A sztálini önkényuralom áldozata: a szovjet közkönyvtárak a második világháborúig (1928–1941)

2. rész
A Krasznij bibliotyekar címû szaklap (1923–1941)

Papp Istvánnak

„A Szovjetuniót, ezt a másfélszámillió egyénből alakult óriási testet, akaratának és értelmének hatalmas, forradalmi energiája szüntelenül átalakítja és életrevalóbbá teszi. Ezáltal újszerű államot formál, és új kultúrát teremt. Tökéletesen igazatok van, elvtársaim: a mi kultúránkat a munkásosztálynak és a parasztságnak az a része teremtette meg, amely tudatosan és meggyőződéssel követi a leninista dolgozók pártját és vele vállvetve halad.” (Gorkij, 1931.)

„Országunkban, ahol a nép olyan hatalmas szükségletet érez a könyv iránt, a könyvtárügy nagy állami jelentőséget kapott.” (V. Molotov, 1938.)

„Drága föld, szülőhazámnak földje, / drágakőnél drágább kincset ér, / nincs a földön gazdagabb, szebb ország, / minden ember érzi, hogy szabad.” (A Cirkusz c. film dalszövege, 1938.)

„Egy fogoly mindig szépíteni igyekszik rabságát.” (B. Paszternak, 1945–1955.)¹

A lap bemutatása

A Krasznij bibliotyekar (azaz Vörös Könyvtáros, a továbbiakban KB) az 1910-ben indított és 1915-ig megjelent Bibliotyekar (Könyvtáros) című szaklap folytatásaként látott napvilágot 1923 őszén Moszkvában, s ezen a néven 1941 májusáig jelent meg havonta (számos esetben két- vagy háromhavi összevont szám készült). Alcíme szerint a „könyvtári elmélet és gyakorlat folyóirata” volt. Figyelemre méltó, hogy címében és alcímében nem korlátozta magát a közkönyvtárakra, miközben közleményeinek döntő hányada velük foglalkozott. Olyan általánosabb érdekű témákat is rendszeresen tárgyalt, mint a könyvtári jogalkotás, a könyvtárosképzés, valamint a külföldi könyvtári élet fejleményei. 1946-ban újraindították Bibliotyekar (Könyvtáros) néven, majd a Szovjetunió szétesése nyomán 1992-től a Bibliotyeka (Könyvtár) címet vette fel, s e címen jelenik meg ma is. Így 2010-ben lényegében jogosan ünnepelték a lap százéves fennállását. (A szovjet időszakban – jellemző módon – csak 1923-tól „vállalták” az elődöt.)

A „vörös” jelző a húszas években az új forradalmi rendszerrel való azonosulás kifejezése volt: Vörös Hadsereg (pontosabban: Munkás-Paraszt Vörös Hadsereg, oroszul: Rabocse-Kresztyjanszkaja Krasznaja Armija, 1918–1946), Vörös Internacionálé (az 1919 márciusában létrehozott Komintern); Krasznij Arhiv (levéltári-történettudományi folyóirat), „vörös házasság” (krasznaja szvagyba, az egyházi esketést a bolsevik hatalom intézkedésére felváltó polgári aktus megnevezésére) stb.

Az 1923 és 1941 közötti csaknem 18 év alatt mintegy 180 számot adott ki, összevont terjedelme megközelítette a 16–18 ezer oldalt (a húszas években egy-egy szám 90–110 oldalon látott napvilágot, a harmincas években a terjedelem havi 50–80 oldalra csökkent).² A lap megszűnését 1941 májusa után a világháború kitörése indokolja.

A KB nem egyszerűen szakmai lap volt, hanem a lényegében hiányzó felsőfokú szakképzés pótlását is szolgálta, főként 1930-ig, az első könyvtáros főiskola létrejöttéig. Szakmai szempontból – mint látni fogjuk – szintén ez az első hét–nyolc év volt a jelentősebb, utána tartalma egyre inkább silányult, a szó szoros értelmében a központi agitpropos irányítás szócsövévé vált: többször közölte vezető írásként a Pravda könyvtári témájú cikkeit vagy Sztálin pártfórumon elmondott tetszőleges tartalmú beszédeit, mindenféle mozgósító szándékú írásokat (pl. harcoljunk a terv sikeréért, a vallás ellen stb.).

A KB a művelődési főhatóság (Narodnij ko­missza­riat prosvescsnyija, rövidítve és a továbbiakban: Narkomprosz) lapjaként jelent meg. A húszas évek végétől szellemi közreadóként szerepelt az Országos Szakszervezeti Tanács (VCSZPSZ) és a hadsereg politikai irányítása is, miután a közkönyvtárügy irányításában betöltött (párt)állami felelősségvállalás egyértelművé vált. (Vagyis miután a szakszervezeti „külön út” gondolatát és szándékát felszámolták.) Bő másfél évtizeden keresztül, egészen haláláig N. Krupszkaja (1869–1939) volt a lap – és még számos más oktatási, népművelési orgánum – fő szellemi irányítója. Eleinte inkább a háttérből, a harmincas években a szerkesztőbizottság tagjaként is, majd 1937-ben – már betegen – felelős szerkesztőként. Nem kétséges, hogy a művelt Krupszkaja, aki számos nyugat-európai ország könyvtárait használhatta férjével, Leninnel együtt 1904–1917 közötti emigrációjuk idején³, elfogadta alapdogmaként a könyvtárakra is kiterjesztett „pártosság” követelményét. Más szóval nemcsak tagadta a könyvtárak szűkebben vett kulturális, tájékoztató és szórakoztató hivatását, hanem ő is egyértelműen vallotta: mindenkor a pártközpont által megállapított aktuális politikai feladatok szabják meg a könyvtárak legfőbb tennivalóit. Amikor Trockij és más „elhajlók” (Zinovjev, Buharin stb.) elleni harcban Sztálin győzött és megfellebbezhetetlenül egyed- majd önkényuralkodóvá lett, Krupszkaja mindvégig fegyelmezett pártmunkásként elfogadta Sztálin felsőbbségét. Azt ne feltételezzük, hogy ez könnyen mehetett neki. Ha Krupszkaja tevékenységét az akkori körülmények alapján értékeljük, el kell ismerni, hogy mindig határozottan kiállt a könyvtárak fejlesztése mellett. Érvelésére egy példa: az írástudatlanság felszámolása terén végzett óriási munka háromnegyede hiábavaló, ha nem biztosítanak megbízható csatornát a könyveknek a „tömeges olvasóhoz” történő eljuttatására.⁴ Megemlíthető, hogy kevésbé jelentős társlapok is napvilágot láttak ekkor, például a kicsi könyvtárak (klubkönyvtárak) gondjait és témáit (hangos olvasás, írástanulás tanfolya­mok stb.) tárgyaló Izba-csitalnya (1924–1931). E „klubkönyvtárak” a helyi agitáció és művelődés intézményei voltak, egészen kis településeken is (az írásunk első részében olvasható Goebbels-megjegyzés e típust értékelte*). 1931 után, a kolhozosítást követően ezek lett a kolhozkönyvtárak.

Induláskor a KB felelős szerkesztője Krupszkaja ifjú bizalmasa, M. Szmuskova lett. Az első számon rajta kívül még I. Dasevszkaja és M. Szluhovszkij neve olvasható szerkesztőként. Szmuskova egyben a Narkomprosz könyvtári osztályát is vezette, illetve elnökként szerepelt a centralizált országos rendszer igazgatására létrehozott ágazatközi Központi Könyvtári Tanács élén. (Szmuskova életútjáról ld. később, a szerzői sorsokról írott fejezetben.)

Az első szám (1923. szeptember–október; Glav­lit engedélyszám: 14.600; nyomda: Krasznij pro­letariat, Pimenovszkaja u. 1/16.) szerkesztői előszava meghatározza a lap funkcióját. Ennek első mondatai: „A kultúra kérdései, a dolgozók művelődésének kérdései egyre inkább harci, aktuális kérdésekké válnak a Szovjet Köztársaságok életében. Soha nem látott ismeretszerzési vágy ragadta magával a dolgozók legszélesebb tömegeit; munkások, parasztok és fiatalok ezreit és ezreit ragadja magával az önképzés iránti lelkesedés.” A nemrég átélt visszaesés után – ez utalás a NEP hatására – újra erősödni kezdenek a könyvtárak, s ami a legfontosabb, „rendkívül intenzív módon növekszik az olvasók száma”.

Éppen ezért a könyvtárosok felkészültsége mind komolyabb kérdésként jelentkezik: pár forradalom előtt megjelent könyv, meg néhány azóta napvilágot látott brosúra nem oldja meg az elméleti alapok pótlását. „Alig van kísérlet arra, hogy a marxizmus elmélete alapján, a forradalmi, kommunista világnézet alapján közelítsék meg a könyvtári munka kérdéseit.” A „forradalmi könyvtár” új tapasztalatait elemezni szükséges, hogy ezáltal lehetségessé váljon az „új forradalmi könyvtári ideológia” kidolgozása, majd ennek alapján a könyvtárosok nevelése. „A forradalmi könyvtáros a munkásosztállyal, a forradalommal szoros kapcsolatban tevékenykedik, pontosan eligazodik a mai problémák terén, képes megközelíteni az új tömeges olvasót, melyet a forradalom hozott létre, s képes átalakítani a könyvtárat a dolgozók kulturális fejlődésének és politikai felvilágosításának aktív műhelyévé.” Vegyük sorra a főbb fogalmakat:

• a munkások, parasztok és fiatalok – a tömeges olvasók – művelődési vágya,
• a könyvtár forradalmi átalakító-nevelő szerepe,
• a politikai felvilágosítás előtérbe helyezése alapján
• jöjjön létre új könyvtári elmélet, új, forradalmi könyvtári ideológia.

Mit nem említ a bevezető írás? Nincs felhasználható alap a megelőző évtized(ek)ből, azaz teljes a diszkontinuitás. Nincs említve a külföldi tapasztalat megismerése, kritikai birtokba vétele (igaz, az első időszakban ez a téma jelen van a lapban), és az sincs említve, hogy e feladat mindenkor a párt irányító (ellenőrző!) vezetése mellett menne végbe. Ez majd később jön, mikor a „bolsevik” (lenini) szakaszból a sztálini zsarnokságba vezet át a „fejlődés”.

Annak megelőlegezése azonban hiánytalanul itt van, amit később, egészen a nyolcvanas évek második feléig tapasztalhattunk a szovjet könyvtárelmélet terén: a szovjet dolgozók égnek a művelődési vágytól, (Brezsnyev a XXIV. pártkongresszuson, 1971 tavaszán kijelenti, hogy a szovjet nép a „legtöbbet olvasó nép” a világon), a szovjet könyvtár egyedülálló elméleti-ideológiai alapokat hozott létre, melyhez nem mérhető semmi a világon. A dogmák csírái már itt, az első termékben tetten érhetők.

Az első évfolyamok rovatai a következők voltak (a terjedelem érzékeltetésére az 1923. évi 2–3-ik szám adatait adjuk meg a zárójelben):

• általános rész (országos érdeklődésre számot tartó kérdések, 3–58. p.),
• a könyvtári munka gyakorlatából (konkrét intézményi tapasztalatok aktuális kérdések terén, 59–103. p.),
• külföldi könyvtárügy (104–117. p.),
• könyvtári élet a Szovjetunióban (a Nar­komp­rosz intézkedései, személyi hírek, konferenciák stb., 118–130. p.),
• a könyvtári dolgozók munkája és életmódja (131–135. p.),
• ^·   könyves hírek, bibliográfia, recenziók (136–160. p.).⁵

Példányszámok ezerben (ahol több szám szerepel, az egyes számokon feltüntetett eltérő példányszámokat jelenti):

A példányszám alakulása 1923 és 1940 között

1923	1926	1928	1929	1931	1932	1933	1934	1937	1939	1940
10 000	6500	6000, 5750	6500	10 700 12 000	10 000	8000	15 200	25 000 27 500 27 700	24 800	25 000 27 000

 

Kissé fanyarul megállapítható, az első 1931-ig tartó „rövid” évtizedben az ingadozó példányszám nem mutat határozott irányt, majd a színvonal visszaesését követően, a harmincas évek közepétől rohamosan növekedett a példányszám, hogy a végén elérje a kezdeti mennyiség három-négyszeresét.

