféle módszer létezik, ahány terapeuta dolgozik a területen. Az ő megközelítése szövegközpontú, és nagy hangsúlyt fektet arra, hogy a terapeuta maga is alaposan feldolgozza a kiválasztott művet. Ez biztosítja a hitelességet és a hatékonyságát a műnek a csoportban. Fontosnak tartja továbbá a biztonságos, elfogadó légkör megteremtését, amelyben a résztvevők meg mernek nyílni.

A csoportok szervezése és működése szintén fontos téma volt. A nyitott csoportok előnye, hogy bárki csatlakozhat hozzájuk, azonban hátrányuk, hogy nehezebb bennük mély bizalmi légkört kialakítani. Ezzel szemben a zárt csoportok lehetőséget adnak a mélyebb önismereti munkára, mivel a résztvevők hosszabb távon együtt dolgoznak. Béres Judit kiemelte, hogy a komplex irodalomterápia gyakran receptív módszerre épül, amelyet kreatív, kifejező gyakorlatok egészítenek ki, például írás vagy dramatikus elemek bevonásával.

A „terápiás szöveg” kérdése kapcsán a résztvevők hangsúlyozták, hogy nem léteznek univerzálisan hatékony művek. Egy szöveg attól válik terápiássá, hogy képes megszólítani a résztvevőket és kapcsolódási pontokat kínál számukra. Fontos szempont a többértelműség, a nyitottság és az aktualitás. A kortárs irodalom gyakran könnyebben befogadható, mivel közelebb áll a résztvevők nyelvéhez és problémáihoz, ugyanakkor a klasszikus művek újraértelmezése is jelentős hatással bírhat.

 

Az utolsó kérdés az irodalomterápia digitális környezetbe való adaptálását vizsgálta, amely a pandémia idején vált különösen hangsúlyossá. Sóron Ildikó kiemelte, hogy az online átállás komoly kihívást jelentett, mivel mind a szakembereknek, mind a résztvevőknek új digitális készségeket kellett elsajátítaniuk. A kezdeti nehézségek ellenére azonban az online forma számos előnyt is kínált: lehetővé tette a földrajzi távolságok áthidalását, valamint olyanok bevonását, akik mozgásukban korlátozottak, vagy más okból nem tudtak személyesen jelen lenni.

Hangsúlyozta, hogy az online foglalkozásokra való felkészülés eltér a jelenléti alkalmakétól, tudatosabb tervezést és nagyobb koncentrációt igényel, ugyanakkor ezek a különbségek nem befolyásolják negatívan a foglalkozások minőségét. Braun Krisztina résztvevőként szerzett tapasztalatai alapján pozitívan értékelte az online irodalomterápiát, míg Juhász István inkább a személyes jelenlét előnyeit emelte ki, különösen a nonverbális jelek és érzelmi reakciók közvetlenebb érzékelését. Ennek ellenére ő is alkalmazkodott az online működéshez, amikor korábbi olvasóköre irodalomterápiás csoporttá alakult, majd a pandémia miatt az online térbe került.

Béres Judit a pandémia alatt zajló biblioterapeuta-képzés tapasztalatairól számolt be, ahol kezdetben kérdéses volt az online folytatás, végül azonban sikeresen alkalmazkodtak a digitális környezethez. A képzés résztvevői magabiztosabban vezettek foglalkozásokat, és szélesebb kör számára vált elérhetővé a mentálhigiénés támogatás. Összességében az online irodalomterápia nemcsak egy szükségmegoldásnak bizonyult, hanem új lehetőségeket is teremtett, és hosszú távon is fontos szerepet kaphat a gyakorlatban.