A lap közvetlen utódja, a Bibliotyekar a hetvenes–nyolcvanas években 200 ezres példányszámot mutat, ami 2005-re 13 500-ra, majd 2013-ra a kezdeti, 1923-as szint alá csökkent: 5500–6000–6500 példányra. Igaz, ma tucatnyi könyvtári lapból lehet választani Oroszországban, ám ezek együttes példányszáma sem éri el 30–40 ezres szintet. A Bibliotyekovedenyije (Könyvtártudomány) például mindössze 1300–1500 példányban lát napvilágot. A mai lapok közös jellemzője, hogy az orosz viszonyokhoz képest drágák (a Bibliotyeka éves előfizetése háromezer rubel, átszámolva kb. húszezer forint). Oroszország népessége ma 140 millió körül mozog, tehát a hazai arányok érzékeltetése végett érdemes a fenti példányszámokat 14-gyel osztani.

A lap életszakaszai (1931-ig és utána)

A KB 1929. évi 3. számában szerkesztőségi bevezető tudatja a „könyvtáros elvtársakkal”, hogy „szükségessé vált az állami (Glavpolitproszvet) és szakszervezeti könyvtárak hálózatának áttekintése, s ezzel összefüggésben a „párhuzamos folyóiratok megjelenésének csökkentése”. Ezért a szakszervezeti Könyv és a Szakszervezetek (Knyiga i profszojuzi), illetve a KB című folyóiratok – „mivel mindkettő a közepesen képzett könyvtárosok (bibliotyecsnie rabotniki szrednyej kvalifikacii) számára készült”, s egyébként is párhuzamosnak minősülhető tartalmakat kínáltak, összevonásra kerülnek. Egyidejűleg szükségesnek minősül, hogy a hadsereg közkönyvtárügyével is behatóbban foglalkozzanak, ezért a kiadás a továbbiakban három szervezet égisze alatt valósul meg: a Glavpolitproszvet (később, ennek megszűntetése után, a létrehozott minisztériumi Könyvtári Igazgatóság), valamint a szakszervezeti központ kulturális osztálya és a hadsereg politikai központjának agitprop részlege által.

A szerkesztőségi közlemény második része újrafogalmazza a folyóirat programját, melynek lényege, hogy a „szocialista építés” segítésére végzik szakmai tevékenységüket. A tervezett témák: állománygyarapítás és a könyv eljuttatása a különböző társadalmi csoportokhoz, a könyvvel való foglalkozás, főleg a társadalmi kérdéseket tárgyaló szépirodalom terjesztése, a társadalmi összefogás szervezése a könyvtárak körül (organyizacija obscsesztvennoszti vokrug bibliotyeki), tömegmunka, olvasásirányítás és ajánló bibliográfia, olvasókörök, a könyvtári munka racionalizálása, letéti könyvtárak, szakszervezeti könyvtári munka, gyerekkönyvtári munka segítése, a hadsereg könyvtári munkája.

A program végén az új szerkesztőség: ennek élén továbbra is M. Szmuskova áll, míg a további (új) szerkesztők: Sz. Sztrijevszkaja, V. Gorovics, B. Fonarjova.⁶

1931-ben azután tabula rasa következik. Az első számban M. Fisman az aktuális párthatározatok szellemében leleplezi az „elhajlásokat” (uklon).⁷ Ugyanebben a számban több szerzős terjedelmes elvi cikk olvasható A könyvtárügy szocialista rekonstrukciója rovatban, melynek a címe magáért beszél: A tömegkönyvtár munkájának rekonstrukciójáért.⁸ Nem mellesleg: megszületett az új, máris címbe emelt név a könyvtártípusról: a „tömegkönyvtár” (masszovaja bibliotyeka) kifejezés, mely eddig véletlenszerű fordult elő a szövegben. A hosszú írás lényege az aktuális párthatározat – a XVI. pártkongresszus határozata a szakszervezeti munkáról – szellemét követi. A határozat kimondja, hogy a „tömegfelvilágosító és kulturális munka lényege: a munkások szocialista tudatának fejlesztése a szocialista termelés érdekében”. Fontos, hogy az 1929-es könyvtárügyi párthatározatot is idézi, amely szerint a könyvtárak tömegmunkája fejlesztésre szorul. A tömegmunka főbb formái a „kulturális hadjárat” (kultpohod = különféle tömegrendezvények, felvonulások elegye) és a szocialista munkaverseny. A könyvtári munkába be kell vonni a munkást, mérnököt, tanítót, s minden módon követni kell az általuk megjelölt munkairányt. Szmuskova megpróbál önkritikával „előre menekülni.”⁹ Egy leningrádi tanácskozáson elhangzottak nyomán elismeri, a lap nem mindig tudta a szakmai, módszertani kérdéseket összhangba hozni a politika aktuális elvárásaival, bár szerinte olyan szerző se sok találtatik, aki képes erre. Szerinte igen zord kritika (szurovaja krityika) érte a lapot azért is, mert nem tűzte ki célul a „könyvtárügy marxista elméletének kidolgozását”. Szmuskova szerint ez nem lehet egyedül a lap feladata, ehhez tudományos intézetek kellenének. De még a Lenin Könyvtár Könyvtártudományi Intézete is olyan nehéz feltételek közt dolgozik, s olyan sok feladata van a tudományos könyvtárügy terén, hogy erre nem jutott ereje. Nincs még aspirantúra, vagyis tudományos káderképzés sem. A marxista elmélet hiánya nagy baj, de elsősorban nem a lapé, hanem az egész könyvtárügyé. Példaként említették a felszólalók a szabadpolc kérdéséről már 11 és fél éve zajló vitát, amelyben a lap szerintük nem foglalt állást. Szmuskova szerint egy ilyen kiemelkedő fontosságú kérdésben nem lehet tekintélyelvű határozatot hozni, mert ez a fejlődést, a még kialakulófélben lévő tapasztalat kibontakozását fékezné. További kritika: nem harcoltak a burzsoá nézetek (ezek közé sorolják most már L. Havkina és mások írásait is stb.) ellen. A szerkesztő szerint ők mindent megtettek a könyvtárügy „forradalmi elméletének” létrejötte érdekében. Végül egy általa említett kritikus megjegyzés arra utalt, hogy a lap szerint a könyvtárügy gyengeségének egyik, ha nem fő oka a fenntartók, a párt nem kellő figyelme. Szmuskova szerint ők ilyet soha nem állítottak. Viszont vannak tények: megvakult vagy más módon súlyosan fogyatékos pedagógusokat helyeznek át könyvtárakba, hogy talán ott tudnak érdemben dolgozni? Szmuskova szerint a lap mindent elkövetett a „proletár nyilvánosság” figyelmének felkeltéséért.

1931 áprilisában megszűnt Szmuskova szerkesztői tevékenysége: az új felelős szerkesztő I. Szemjonicsev lett¹⁰, a szerkesztőbizottságban is változások láthatók, a régiből csak B. Fonarjova maradt meg, mellette – az új felelős szerkesztő mellett – még A. Fjodorova neve szerepel. Egyikük sem tartozott a lap ismert szerzői közé, vagyis szinte teljes a szakítás az első évtizeddel.

A lap 1932. 4. számában felelős szerkesztőként L. Rabinovics neve tűnik fel (egy közlemény szerint ő egyben a Narkomprosz „könyvtári csoportjának konzultánsa”). Nyilvánvaló az ad hoc intézkedéssorozat, a kapkodás. Az első érdemi oldalon legfelül a jelszó: „Világ proletárjai, egyesüljetek!” tízezer példányban tudatosíthatják a könyvtárosokkal a legfőbb feladatot. A lap közli az 1932-es „tematikai tervet”, kéri megvitatását és javaslatok beküldését. A terv 11 számozott pontot sorol, egyesek alpontokkal egészülnek ki. A fontosabbak eredeti sorrendben: bolsevik pártosság a könyvtári munkában (ez nyilván „vezércikk”, mert ugyanez a tennivaló külön pontban még egyszer feltűnik), a XVI-ik pártkonferencia és a második ötéves terv határozatainak propagandája, a könyvtárak és a szakszervezetek IX. kongresszusa, a Szovjetunió védelme és a könyvtárak feladatai, kormányhatározatok a könyvtárügyről, könyvtárosok tanácskozása a Narkomprosz keretében, könyvtári hadjárat, könyvtári munka a politikai könyvvel stb. Csupa általános (politikai) propagandafeladat lepi el ezentúl a lap hasábjait.¹¹ (Például „Sztálin hat iránymutatása” hogyan érvényesítendő a könyvtári munkában: erről két hosszú írás született azonnal.)

Az 1932. év. 6. számában ismét változás történt: a felelős szerkesztő P. Pavelkin lett, s új szerkesztőbizottság állt fel, melynek tagjai: az új és az előző felelős szerkesztő, továbbá A. Jezerszkaja és Krovickaja, Szeglin (utóbbiaknál még a keresztnév kezdőbetűjét is elhagyták siettükben). Egyébként L. Rabinovics írja a következő számokban a fő könyvtárpolitikai cikkeket. A terjedelem eközben a kezdeti felére, egészen ötven oldalig csökken.

Innentől kezdve a lap tartalma egyre esetlegesebb szakmai szempontból, miközben hangja egyre durvábban és élesebben uszító lett a vélt és leleplezendő ellenséggel szemben. Ellenséggé minősülhet a tegnapi szerző és bármely kolléga is, látjuk majd ennek példáit; egyben megkezdődik az önkritika, az önostorozás a KB 1931. 4. és 5. számában (B. Bank, A. Vilenkin írásai stb.).

Az 1932. 11–12-es szám rovatai: két írás vezércikk gyanánt (Két ötéves terv határán, Új forradalmi fejlődés); 15 év (az 1917 óta megtett út, 3 írás); a tagköztársaságok könyvtárügye (2 írás); szocialista munkaverseny a könyvtárügyben (5 rövid beszámoló); munka a fél analfabétákkal (rabota s malogramotnimi, 1 írás); a tömegkönyvtárakról hozott kormányhatározat végrehajtásáért (3 írás), összesen 50 oldalon. A szám élén közölt írás a következő fejlődést vázolja: az 1932-ben várható tömegkönyvtári állomány (110 millió kötet) 500 millióra fog növekedni, miközben az olvasók száma 12–14 millióról 84 millióra nő!¹² Egy másik írás egyenesen azt követeli, hogy 1937-ben érjék el a 100 milliós olvasótábort!¹³

1935-ben ismét új irányítás kerül a lap élére: a felelős szerkesztő V. Kirov, a szerkesztőbizottság tagjai (eredeti sorrendben): N. Krupszkaja, I. Trifonov, V. Rier, Szanto, J. Szeglin, G. Derman, V. Kirov.¹⁴ Krupszkaja egy híradás szerint az 1937. évi hetedik számtól veszi át a felelős szerkesztői posztot.¹⁵

A valós olvasótól az ideológiai tömegképig: az olvasáskutatástól az olvasásirányításig

A lap első számában már felbukkan egy ilyen című írás: Olvasói típusok falun.¹⁶ Ám, az írás alig több mint néhány arcél laza felvillantása, például az egyik fiú nem visz könyvet, de azt állítja, egész reggelig olvasott, ám a kérdésre, hogy mit olvasott, csak annyit mond, egy daloskönyvet stb.

Ugyanitt részletes beszámoló olvasható egy gyerekkönyvtárosi konferenciáról, amelyen 77 érdekelt vett részt.¹⁷ Az előadó, A. Pokrovszkaja érdekes összképet ad a gyermekkönyvtári munka változatosságáról: ahány ház, annyi szokás. Gyakori hiba, hogy a felnőttekéhez hasonló módszereket próbálnak a könyvtárosok a gyermekekre tukmálni (vigyen több tudományos könyvet stb.). A könyvtár olyan aktivitást fejt ki máshol, ami nem rá várna: ünnepségeket szervez tánccal, énekléssel stb. Sokszor szeretnének a könyvtárosok intenzíven foglalkozni az érdeklődőkkel, de mit lehet csinálni, ha napi 300–400 olvasót kell ellátni. A praktikus kérdések józan tárgyalását „ajánlás” zárja, eszerint a gyermekkönyvtár foglalkozzon a politikai könyvek megismertetésével, terjesztésével; e munkát főként párt- vagy Komszomol-tagsággal rendelkező könyvtárosok végezzék, de bekapcsolódhatnak pártonkívüli kollégák is. A beszámolót váratlanul éles kritika követi¹⁸, amelyben a szerző kifejti álláspontját, hogy: A. Pokrovszkaja nem érti a gyermekkönyvtár aktuális teendőit, továbbá semmiben sincs igaza. A késői olvasó csak csodálkozik: van értelme ilyen szerkesztési módnak, hisz nem derül ki, mi a szerkesztő(ség) véleménye? Mit hámozhat ki e két anyagból az alig képzett könyvtáros? Egyetértsen a szakértő nyugodt helyzetismertetésével, vagy kövesse a hiperaktív kritikust? Hova lyukadjon ki?

Az 1924. évi első számban N. Friedjeva írásával a városi olvasók mai igényei kerülnek terítékre.¹⁹ A szerző kijevi tapasztalatait osztja meg. Első megállapítása: az olvasók többségét – legalább 60%-át – a felsőfokú, illetve a szakképzésben (technikum, szakmunkásképző, pártiskola stb.) résztvevő tanulók adják. E tanulók igényei lényegében az iskolai tanulmányokhoz fűződnek, ezért például szépirodalmat nem olvasnak. Közelebbről nézve ez az igény két altípusra bontható: akik tényleg csak tanulmányi szempontból jönnek olvasmányért (ezért csak a témára vonatkozó legtömörebb kiadványt keresik), illetve azokra, akik egyben saját belső fejlődésüket, világnézetüket is meg szeretnék alapozni. További olvasói csoport az olyan munkásoké, akik nem folytatnak szervezett (iskolarendszerű) tanulmányokat. Ezek a fiatalok – többnyire 15–20 évesek – a városi kerületi könyvtárak olvasóinak 15–20%-át teszik ki. Olvasmányaik: Gorkij, Jack London, Upton Sinclair, Zola és mások könyvei, emellett bizonyos szakirodalom is: a kommunizmusról, a történelmi materializmusról stb. Érdekli őket a világ létrejötte, az élőlények élete is. Érdeklődési körük tehát szélesebb és rugalmasabb, mint a tanulóké, viszont elég nehezen tudják szavakba önteni érdeklődési körüket. Könyvtárainknak – mondja Fridjeva – ez a növekvő olvasói csoportja nagyon fontos típus, az ő nevelésükkel érdemes foglalkozni. A magasan képzett, aktív életmódot folytató – a szovjet rendszerbe beilleszkedett – értelmiségi olvasó ritkán elégszik meg a kerületi könyvtárak kínálatával, mert vagy munkájához szükséges szakkönyveket keres, vagy új könyveket (Ehrenburg, Pilnyak), amelyek az alacsonyabb szintű (kerületi fiók-) könyvtárba nem jutnak el. Vannak továbbá olyan értelmiségi olvasók, akik a „forradalmi élet áldozatai” (polgárháború, éhezés, fagyoskodás), akik nem ellenségesek, csak idegeik tönkrementek, ők a könyvben megnyugvást, pihenést, kikapcsolódást keresnek. „Mi iránt érdeklődöm? Már rég semmi iránt sem, egyszerűen elfelejtkezem az életemről, ha olvasok…” – válaszolnak a könyvtáros kérdésére. Többnyire a bevett klasszikus műveket olvassák. Az új írók közül csak azokat, akik nem érintik a „nagy kérdéseket”. Végül egy olyan polgári, félig-értelmiségi csoportot kell említeni, amely kispolgárnak is minősíthető, ez ellenséges a rendszer iránt, a múlt árnyai közt él, s ezért kizárólag szépirodalmat olvas. Leginkább a régi romantikus írások vonzzák őket (Ponson du Terrail és orosz megfelelői – „ha még nem dobta ki a könyvtár”, teszi hozzá), s okvetlenül legyen szó szerelemről, s főként az övéknél jóval magasabb életszférákban játszódjon a cselekmény (hercegek, grófok kalandjai). Lehet misztikus a történet, ám ne legyenek elvek. A régi illusztrált lapok, folyóiratok is érdeklik őket. A szerző ezt a típust – érthetetlen agresszivitással – könyvtári sírrablónak, könyvhiénának (bibliotyecsnie grobokapatyeli, knyizsnyie gijeni) nevezi.

Hogyan lehet a könyvtárnak hatnia olvasói érdeklődésére, teszi fel ezután a kérdést. Elsősorban az állomány összetételével. Még mindig gyakran elégedetlenek a régi, tapasztalt könyvtárosok is az állomány megrostálása, a „csisztka” kérdésében: egyszerűen rossz viselkedésnek, szakmai illetlenségnek tartják a tisztogatást. A szerző szerint a könyvtárak eddig inkább „gyűjtötték, s nem megválogatták könyveiket” (szabirali, a nye podbirali knyigi). Pedig a „csisztka” nagyon fontos módszer, s ezt példával is igazolja.  Az egyik kerületi könyvtárban előző évben leselejtezték az összes régi bulvárkiadványt, s elégséges mennyiségű, egyben jó minőségi társadalomtudományi könyvanyagot szereztek be, s lám, egy év alatt a munkásolvasók aránya 4-ről 25%-ra nőtt. Addig 90%-ot képviselt az olvasmányok közt a szépirodalom, most ez 50%-ra csökkent, s a társadalomtudományok 40%-ot érnek ki. (A tapasztaltabb olvasó csak néz, ebből mi a realitás és mi a vágyálom?) A korábbi bulvárirodalom olvasói pedig vagy elmaradtak, vagy áttértek az értékesebb szépirodalom olvasására. Az olvasásra érdemes könyvek legyenek szem előtt, például szerény kiállítás formájában. A szerző saját tapasztalatára hivatkozva állítja, hogy sok olyan könyv, amelyet korábban nem olvastak, ilyen módon, egy kiállítás révén könnyen megtalálja olvasóját. Elég az is, ha a kölcsönzés közelében egy asztalra kiteszik őket. Azért volt érdemes hosszabban megismerni Fridjeva beszámolóját, mert egyrészt a megfigyelés módszerével szerezhető ismeretekre jó példa, másrészt a szovjet húszas évek korszelleme is erősen érződik írásából: a szakmai elmélyülés és az ultrabalos ideológiai gúzsbakötés elegye.

A következő, 1924. évi számban Havkina azt az amerikai gyakorlatot ismerteti²⁰, amely a járás (megye) elemzésével igyekszik az olvasói környezet és igények megismerésében előrébb jutni. Elsőként a nagy bevándorlói arányt emeli ki számos régióban (Massachusetts állam, Cleve­land város stb.). Figyelmeztető jel, hogy már ekkor, 1924 első felében a szerkesztő lábjegyzetet fűz Havkina munkájához, mondván, ez módszertani hiányosságokat mutat, mert a lakosság csoportjainak történeti-lélektani tanulmányozását hirdeti, s eközben „hiányzik a gazdasági, valamint osztály-szempontú elemzés.” Hogy ez a szerkesztői jegyzet nem véletlen „kilengés”, bizonyítja a következő szám „vezércikkének” címe is: Az osztály-jelleg a könyvtárügyben.²¹ Havkina amerikai forrásokból – Library Journal, Public Libraries, brosúrák – merítve arról ír, hogyan igyekeznek az ottani könyvtárosok az eltérő nyelvi-kulturális háttérrel élő bevándorlókhoz közelebb kerülni. Los Angelesben a városi könyvtár a konkrét adatok gyűjtése után tanácsokat ad a kollégáknak, például azt, hogy minél több nyelvet tanuljanak meg. A plakátok és hirdetmények is legyenek többnyelvűek. Az ALA központja munkacsoportot hozott létre, s ez sorban ad ki témába vágó útmutatókat (a lengyelek és a könyv, könyvtári munka a románokkal, a görögökkel stb.).

Az év következő számaiban is nagyszámú témánkba vágó közlemény látott napvilágot. A 4–5. (dupla) számban három – egymás után elhelyezett – fontos írást szemlézhetünk. Előbb V. Poljakov fejti ki véleményét a könyvtári állomány legfontosabb szegmenséről, melyet ő „munkás-magnak” nevez.²² Előbb leszögezi, hogy az állományok megtisztítása szükséges hadművelet volt. A gyűjtemény másik, pozitív végén állapítható meg az osztályharcos könyvtárak számára ideológiailag kívánatos, terjesztésre preferált anyag. Ez az anyag legyen az ideológiai szempontból kívánatos tartalmon túl meggyőző, érthető, minőségi, s nem utolsósorban az olvasó számára jól befogadható. Gondolatmenete azzal folytatódik, hogy a még nem könyvtári olvasókra is gondolni kell az anyag kijelölésénél. Az egyes szakterületek könyvtári anyagának átvizsgálására illetékes szakembereket kértek fel könyvtárában (80 ezer kötet, háromezer beiratkozott olvasó). A könyvtárat leginkább használó rétegek náluk a felsőfokú tanintézetek hallgatói, technikumi tanulók és munkanélküliek (ez utóbbinál nem körvonalazza, miért munkanélküliek, milyen életkorúak vagy végzettségűek). Poljakov témánk szempontjából sokat nem mond, annál szimptomatikusabb az értelmezési háló: hogyan is akar „osztályharcossá” válni egy közkönyvtár a húszas évek közepén.

P. Gurov egy konkrét könyvtári felmérésről tudósít terjedelmes írásában.²³ A délen fekvő Armavir város (a húszas években kb. 75 ezer lakos) közkönyvtárai által végzett kérdőíves felmérés a könyvtárakba járók, valamint a felsőbb tagozatos – lényegében középiskolás – és a pártiskolára járó tanulók igényeit kívánta megismerni. Ezer kiosztott kérdőívből kitöltöttek 1923 március-áprilisában 781-et (476-ot felnőttek, 305-öt pedig tanulók). A válaszolók fele alacsony iskolázottságúnak bizonyult, a férfi nem pedig jelentős többségben szerepelt (77,5%). Az írás érdeme, hogy az eredeti kérdőívet is közli. Ennek tartalma összefoglalva: alapadatok (életkor, iskolázottság, foglalkozás); milyen célból olvas (6 meghatározott célból lehet választani, a hetedik változat nyitott, a kitöltő fogalmazhatja meg); milyen témáról, vagyis mit szeret olvasni (12 megadott változat, a végén nyitott lehetőség saját válasz formálására); végül a befogadásra kérdező pontok (hatott-e nézeteire az elolvasott könyv, mely olvasott könyvek tetszettek különösen stb.). Az írás ezek után a kiértékelt anyagot ismerteti társadalmi rétegenként: munkások, hivatalnokok, pedagógusok, vezetők, kisiparosok, háztartásbeliek, illetve tanulói, továbbá férfiak és nők, életkor szerint stb. Látható, hogy igen jól átgondolt, nyilván ehhez értő szakemberek által előkészített módon zajlott ez a felmérés. Meglepő, hogy a végén a szerző még a kérdőíves felmérés előnytelen tulajdonságait is részletezi (nem lehet teljes körű, csak egy halmazt fog át stb.), vagyis a reprezentatív felmérés fogalmát nem ismeri. Végül azt állapítja meg, hogy a közkönyvtárnak a társadalmi-politikai harcot kell támogatnia működésével. Saját szövegét idézve: a „könyvtár mint a kommunizmus sejtje (jacsejka) elsősorban azt a kérdést teszi fel magának, hogyan viszonyul a könyv a mi proletár osztályharcos tudatunkhoz, osztályharcunkhoz, s csak azután merül fel, miként hasznosul a könyv pedagógiai megfontolásokból.” Látszik Gurov írásán az „ős-hasadás”, ami később végletekig fokozódik: a szakmai tartalom tőle idegen, szűk ideológiai gúnyát ölt. Később még a klasszikusoktól, a Vezértől vett idézetek mániája fogja elborítani az szakírásokat is, miközben a szakmai tartalom mindjobban elsatnyul.

J. Hlebcevics, a Vörös Hadsereg könyvtári rendszerének irányítója az összes 1923-ban ebben a rendszerben kölcsönzött könyv tartalmi arányait dolgozta fel írásában.²⁴ Kis híján 6,4 millió könyvről van szó (sajnos, az olvasók számát nem közli), alábbiakban ennek százalékos arányait látjuk a tizedes osztályozást követő csoportosítás szerint.

A kölcsönzött könyvek tematikai megoszlása (%)

általános tartalmúak	7,8
filozófia	1,0
vallás	3,6
társadalomtudományok	20,0
nyelvtudomány	1,1
természettudományok	5,8
alkalmazott tudományok	5,6
mezőgazdaság	1,0
művészetek	1,0
irodalom	43,2
történelem	8,0
földrajz	0,3
hadtudomány	1,5

A számoknál még érdekesebb a szerzői kommentár. Hlebcevics megerősíti, hogy a katonaság olvasmányai közt a szépirodalom és a társadalomtudományi művek dominálnak (a kettő együtt közel kétharmados arányt ér el). A szerző ezután több katona konkrét véleményét idézi egyes könyvekről (Gorkij, Novikov-Priboj stb.). Kár, hogy több kézzel fogható adatot nem ad, miközben a statisztikai általánosság furcsán elegyedik a prímér, az egyedi olvasótól kapott véleményekkel, megnyilvánulásokkal.

Az 1924. évfolyam 6. számban újabb írások szólnak témánkról. Előbb J. Medinszkij ad alapos módszertani eligazítást Az olvasó tanulmányozása címmel.²⁵ Az olvasók igényei iránti érdeklődés úgy terjed, hogy egyik vezető kiadó (Krasznaja Nov’ = Vörös Szűzföld) külön irodát fog e célból létrehozni, míg hadsereg, illetve a Komszomol elődje több felmérést kezdeményezett. A szerző szerint olyan tudományos módszerek még nem alakultak ki, mint a gyermektanulmányi irányzat (pedológia) terén. A szubjektivizmus veszélye csökkenthető viszont, ha párhuzamosan több módszert alkalmaznak. Medinszkij négy módszert állapít meg: ezek a kérdőíves, a statisztikai adatokra épülő, az olvasói megfigyelést vállaló, végül az olvasóknak az általuk olvasott könyvekről adott visszajelzéseit elemző módszer. Az első két alcsoportot ölel fel: egyik rövid kérdőívet jelent nagy populáció vizsgálatára (a sok válasz a kapott eredményeket reálissá teszi), illetve a részletes, elmélyült, nehezebben megválaszolható kérdéseket is felvető kérdőív, amely kisebb körre számít, viszont a válaszolók részletes adalékai intenzívebb megismerést hozhatnak. A szerző mindkettőre példát is hoz. Az első nem nagyon különbözik Gurov előbb ismertetett kérdőívétől (a befogadás témája elmarad, de a tetszést kérdezik), ám érdekes, hogy a végén a könyvtár működését is kéri értékelni. A részletes a pártállásra, a politikai és más könyvek közül konkrét kiadványokra is rákérdez (olvasta-e a „Kommunizmus ábécéje” című könyvet stb.). Ezután különféle témák szerint kéri, hogy az olvasó nevezze meg a közel­múltban általa olvasott könyveket (ez utóbbi kérdőívet az olvasóval folytatott beszélgetés közben a könyvtáros tölti ki). Medinszkij fontosnak tartja, hogy a több könyvtár által végzett felmérés esetén azonos kérdőívet alkalmazzanak, e kérdőívet vagy a kormányzósági könyvtárban vagy a Narkomprosz illetékes részében (Glavpolitproszvet) kell egyeztetni. Tegyük hozzá, hogy L. Tropovszkij (1885–1944), az ismert bibliográfus vezetésével egy ilyen feladatkörű szakbizottságot létre is hozott a minisztérium.²⁶ A szerző fontosnak tartja kitérni az adatfelvétel idejének rögzítésére (lehetőleg rövid idő alatt kell elérni a kívánt mennyiségű kérdőívet), majd a feldolgozás és értékelés folyamatát ismerteti. A kérdőíves felmérés mellett szerinte érdemes a statisztikai vizsgálódást is lefolytatni: a konkrét könyvtárak olvasóit számos társadalmi-foglalkozási és életkori paraméter szerint kell besorolni. Ha a minisztérium legalább száz könyvtárból kapna ilyen feldolgozást, ez nagy előrelépést jelentene az olvasók tanulmányozása terén. A megfigyelés témájában a „hangos olvasás” során szerzett olvasói véleményeket érdemes szerinte összegyűjteni. Végül az olvasói vélemények szabadon fogalmazódnak meg (erre egy vastag füzetet javasol nyitni, minden oldalon egy olvasó írja le véleményét az épp elolvasott műről).

Medinszkij fontos és terjedelmes írását két kevésbé fajsúlyos, ám ugyancsak érdekes írás követi. Előbb A. Kuharszkij módszertani tanácsadó írása következik arról, hogyan érdemes megszervezni a különböző típusú olvasói felmérések előkészítését és lefolytatását végző csoport munkáját. Érdekes, hogy itt még Rubakin könyvtár-pszichológiai írása is szóba kerülhet²⁷. Végül egy vitacikk következik J. Riflin tollából.²⁸ Riflin nem kíméli kiszemelt „áldozatát”. Tegyük hozzá, ekkor az ilyen dorongolás még szakmai jelleget mutatott, míg 6–8 év múlva már az ideológiai-politikai kiközösítés és megbélyegzés – magyarán szólva: feljelentés – vált általánossá. Természetesen nem a szakma döntött így. Riflin az egyik legaktuálisabb könyvtári feladatnak nevezi az olvasás-irányítást, amely épít a konkrét olvasó sajátos fejlődési adottságaira. Szerinte az elméleti és gyakorlati szakemberek egyetértenek abban, hogy a „könyvtári munka lényege az olvasó számára jól megválasztott könyvek” megtalálása. „Nyevszkij elvtárs” a KB 1923. 2–3. számában a könyvtári instruktori élményeiről és gondolatairól beszámolva hirtelen oda lyukad ki, hogy az „individuális olvasás reménytelen, kispolgárian szűk és utópikusan terméketlen”, minthogy a sok-sok Ivanov meg Petrov alig hajszálra különbözik egymástól. Igen ám, mondja a kritikus, viszont Nyevszkij 1920-ban épp az ellenkezőjét fejtegette egyik írásában, amely a városi könyvtárak kulturális feladatait foglalta össze. Hogy lehet, hogy Nyevszkij, mikor még könyvtárban dolgozott, az olvasói típusokat kereste, most viszont, főhatósági instruktorként a „Krímben utazgatva” hirtelen mindezt fölösleges, mikroszkopikus elemzésnek tartja? Nyevszkij azt javasolja, hogy a kollektív felhasználók (társadalmi szervezetek, intézmények, vállalatok) ellátását kell előtérbe helyezni. Riflin ezzel vitatkozik, az olvasást egyedi-egyéni elfoglaltságnak tartja, amelyre hat a társadalmi környezet, az egyén adottságai (képzettség, ambíciók stb.) és más körülmények. Riflin itt egy lábjegyzettel gyorsan védelmet is épít ki magának, mondván e kérdéseket részletesebben tárgyalja A könyvtárügy kérdései című tanulmánygyűjtemény (Szbornyik sztatyej po bibliotyecsnomu gyelu) második kötetében megjelent írásában, mely N. K. Krupszkaja szerkesztésében látott napvilágot. Riflin még kitér arra, hogy Nyevszkij szerint a könyvtárosnak nincs szüksége általános típusú iskolai végzettségre. Furcsának találja azt is, hogy Nyevszkij akkor adna támogatást az általános iskolázottság kérdésében, ha a könyvtáros csak „hivatalnok módjára” a meglevő, szignifikáns olvasói igényeket igyekszik kielégíteni.

Érzékelhető, hogy itt már az olvasó-olvasásvizsgálat mellé az olvasás-irányítás kezd felemelkedni. Eltelik egy rövid évtizednél is kevesebb idő, s a „kollektív” olvasó kerül majd a szakma – agitprop diktálta – középpontjába, az olvasásvizsgálat pedig eltűnik a süllyesztőben: amikor minden „tömeg”, „tömeges” lesz, a közkönyvtárra pedig ennek függvényében rátapad a „tömegkönyvtár” szakkifejezés, amely egészen a Sztálin halála utáni „enyhülésig” nem is változik. Rögzítsük, hogy a KB két egymást követő számában összesen hat írás 45 oldalon foglalkozott az olvasói igények tanulmányozásával. Úgy tűnik, igen komoly irányban indult el a fiatal szovjet‒orosz könyvtártudomány ezen ága, lényegében egyidőben az analóg amerikai és német fejleményekkel.²⁹ A későbbiekben, a harmincas évek elejét követően ez az irány kihalt, a szociológia is „áltudománnyá” degradálódott a hatalom szemében. Nem valós olvasóra volt többé szükség, hanem az elszabadult társadalom-átalakítás érdekében mobilizálható láncszemekre. A totális állam mindent maga alá gyűrt, ahogy erről C. Schmitt nyomán Bihari Mihály könyve szól.³⁰

Nemzetközi kitekintés a lap hasábjain

A KB első évfolyamaiban rendszeresen jelentkezik a külföldi téma: leggyakrabban a már megismert L. Havkina tollából olvashatók nívós beszámolók. A lap első száma hosszabb írást hoz tőle a külföldi könyvtári életről.³¹ Előbb beszámol arról, hogy mind Japánban, mind Kínában könyvtárosképző iskola nyílt a húszas évek elején. A kínaiak már 1914-től küldtek évente pár könyvtáros hallgatót amerikai felsőoktatási intézményekbe. Hazatértük után, az ő közreműködésükkel lehetővé vált a saját felsőfokú képzés megalapozása. Miután megemlíti, hogy még az egyik indiai államban is megindult a könyvtári fejlődés (amerikai szakértőt hívtak meg, aki három év alatt jelentős eredményeket ért el), áttér a nyugati világra. A háború után sok helyütt, még a gazdag Egyesült Államokban is meghúzták a nadrágszíjat, ám az amerikai könyvtárosok energikus lobbizásba kezdtek, s újabban sikerült a helyzeten javítani (állománygyarapítási keret, könyvtárosi fizetések). Mindebben az ALA-nak az egységes amerikai szakmai szervezetnek nagy érdemei vannak. Ezzel szemben a húsz éve működő német Verein Deutscher Bibliothekare csak a tudományos könyvtári kollégákat tömöríti, kizárva ezzel a népkönyvtári intézmények átlagosan alacsonyabb képzettségű munkatársait. Utóbbiak ezért 1921-ben új szervezetet hoztak létre (Freie Arbeitsgemeinschaft deutscher Volksbibliothekare, lapjuk a Bücherei und Bildungspflege). Havkina kitér a német szakképzésre is, beszámolva arról, hogy a korábbi göttingai könyvtári tanszéket 1921-ben áthelyezték a berlini egyetemre.

A szovjet közkönyvtárügy nem kerülhette el, hogy ne mérlegelje alaposan W. Hofmann nevezetes újításait, melyek az ismert irányvitát (Richtungsstreit) gerjesztették. Ezért nem csoda, hogy már a lap második számában hosszú, helyszíni tapasztalatok nyomán született beszámolót olvashatunk a témáról.³² Az orosz szerző azzal indít, hogy Németországban az „utóbbi 10–12 évben elkeseredett harc folyik a könyvtárügy két irányzata közt”. Terjedelmes beszámolónak csak egy-két alapvető megállapítását kívánjuk idézni. A szerző szerint a hofmanni koncepció lényege, hogy „jó könyv kerüljön annak az olvasónak a kezébe, akinek erre a könyvre van szüksége”. Ebből pedig az következik, hogy meg kell válogatni a könyveket (csak jó könyv kerülhessen olvasói kézbe), másrészt egyedi törődéssel állapítsa meg a könyvtáros, mi az adott olvasó számára a jó könyv. Ezután részletező technikai leírás következik a gyarapodási jegyzékekről, a katalógusokról, illetve az olvasói füzetekről, amelyek tükrözik az egyes olvasók egyedi haladását, „szükségleteit”. Ír a könyvtári statisztikáról, amely Hofmann számára a „könyvtári lelkiismeretet” jelenti, hiszen körültekintő készítése rámutathat a könyvtár minden érdemére és hibájára. Végül Eger fontosnak tartja felhívni a figyelmet arra, hogy Hofmann új olvasás-lélektani intézetet létrehozásába kezdett.³³ A következő (1924. 1.) számban Havkina szükségét érzi, hogy a Hofmann-kérdés mögé a kontextust felrajzolja³⁴,utalva olyan előzményekre, mint a könyvnyomtatás feltalálása, a nevezetes Luther-levél (1524), amely a német városokat jó könyvtárak létrehozására bíztatja, majd az 1887-ben létrejött első könyvtártudományi tanszék, s a szerző utal az új német népkönyvtár kevéssé ismert előzményeire is. F. Raumer német történész 1841-ben utazott Amerikába, ahol a B. Franklin és mások hatására létrejött public library nagy hatást tett rá. Ezután odahaza, Berlinben kezdeményezte hasonló, a város által támogatott intézmény létrejöttét (1850). Ez érdemben csak a 20. század elején kezdett működni A. Buchholz igazgatása mellett. 1895-ben nyílt meg a B. Peiser vezette Lesehalle, az első angolszász típusú olvasóterem Berlinben. B. Peiser ún. Präsenz-Katalogja lett W. Hofmann mintaképe, mint erről utóbbi 1914-es munkájában (Die städtischen Lesehallen in Leipzig) ír. Szintén az érdekes előzmények közé sorolja a Hugo Heimann által főként munkások számára alapított olvasótermet, amelynek állományába került K. Marx magánkönyvtára is. Az 1890-es évektől elég jelentős német szakirodalom is megjelent az ún. Einheitsbibliothek mellett, amely az angolszász mintát kívánta követni. Ezek közül E. Schulzé oroszul is napvilágot látott 1904-ben. A sokféle német hagyomány nem állt össze egységes új szemléletté: inkább körök, csoportosulások léteztek, s ezek közé sorolható W. Hofmann irányzata is. Ő egyszerre törekszik az olvasó mint egyén megközelítésére, s ugyanakkor az olvasók mint kollektív létező kezelésére. Különösen nevezetes újításaik közé tartozik a Bücherhalle című folyóirat (olvasók számára készülő bibliográfia) és az olvasói körök szervezése. Havkina hosszan ír még W. Hofmann könyvtári működésének technikájáról is, amelynek maga is szemlélője volt 1914-es lipcsei útja során. A mai német közkönyvtári helyzet lehangoló körképén belül, írja végül, Hofmann könyvtárszervező tevékenysége oázisként fogható fel.

Ugyanebben a számban még rövid krónika tudósít több ország könyvtári életéből.³⁵ Angliában – Londonban – abban a házban, ahol Ch. Dickens 13 éves fiúcskaként élt, most gyermekkönyvtárat rendeznek be az író fiának közreműködésével, és  a könyvtár pedig felveszi az egyik legismertebb Dickens-mű, a David Copperfield nevet. Másik angliai hír: az egyik közkönyvtár vezetőt keresve férfi nyertes esetén évi 250, nő esetén 200 font fizetést kínált. Erre felzúdultak mind az angol, s még inkább az amerikai szakmai körök. Ismeretes, írja a jegyzetíró, hogy Németországban és Angliában többségben vannak a könyvtári pályán a férfiak, míg Amerikában már a nők vezetnek. Párizsban a háború idején igazi amerikai public library működött az ott állomásozó katonai személyzet számára. Most a könyvtár megmarad, s csatlakozva a francia könyvtárosok szövetségéhez, igyekszik az amerikai példát terjeszteni. Csehszlovákiában is szép eredményeket ért el a könyvtárügy: két év alatt 15%-kal nőtt a könyvtárak száma, a bennük található állomány 30%-kal. 1921 óta egyéves könyvtárosképző iskola működik, ahol évente harmincan szereznek képesítést, s a tanulmányokhoz ösztöndíjat is lehet kapni. Svédországban ösztönző központi finanszírozást vezettek be: minimum 400 korona helyi támogatás esetén az államtól ugyanannyit kap, ennél nagyobb helyi ráfordítás esetén a többlet felével növelik az alaptámogatást. Göteborgban megtartották a könyvtáros egyesület kilencedik konferenciáját, ahol a kormány felkérésére készült anyagot vitatták meg (miként lehet a könyvtári szolgáltatást minél szélesebb körre kiterjeszteni). Mindebből látszik, hogy a KB eleinte különösen igyekezett a külföldi példákat jó érzékkel úgy válogatni, hogy az olvasó szélesebb tájékozottságot szerezhessen. (Az 1924. 2–3. számban Havkina az olvasói környezet amerikai tanulmányozását tekinti át: ezt mi az olvasáskutatási alfejezetben foglaltuk össze.)

1924-ben Havkina még két rövidebb külföldi kitekintést tár az olvasók elé. Az elsőben a Library Journal 1923-as cikkéből merítve az iskolások körében végzett könyvtári munkát érinti.³⁶ Különösen fontosnak tartja a közkönyvtárakhoz fűződő kapcsolatok terén, hogy számos alap- és középfokú iskolában már van ilyen könyvhasználati tantárgy. Ennek keretében például olyan kérdésekre kell megfelelni, amelyek a könyvtári kézikönyvek ügyes használata révén gyorsan megválaszolhatók (honnan ered az „algebra” szó, mennyi Wisconsinban a gabona átlaghozama hektáronként stb.). A gyerekkönyvtári munka iránti érdeklődés, meg a tapasztalatcsere végett 1918 óta évente megrendezik a gyerekkönyv hetét. A gyerekek körében népszerű a verseny, ezért különféle dramatizált formákat is kitalálnak számukra. Mindezt az amerikai könyvtárosok azzal a tudattal végzik, írja Havkina, hogy így a „jövő olvasóit” nevelik. Másik rövid írásában külföldi krónikát kínál.³⁷ Előbb az 1922-ben elfogadott dániai könyvtári törvényről szól. Korábban csak a helyi önkormányzat tartotta el könyvtárait, az 1923–24-es költségvetési évtől a központi kormányzat is ad támogatást. A közkönyvtárak összesen 860, míg az állami, királyi és egyetemi könyvtárak együtt mintegy 750 ezer koronára számíthatnak. Japánban 1923. szeptember 1-jén olyan földrengés pusztított, amelynek áldozatul estek a legnagyobb könyvtári gyűjtemények bizonyos részei is (Tokiói Egyetem, Császári Könyvtár). Az amerikai könyvtárak gyűjtéséből több tízezer kötet érkezett Japánba. Végül az amerikai Public Libraries című szaklap híradását átvéve beszámol egy érdekes kínai „könyvtári hétről”. Az egyik iskolában egy transzparens azt kérdezte: Hol? Másnap az egyik órán élénk sírás, zokogás hallatszott kívülről, majd megjelent egy mezítlábas, rongyokba öltözött kislány, nyakában egy táblával: „Szerencsétlen könyvtár vagyok”. A kislányt hamar felöltöztették, majd a következő napokban könyvgyűjtéssel létrehozták a közkönyvtár alapját, a hét végére pedig elérték az ötszáz kötetes célt. Az évfolyam 7. számában újabb krónika látott napvilágot, itt L. Havkina a könyvtári berendezések gyártásáról és terjesztéséről számolt be, főként amerikai példákkal élve.

Fontosabb beszámolókat közölt Havkina az 1925-ös nyugat-európai útja (Német- és Franciaország, Belgium, Hollandia, Dánia, Norvégia, Svéd- és Finnország) során szerzett tapasztalatairól: 1926-ban előbb Németországról számolt be, majd a szomszédos Finnország könyvtári életéről.³⁸ Előbb felidézi a század elején kialakuló német közkönyvtári mozgalmat (Nörrenberg és mások tevékenysége és könyvei stb.), majd megállapítja, hogy a német kormányzat – ellentétben más nyugat-európai országokkal – még mindig nem vállalja magára e fontos kulturális terület támogatását. A háború utáni gazdasági káosz rombolóan hatott a helyi forrásokból fenntartott közkönyvtárakra. Ez a helyzet ugyan a húszas évek közepére javult, de a német könyvtárosoknak mesze nincs olyan lobbiereje, mint amerikai kollégáiknak. Külön érdemes szólni a megszállt területekről: például Wiesbadenben a szép helyi városi könyvtárépület a megszálló francia csapatok egyik laktanyája. Csökkent a könyvtári foglalkoztatottak száma, ráadásul a könyvtári kurzusokra csak úgy lehet felvételt nyerni, ha valakinek már van néhány év gyakorlata. 1909-ben kezdte Poroszország, majd Szászország folytatta a példát, hogy csak bizonyos „könyvtári vizsgák” letétele után lehet felvételért folyamodni. A korábban ingyenes kölcsönzés a támogatások csökkenése miatt eltűnőben van, s ma már többnyire fizetni kell e szolgáltatásért. Ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy általában csökken a könyvtári olvasók száma. Népszerűek az olvasótermek, különösen szép példát mutat a hamburgi városi könyvtár (egyébként ez az egyetlen városi könyvtár, amely bevezette a tizedes osztályozást, ám később itt is lemondtak róla). Sőt, az újabb könyvtári szakkönyvek szerzői (Ladewig, Plate, Fritz) sem javasolják bevezetését.³⁹ A szakszervezeti könyvtárak igyekeznek fenntartani korábbi aktivitásukat. A vidéki közkönyvtárak fellendítése szempontjából igen fontos a nyolc működő Büchereistelle, közülük az északiak a letéti könyvtári rendszer fejlesztését is vállalták, míg a Hofmann-féle lipcsei a könyvtárpolitika egészére hatott. A berlini közkönyvtári hálózatot újabban komoly eredménnyel vezeti G. Fritz professzor, akit 1925-ben neveztek ki igazgatónak. Még könyvtárosképző tanfolyamok szervezését is vállalta (két félév: az elsőben 16, a másodikban 20 hetes elfoglaltságot jelent). Havkina németországi tartózkodása idején készült el W. Hofmann harmadik lipcsei könyvtára, ahova a „főhadiszállást” is átköltöztette. Minthogy már 1914-ben megismerkedtek, ez alkalommal igen szívélyes találkozásra került sor. A könyvtár nyáron különösen szép látványt nyújtott virágos udvarával, ízlésesen elrendezett gazdag gyűjteményével (a város 100 ezer márkát áldozott az átalakításra). A kb. száz személyre szabott olvasóteremben a kisebb kézikönyvtár szabadon használható. A kölcsönzésben nincs szabadpolc, és nem is tervezik. Hofmann az állomány alapján részkatalógusokat nyomtat az olvasóknak (500–700 kötet). Ezek alapján az állomány igénybevétele is jobban követhető (az egyik, 612 címet tartalmazó jegyzékből 129 kötetet még senki sem igényelt). Hofmann szociális típusokra bontja olvasóközönségét. Például a férfiak csoportjai nála: proletárok, kispolgári-proletár személyek, jómódú polgárok, polgári értelmiségiek (a csoportok tovább bomlanak felnőtt és gyerek vagy ifjú részekre, ezek még tovább iskolai végzettségük alapján). Néhány adat az 1923-as közel 55 ezres kölcsönzés alapján: a szépirodalom minden korcsoportban vezet 40‒50%-kal, ezt követi a műszaki, illetve útleírás jellegű olvasmánytípus (9–14% között mindegyik), míg a versek, filozófia vagy helyismeret csupán 1–2%-ot vonz. Felesége és harcostársa, Elise Bosse vezeti a könyvtári központot és a könyvtárosképző iskolát. Az új könyvtár megnyitásáról gazdag sajtóvisszhangot kapott a már Franciaországban tartózkodó Havkina. Érdekes megjegyzése végül, hogy Hofmannt azért nem (sem) szeretik a német könyvtárosok, mert kiterjedt kapcsolatokat ápol mindenféle magas állású hivatalnokkal, akik szép számban meg is jelentek az avatási ünnepségen.

Másik visszatekintése során kiemeli, hogy a kis lélekszámú finn területeken (3,2 millió finn lakos) 1913-ban már 2215 közkönyvtár volt, ahol egy könyvtárra átlagosan 400 kötet jutott, vagyis négy lakosra egy kötet. (Tegyük mai olvasóink számára hozzá, hogy az Orosz Birodalmon belül a Finn Nagyfejedelemség egyedülálló autonómiával rendelkezett.) 1920 után nekiláttak a függetlenné vált ország könyvtárügyének rendezéséhez. Azóta fokozatosan emelték az állami támogatás mértékét az 1921-es közel félmillióról 1925-ben már egy millió finn márkára. Egy-egy városi vagy falusi könyvtár maximum pár ezer, az egyesületi közkönyvtárak maximum 500 márkát kaphatnak. 1921-ben állami könyvtári bizottságot hoztak létre, majd könyvtári irányító és szolgáltató irodát alapítottak a skandináviai országok mintájára. Az ország öt tartományának könyvtáraival egy-egy instruktor foglalkozik. Az iroda készíti az országos statisztikát, a Dewey-féle tizedes osztályozást a helyi körülményekhez igazítva egyszerűsített formában adja közre és több más szolgáltatást is magára vállal. Minden arra utal, hogy az amerikai példát követő skandináv eljárásokat itt eredményesen alkalmazzák. A négyszintes épületben működő Helsinki Városi Könyvtár bevezette a szabadpolcos kölcsönzést is. A három helyiség anyaga így oszlik meg: finn nyelvű irodalom, skandináv nyelveken kiadott könyvek, más európai nyelvek irodalma. Külön gyermekkönyvtári részleg is működik. A könyvtár méretét ilyen adatok érzékeltethetik: 123 ezer kötetes állomány, mely csak az utolsó évben 10 ezerrel növekedett, közel 300 újság és folyóirat 400 példányban, az év folyamán a kölcsönző 340, az olvasóterem 357 napon keresztül volt nyitva, 1924-ben 375 ezer kölcsönzött kötet (az egész hálózatban 635 ezer kötet). A használat kétharmadát a felnőttek, egyharmadát pedig a gyerekek produkálták. A közel egymilliós éves költségvetés 60%-át tették ki a személyi kiadások, amit Havkina „ritka” jelenségnek minősít (magyarán a finn könyvtárosok tényleges fizetést kaptak, nem morzsákat).

1929-ben Havkina ismét visszatér a finn témához, az új könyvtári törvény ismertetésére kerítve sort.⁴⁰ Elöljáróban áttekinti az előző tíz év ez irányú külföldi tapasztalatait, különösen részletezően szól az 1919-es csehszlovák törvényről, amely néhány év alatt kötelezővé tette, hogy minden 300 lakos feletti település hozzon létre közkönyvtárat. A kisebb településeket 1928-ban a központi kormány tetemes támogatásban részesítette. 1927-ben a 14 milliós országban 15 ezer közkönyvtár működött átlagban 300 kötetes állománnyal, ám összesen csaknem 15 milliót sikerült kölcsönözniük. Támogató-ösztönző törvényeket alkottak később Belgiumban és Svédországban, s ezek példáját követi az 1928-as – és 1929-ben hatályossá vált –finn törvény. Az ösztönzés lényege: ha a helyi fejlesztésbizonyos paramétereket teljesít, a központi kormányzat ezt honorálva kiegészítő támogatást nyújt. Havkina finn forrásokra hivatkozva leírja, hogy a 2000 finn közkönyvtár közül 1928-ban 760 kapott központi támogatást, és ezek száma a közeljövőben bizonyára növekedni fog. A szerző végül megállapítja, hogy a könyvtári törvény önmagában nem mindig elégséges, például az ösztönző törvényi háttér jól működik az Egyesült Államokban, de csődöt mondott Belgiumban. Nyilván számos ok játszik mindebben közre. Érdekesnek tartja, hogy viszonylag kicsi országok olyan sikereket érnek el, mint az itt ismertetettek, míg Franciaországban falusi könyvtárügyről alig lehet beszélni. Ott most készülnek az első könyvtáros konferenciára, még hozzá Párizs helyett Lyonban, s ide meghívták a svájci könyvtárügy falusi témában jártas szakértőit.

1929-ben még két érdekes beszámolót írt Hav­kina külföldi könyvtári témákról. Előbb a müncheni villamos-könyvtárról ad képes leírást.⁴¹ Azzal a régi szólással kezdi, ha a hegy nem megy Mohamedhez, akkor Mohamed megy a hegyhez. A villamos közel jön az olvasóhoz Münchenben, ahogy a szovjet vagon-könyvtárak elmennek a távolsági vágányok mellett dolgozókhoz. A villamost speciális tervrajzok alapján készítették Münchenben, tíz méter hosszú, a hosszanti belső falakon állványok, rajtuk 2500 kötet fér el, fűtés és világítás biztosított. Megállóhelyein tábla jelzi, hogy ide mikor érkezik a villamoson járó fiókkönyvtár. A megállás tartama a hely forgalmától függ, távolabbi, kevésbé lakott helyen kettő óra, míg a Keleti pályaudvar közelében, a nagyobb forgalomra való tekintettel öt óra. A kölcsönzést képzett könyvtáros végzi, a polcokon lévő könyvek levételében segít a villamos vezetője, akinek így teljesen kihasználják munkaidejét. A kölcsönzés szerény térítésért lehetséges (évi 2 márka = 1 rubel), a könyvek két hétre vihetők haza. A villamos különösen a munkások körében népszerű. A közel 700 ezer lakosú Münchenben sok a könyvtár, a másfél milliós állományú Bayerische Staatsbibliothek és számos szakkönyvtár mellett vannak 15 és 50 ezres „népkönyvtárak”, továbbá kölcsönzés nélküli olvasótermek is (12 iskolában gyerekek számára is). A müncheni közkönyvtárak nincsenek egységes hálózatba szervezve, mindössze a tudományos jellegű városi könyvtár igazgatója gyakorol felettük felügyeletet.

A másik külföldi anyag az amerikai Cleveland (Ohio állam) város sikereiről tudósit.⁴² Az autógyártás által felemelkedett – a húszas években 900 ezer lakos felett, mára 400 ezer alá süllyedt lélekszámú – város közkönyvtára 1925-ben kapott hatalmas új központot. A városi hálózat teljesítménye imponáló: a közel 1,2 milliós állományból 7,7 millió a kölcsönzés, jó 10%-kal meghaladva az előző évit. A gyerekek ennek közel felét vitték haza. A szép- és gyerekirodalom aránya a kölcsönzésben együttesen 53%, tehát a nem szépirodalom iránti érdeklődés komoly szintet mutat. Az állomány egy év alatt 10%-kal nőtt. A hálózatot használók száma 370 ezer (4%). A könyvtár minden nap nyitva van, összesen heti 82,5 órában szolgáltat (munkanapon 12,5, míg vasárnap 7,5 óra). (Tegyük hozzá, ma csak heti 48 óra a központi könyvtárban, vasárnap pedig zárva tart.) A könyvtár összesen közel 1200 ember foglalkoztat, ám ebből csak száz-százhúsz a teljes foglalkoztatottságú. Költségvetése meghaladja a másfél millió dollárt. A könyvtár 1922 óta a környék falvait is ellátja. (Erre közel 120 ezres állományt hoztak létre, ennek éves használata máris megközelíti a 600 ezres kölcsönzést.)

Havkina az amerikai adatokat összeveti a moszkvaiakkal és leningrádiakkal. Az 1926–27-es évről szóló beszámolók szerint Moszkvában a 2 millió lakosra jut 1,3 millió kötetnyi állomány (0,65 kötet/lakos), elolvastak 4,75 milliót. Ugyanekkor Leningrádban 0,45 milliós állomány (0,3 kötet/lakos), és elolvastak 1 milliót, ami az 1,6 milliós lakosságra vetítve 0,8 kötet/lakos. Igaz, ha a cári időkhöz mérik a helyzetet, a fejlődés számottevő, hisz akkor nem 3–4 lakosra jutott egy közkönyvtári kötet, hanem harmincra. A clevelandi számok nem teljesen tükrözik azt az óriási munkát, amit a kiállítások, a bibliográfiák, a tájékoztató munka fejlesztésébe fektetnek. A clevelandi példa azért is érdekes, mert hatékony munkaszervezést és számos technikai újítást mutat fel. A jelentős költségvetés ellenére mindössze három könyvelő dolgozik náluk, a takarításhoz elektromos porszívót használnak, a hatalmas márványfalakat erre kifejlesztett, 14 méter magas szerkezet mossa le. Havkina utal arra, hogy St.-Louisban, Ann Arborban és New Yorkban további ügyes és hatékony megoldásokat, gépezeteket láthatott tanulmányútja során. A clevelandi könyvtár szerencsés helyzetben van, egyrészt a helyi egyetemen képeznek könyvtárosokat, másrészt vezetője Linda E. Eastman (1867–1963), aki 1928–1929-ben az ALA elnöke, korának egyik legbefolyásosabb amerikai könyvtárosa, egyben az első női könyvtárigazgató a világon a nagyvárosi könyvtárak körében.

1929 nyarán amerikai szerző jelentkezik a KB hasábjain.⁴³ A lap hasábjain természetszerűleg kevés külföldi jutott szóhoz, viszont annál érdekesebb e történet. A szovjet könyvtárüggyel talán legközelebbi kapcsolatba Harriet G. Eddy (1876–1966) került a távoli Kaliforniából. Többször (1927, 1930–1931) megfordult a Szovjetunióban, amiben Lunacsarszkij népbiztosnak is szerepe volt. Összesen legalább nyolc hónapot töltött el, számos vidéki várost is felkeresett. Tervezetet készített az orosz viszonyok közt megvalósítható letéti rendszerről, amely Kaliforniában már egy-két évtizede sikeres volt. Eddy 1918 óta a Californa State Library élén állt, amely arról nevezetes, hogy máig a vidéki könyvtári ellátás szervezője, motorja. A KB számára íródott cikk elején Eddy az 1850–1910 között megtett utat foglalja össze. 1911-ben új törvény született a megyék azon jogáról, hogy bárki számára ingyenesen hozzáférhető könyvtárakat létesíthetnek. A megyei könyvtár fiókokat és letéti helyeket létesíthet bárhol (iskola, kikötő, gyár stb.), utóbbiak személyzeti bérét is a központ állja. A korábban létrehozott helyi könyvtárak is csatlakozhatnak a rendszerhez. Különösen fontos volt ez az iskolai könyvtárak esetében, amelyek működésében sok párhuzamosság és zavar volt korábban. A városi könyvtárak maguk döntik el, kívánnak-e csatlakozni a megye költségvetéséből támogatott rendszerhez, amelynek a városok általi igénybevétele esetén kevesebb adót szednek. Nagyon fontos, hogy a megyei könyvtárak központi katalógust vezetnek a teljes megyei állományról, s ezen felül az állami könyvtár az egész államra kiterjedően is hasonlóan jár el.

1930-ban ismét találunk külföldi vonatkozásokat. Épp csak megemlítünk egy szemletanulmányt, amely olyan külföldi (amerikai, német) felméréseket ismertet, amelyek témája a könyvvásárlók döntésének motivációja.⁴⁴ Ezután visszatérünk Amerikába. L Havkina újabb cikke az amerikai nagyvárosi hálózatok működését, míg a következő az amerikai könyvtárosképző intézményeket tárgyalja.⁴⁵ Havkina forrása a Library Journal 1930. február 15-i számában közzétett összeállítás. Ez a 200 ezer lakosnál nagyobb amerikai városok (összesen 42 ilyen volt) egységes közkönyvtári hálózatáról szól. E hálózatok központja végzi a beszerzést, leltározást, feldolgozást, majd ennek alapján központi katalógust épít a hálózat teljes anyagáról, statisztikákat, jelentéseket állít össze stb. A kölcsönzési adatokhoz még kb. 80%-ot hozzá kell számítani az olvasótermekben felhasznált anyagként (ott nem a használt kötetek, hanem a látogatások számát regisztrálják). Néhány adat a nagy táblázatból (a lakosság számának csökkenését követi a sorrend, élen New York, a végén San Antonio Texasból 213 ezer lakossal).⁴⁶ Néhány főbb adat e nagyvárosi hálózatokról: előbb összesen a 40 városban, majd zárójelben az egy városra jutó átlag:

• lakosság: 28,4 millió (á 710 ezer),
• könyvtári kiadások: 20 millió (á 500 ezer) dollár,
• állomány: 20,8 millió (520 ezer) kötet,
• olvasók: 5,9 millió (147 ezer), az összes lakos 20,7%-a,
• kölcsönzés: 121,2 millió (3 millió), vagyis lakosonként 4 kötet, ez magasabb szám, mint a ma idehaza mért adat,
• fiókkönyvtárak száma: 786 (20), ezek közül önálló épületben 429 (11).

Röviden az amerikai könyvtárosképző intézményekről: 1928–29-ben 17 állandó és két ideiglenes működő iskolát ismert el az ALA, ezekben 840 fő tanult az adott évben. A felsőfokú könyvtárosképzés indulása (1887) óta 7743 embert képeztek ki.

1933-ban találunk ismét külföldi témát a lap hasábjain: az Egyesült Államok könyvtárközi kölcsönzési rendszerét ismerteti N. Vannyikova.⁴⁷ A korszellemnek megfelelően az írás a szovjet könyvkiadási sikerek ismertetésével indít, a Szovjetunió a kiadott könyvek számát illetően átvette a vezetést (1930-ban 47,5 ezer könyv és brosúra látott napvilágot 841 millió példányban, 1931-ben 56,5 ezer kiadvány, 1932-ben 40 ezer új kiadványt adtak el 600 millió példányban). A témára térve megállapítja, hogy a szolgáltatás Amerikában széles körben ismeretes és kedvelt. A cikk szerzője ipari központokban működés közben láthatta a rendszert. Ezután hosszabb kitérő ismerteti a könyvtárközi kölcsönzés kialakulását és fejlődést a XIX. század közepétől Európában (dán, német példák stb.) és a tengeren túl. Visszatérve az alaptémához a kaliforniai hálózatot ismerteti (48 megye, 43-ban van megyei könyvtár). Kiváló kaliforniai központi katalógust szerkesztenek, mely a helyi állományokon túl tükrözi a washingtoni, chicagói stb. vezető könyvtárak gyűjteményét is: ennek alapján például a Kongresszusi Könyvtár (KK) 1926-ban 20 ezer könyvet küldött konkrét kérés alapján. Ezután még szó esik a KK adatairól (állománya 1928-ban 3,4, 1932-ben már 4 millió könyv), valamint rendkívül hatékony – bármely könyvtár által rendelhető – központi cédulaszolgáltatásáról. Országosan a városi és megyei könyvtárak az 1931–1932-es pénzügyi évben 30 ezer kötetet kaptak kölcsön. A cikk itt újra „vonalas” lesz: lám, az amerikaiak hatékony technikája alapján a munkanélküli milyen könnyen juthat hozzá olyan könyvhöz, amely alaposan elbutítja a burzsoá szemlélet jegyében.

1937-ben L. Trofimov ismerteti a brit városok 1935. évi közkönyvtári statisztikáját (Statistics of urban public libraries in Great Britain and Northern Ireland).⁴⁸ A legfőbb adatok: a 46 milliós lakosság 15,5%-a beiratkozott olvasó, a 27 milliós állományból egy év alatt 208 millió kölcsönzés, ez lakosonként 4,5 kötet. Az ismertető értékelése szerint a „szűkös állományt a lakosság intenzíven használja”. Először közöl a statisztika adatot a könyvtárközi kölcsönzésről: e szerint a nemzeti könyvtárként működő British Museum a könyvtárközi kölcsönzés keretében tízezernél több kötetet szolgáltatott. Végül Trofimov hiányolja az állomány összetételéről és a könyvtárosokról szóló adatokat. Ugyanebben a számban névtelen ismertetés szerepel – külföldi lapokból merítve – Könyvtári krónika címmel.⁴⁹ A két terítékre kerülő ország az Egyesült Államok és Franciaország. Az USA könyvtári híreiből főleg olvasókkal kapcsolatos dolgokat tudhatunk meg: hogyan szerveztek olvasói köröket nők számára Connecticutban, film készült az Illinois-i könyvtárosképző intézetben a könyvtárhasználatról a végzős diákok számára. Végül vannak technikai hírek: ügyes, a kölcsönzést gyorsító gépet dolgoztak ki stb. Francia vonatkozásban a Bulletin de livre francais 1934. évi nyári számának egyik cikke alapján az ottani közkönyvtárak siralmas állapotáról értesülhetünk. A helyzet oka, hogy számos előítélet hátráltatja a fejlődést (nem kell képzett könyvtáros, a közkönyvtárra nem kell folyamatosan költeni stb.).

1939 nyarán egy cikk arról számol be, mit írt a szovjet könyvtárakról egy angol szakértő.⁵⁰ A beszámolót Herbert M. Cashmore, a Birmingham Városi Könyvtár igazgatója írta a világ számos országának könyvtárügyét bemutató kötet (A survey of libraries. Library Association, 1938.) számára. A cikk szerint Cashmore 1936 nyarán csaknem egy hónap alatt sok szovjet könyvtárat látogatott meg a legnagyobbaktól (Lenin, Szaltikov-Scsedrin, Tudományos Akadémia Könyvtára stb.) a legkisebbekig, volt Gorkij városban, Minszkben, Grúziában. Tárgyalt a Narkomproszban, a könyvkamarában, beszélt módszertani vezetőkkel stb. Írásában vannak pontatlanságok, hibák is. Bevallja, pár dolgot nem értett meg (könyvtárak finanszírozása, a marxista-leninista osztályozás lényege). Ezzel együtt Cashmore munkája tisztességes összefoglalás, szögezi le Szaharov. Főbb megállapításaiból kiemeli: a szovjet könyvtárak régi könyvek tekintetében az egyik leggazdagabb országot mutatják, a tömegkönyvtárak állománya is jelentős. Úgy tűnik számára, hogy nincs olyan hely vagy intézmény, ahol ne működne könyvtár, vagyis igen hatalmassá fejlődött a szovjet könyvtárhálózat. Elismeri, hogy teljesen ingyenes a könyvtárhálózat, s ennek is köszönhető, hogy a Szovjetunióban többet olvasnak az emberek, mint Angliában. Az állam és a szakszervezetek óriási költségeket vállalnak a könyvtárosok bérezésére és az állomány gyarapítására. Kevesebbet beszél az olvasóval való törődésről, csak megállapítja, hogy sokat segítenek a könyvtárosok az önképzésben. Kiemeli a könyvtárosok fegyelmét és szakmai elkötelezettségét. Kevésbé jónak tartja a könyvtári kötészetek állapotát, továbbá azt, hogy sok könyvtár régi épületben, nagy zsúfoltságban működik, és hogy az olvasók alig használják a katalógusokat. Cashmore beszámolóját nagy érdeklődés követte az angol könyvtáros egyesület 1937. évi közgyűlésén. Végül sajnálja az ismertető, hogy Cashmore beszámolója két évet késett a megjelenéssel, illetve hogy a szerző eközben nem talált lehetőséget a gazdag tényanyag felfrissítésére.

Néhány könyvtáros szerzô sorsa (születésük sorrendjében)

L. B. Havkina (Haffkin–Hamburger) (1871–1949): az orosz-szovjet közkönyvtári mozgalom egyik alapítója és legkiemelkedőbb személyisége. 1890-től 1918-ig a harkovi (1886-ban alapított) közkönyvtár munkatársa, itt hozta létre az első könyvtártudományi szakgyűjteményt. 1904-ben tervezetet dolgozott ki a felsőfokú szakmai képzés megvalósítására (erre 1913-tól nyílt lehetősége a Sanyavszkij Népi Egyetemen). Ugyanekkor 1904-ben tankönyv értékű kézikönyvet adott ki a könyvtárak szervezéséről és felszereléséről (Bibliotyeka: ih organyizacija i tyehnyika, 242 p.): ezért a Liége-ben tartott világkiállításon (Belgium, 1905) aranyéremmel jutalmazták. A New York Public Library emblematikus központi épületének elkészültekor (1911) illusztrált ismertetőt írt (ez 1919-ben újra megjelent). 1913-ban könyvet ad ki Könyv és könyvtár (Knyiga i bibliotyeka) címen (ez 2011-ben ismét megjelent). 1916-ban kezdeményezi az Oroszországi Könyvtári Társaság (Rosszijszkoje Bibliotyecsnoje Obscsesztvo) létrehozását, egyben ennek első vezetője. Kézikönyve 1917-ben bővített kiadásban újra megjelent, majd 1930-ig összesen hat kiadása látott napvilágot. Számos publikációja jelenik meg a korabeli orosz és külföldi könyvtári, illetve pedagógiai lapokban: ezek többsége aktuális könyvtári témákról szól. 1920-ban a később Leninről elnevezett nemzeti könyvtár keretében az új könyvtártudományi kutató részleg vezetője: ebből a műhelyből alakult ki 1930-ban az első szovjet könyvtári főiskola (ma: MGUKI). 1927-ben – 35 éves könyvtári tevékenysége tiszteletére – emlékkönyvet adtak ki Biblityeka. Szbornyik sztatyej. 35 let bibliotecsnoj gyejatyelnosztyi L. B. Havkinoj címmel (szerkesztők: A. Kalisevszkij, N. Ja­nickij, A. Ejgengol’). A szovjet időszakban írt munkái: A könyvek és időszaki kiadványok tárgymutatóinak összeállítása (1930), Három számjegyű Cutter-számok (1931). A húszas években számos ismertetést ír a KB-ba az európai és amerikai közkönyvtári fejleményekről. 1931-ben a KB lapjain (2. sz. 12–18. p.) durván megtámadják a kézikönyvében terjesztett „burzsoá” nézetei miatt, ezután már kevésszer szólal meg a sajtó hasábjain. 1945-ben megkapja az Orosz Föderáció érdemes tudósa elismerést, 1949-ben a pedagógiai tudományok doktorává avatják. 2012-ben első könyvtári munkahelye (mai nevén: Harkovi Korolenko Könyvtár) emléktáblát állított tiszteletére.⁵¹

V. I. Nyevszkij (1876–1937) párttörténész, állami és pártvezető, a Lenin Könyvtár igazgatója. Gazdag kereskedő fia, gimnáziumba jár, 1897-től párttag. 1901-ben elítélik és száműzik, 1904-ben emigrál Svájcba. 1913-tól a párt vezető köreihez tartozik. A szentpétervári októberi hatalomátvétel idején lapokat szerkeszt (Szoldatszkaja Pravda stb.). Október után közlekedési miniszter (1918–19), a párt KB apparátusában a falusi osztály vezetője (1919–1920), a Szverdlov Munkás-Paraszt Kommunista Egyetem rektora (1921), az orosz forradalmak megírását végző bizottság helyettes vezetője, a leningrádi oktatási kormányhivatal vezetője (1922–23). Az 1921-es nagy éhínség idején egy csuvas és egy mordvin gyereket fogad örökbe saját négy gyereke mellé. Ezután a Tretyakov Képtár (1924), majd az Állami Lenin Könyvtár igazgatója (1925–1935). 1925-ben az ő tollából jelenik meg az első párttörténet (Isztorija RKP(b): kratkij ocserk, 500 oldal), ez nagy bűnévé válik a későbbiekben, amikor a kanonizált sztálini párttörténet, a hírhedett „Rövid tanfolyam” íródik. 2009-ben e műve újra napvilágot lát. 1931-ben könyvtárpolitikai cikkét durván megtámadják a KB lapjain. 1932-ben még napvilágot láthat egy könyve. 1935 januárjában letartóztatják, 1937. május 25-én halálra ítélik, másnap kivégzik. 1955-ben rehabilitálják, 1966-tól írnak először párttörténészi működéséről.⁵²

A. A. Pokrovszkij (1879–1942) könyvtáros, bibliográfus. A moszkvai és pétervári egyetemen tanul. 1906-tól publikál könyvtári témákról. 1909-től könyvtári munkát végez, 1913-tól L. Havkinával és másokkal szervezi az első felsőfokú könyvtárosképző tanfolyamot, 1916–1918 közt itt tanít. 16 könyv és brosúra, valamint száznál több – ebből ötven 1917 előtti – cikk és tanulmány szerzője. 1923-ban a KB első számában cikket közölt a könyvtárak állományának tisztogatásáról. 1924-ben az elsők közt próbálta meg összegezni Lenin szellemi hagyatékának jelentőségét a könyvtári területen (KB, 1924. 4–5. sz.). A húszas években a szakma egyik elismert, vezető alakja. 1930-ban a Moszkvai Könyvtári Intézet (a mai MGUKI elődje) az első önálló könyvtárosképző főiskola alapítói között van. A KB 1930. 3. számában a Krupszkaja által tervezett, de meg nem valósult II. Össz-szövetségi könyvtáros konferencia előkészítésére téziseket tett közzé (14–21. p.). A durva, megalázó kritikák (KB. 1931. 12. sz. 12. p.: „Minden megnyilvánulása mindenkor reakciós platformot képviselt.”) elhallgattatják. Ezután évekig nem is taníthat, csupán szerény könyvtári munkákat bíznak rá. A harmincas évek második felében újra dolgozhat, előadhat a főiskolán. A háborús evakuálás után 1942 augusztusában egy tadzsik városban hunyt el. 1958-ban idézik fel először emlékét volt kollégái a Bibliotyekar hasábjain.⁵³

G. K. Derman (1882–1954., sz. Henrietta Abele) Rigában született lett családban. Itt, majd Moszkvában tanult. 1905-ben lett V. Derman felesége. Forradalmi tevékenység vádjával letartóztatják, de bizonyítékok hiányában a bíróság felmenti. Németországba emigrálnak, de a háború kezdetekor kiutasítják őket. Ekkor az Egyesült Államokba távoznak, ahol a Simmons College-ban szerez új diplomát 1917-ben. Előbb a Harvard Egyetem Könyvtárában, majd a Kongresszusi Könyvtár (KK) szláv gyűjteményében dolgozik. 1921 végén visszatérnek Lettországba, előtte Derman Moszkvában előadást tart a KK tárgyszókatalógusáról. Otthon letartóztatják, majd fogolycsere útján kerül 1922-ben a Szovjetunióba. A Rumjancev – majd Lenin – Könyvtár Könyvtári Intézetében foglalkozik könyvtárügyi és katalogizálási kérdésekkel. 1923-tól egyidejűleg a Szocialista (későbbi nevén: Kommunista) Akadémia, a vezető ideológiai tudományos intézet könyvtárának vezetője. Az 1924-es könyvtárügyi kongresszus egyik szervezője. 1929-ben a római alapító IFLA-közgyűlés résztvevője (ahogy az 1935-ös madridinak is). Számos könyv, bel- és külföldi tanulmány szerzője, több bibliográfia szerkesztője. 1930-ban a Moszkvai Könyvtári Főiskola alapító igazgatója, emellett 1933-tól a Narkromprosz könyvtári osztályának vezetője is. 1935-ben a lap szerkesztőbizottságának tagja. 1937 végén férjét, majd 1938 januárjában őt is letartóztatják „ellenforradalmi tevékenység” vádjával, s a katonai bíróság 1939-ben 15 év „javító-nevelő munkatáborra” ítéli. G. Derman 1954-ben hunyt el a gulág foglyaként, 1963-ban rehabilitálják. Születésének 110-ik évfordulójára emlékkonferenciát szerveztek, ennek anyaga kötetben is napvilágot látott.⁵⁴

M. A. Szmuskova (1893–1986) könyvtáros, lapszerkesztő, minisztériumi hivatalnok. 1912-től tanul a moszkvai felsőfokú leányneveldében (főiskolán). 1919-ben rövidített tanfolyamon szerez könyvtárosi ismereteket. 1923–1931 között a KB felelős szerkesztője. 1924-ben az I. Országos Könyvtári Konferencia szervezőbizottságának elnöke. Számos szakfeladat (pl. olvasáskutatás stb.) fejlesztésében vesz részt. 1937-ben férjével együtt elítélik, s csak 1956-ban térhet vissza száműzetéséből Moszkvába. Számos visszaemlékezés születik tollából a szovjet könyvtárügy kezdeti időszakáról.⁵⁵

N. Fridjeva (1894–1982) könyvtáros, a könyv­tá­ros­képzés egyik fontos szervezője. Szentpé­ter­váron szerzett agrárdiplomát 1916-ban, ezután az ufai kormányzóságban járási könyvtárvezető. 1919‒1921-ben könyvtári instruktor, majd Kijevben a könyvtudományi kutatóintézet kutatója. 1924-ben a könyvtáros kongresszus résztvevője. 1928-tól a harkovi pedagógusképző főiskolán megindítja a könyvtárosképzést, később tanszékvezető, dékán. A harmincas évek közepén alaptalanul megvádolják („mensevik idealizmus”, „az amerikai reakciós könyvtári tapasztalat becsempészője”). 1935–1947 között egyetemi könyvtári munkatárs. 1944 után újra szervezi a könyvtárosképzést a harkovi egyetemen, 1947–1970 között ismét tanszékvezető, majd dékán. 1962-ben részt vesz Berlinben a szocialista országok könyvtárosképző szakembereinek konferenciáján, H. Kunze fő referátuma mellett ő is elmondja véleményét. Hetven tudományos munkát írt.⁵⁶

Összegzés és kitekintés

Írásunkban a sztálinizmus világháború előtti kialakulásával és berendezkedésével foglakoztunk a közkönyvtári világban: ebben segíthet a most megidézett Vörös Könyvtáros című folyóirat tartalmának felvillantása is. Láttuk, a folyóirat szerzői kezdettől nem voltak mentesek a balos, helyenként szélsőbalos tendenciáktól, mégis tanulságos volt látni, hogyan kerestek értelmes megoldásokat, jutottak el új – vitatható és vitatott – feladatok és módszerek meg- és felismeréséig, nem utolsósorban a külföldi fejlettebb tapasztalatok és elméleti megfontolások kritikai átvételével. A harmincas évek elejétől e lendületet felülről, a sztálini „második forradalom” jegyében megtörték: a politikai-ideológiai elvárások a szó szoros értelmében kiirtották az önálló gondolkodás legkisebb lehetőségét és esélyét is. Néha a szerzőket is „elnyelte,” elpusztította a terror.

A világháború után – mikor mi, és a többi kelet-európai ország, megismerhettük az „élenjáró szovjet tapasztalatot és elméletet” – a szovjet könyvtárügy és -elmélet már halott volt. Dogmák, agitpropos elvárások bilincsében lehetett csak vánszorogniuk, elhallgatási kényszerek hálója borult mindenre, ezért volt szinte a nyolcvanas évek közepéig olvashatatlan normális szakértői érdeklődés mellett is a szovjet szakirodalom (tisztelet a kevés kivételnek). Egy szürke-fekete megalvadt láva borított be mindent, s ha élt alatta valós gondolat, az alig jutott felszínre (esetleg magánbeszélgetések keretében, ha volt kellő bizalom). Ha az új, az 1988–1990 utáni orosz szakirodalmat olvassuk, megállapítható, hogy a megújulásnak számos jele tapasztalható, például kétségkívül számos kiváló kutató dolgozik – munkájuk nélkül dolgozatunk sem készülhetett volna el –, miközben a korábbi, immár lassan százéves beidegződések szívósan továbbélnek. Öt közül talán négy szerző számára Krupszkaja tevékenysége még mindig a legfőbb könyvtártudományi tekintély, ami azt is jelenti, hogy a természetes létforma abban áll, ha valami vagy valaki (párt, elnök stb.) megmondja a „pártosság” (elkötelezettség stb.) szakmai lényegét, amelyet a könyvtári intézményrendszer köteles követni, ezáltal hatalmi transzmissziós eszközzé degradálva e sokfunkciós intézménytípus távlatos küldetését. Lenin szavait – „a lap nemcsak kollektív propagandista és kollektív agitátor, hanem kollektív szervező is” – átvéve a sztálinizmus idején mind a KB, mind a szovjet közkönyvtárak erre a felülről dirigált szerepre lettek kárhoztatva. Ahogy Illyés fogalmazta az Egy mondat a zsarnokságról című versében: „szögesdrótnál is jobban / bénító szólamokban”.⁵⁷

Jegyzetek

1.   Gorkij: Levél a szmolenszki „Felnőttek iskolájához”. In: M. Gorkij: Az igazi kultúra – újságcikkek és szatírák. Sajtó alá rendezte: B. I. Burszov. Bp.: Szikra, 1950. 110. p. http://mek.oszk.hu/06200/06275/06275.pdf – V. M. Molotov (1890–1986) írása a Pravdában jelent meg 1938. május 29-én. Molotov ekkor a Népbiztosok Tanácsának elnöke, vagyis miniszterelnök (1930–1941), aki már 1926-tól a Politikai Bizottság tagja és Sztálin egyik legfőbb bizalmasa. Idézi – mottóként – a KB 1938. 7. sz. „A könyvtárügy nagy állami jelentőségre tett szert” című írás élén. – B. Paszternak: Zsivago doktor című regényének mondata itt saját fordításban olvasható. A megjelent kiadásban e mondat így hangzik: „A rab ember mindig eszményíti rabságát” (Pór Judit fordítása). Paszternak eredeti szövege: „Несвободный человек всегда идеализирует свою неволю.”

2.   A KB idehaza nem hozzáférhető, mostanáig Moszkvában nem digitalizálták, így a szerző a berlini Staatsbibliothekban fért hozzá (pár évfolyam a Bayerische Staatsbibliothektől lett átkérve könyvtárközi kölcsönzés keretében). A csaknem hiánytalan sorozat áttekintése nyomán, az érdemi részeket kijelölve, kb. 2500 oldalt sikerült lemásolni, és a tartalmi elemzés erre az anyagra épül. A lapról átfogó (monografikus) elemzés eddig nem készült, bár sok szerző használta fel anyagát, talán legteljesebben B. Raymond 1978-as, a könyvtárpolitikus Krupszkajaról szóló monográfiájában (The contribution of N. K. Krupskaia to the development of Soviet Russian Librarianship: 1917–1939. University of Chicago, 612 p. könyve 1979-ben a Scarecrow Pressnél is megjelent), illetve E. Dobrenko már hivatkozott, az államilag „gyártott” olvasóközönséget rekonstruáló kiváló monográfiájában (The making of the state reader: social and aestethic contexts of the reception of Soviet literature. Stanford: Stanford University Press, 1997. 374 p. (eredetije: Formovka sovetskogo čitatelâ: social’nye i estetičeskie pregposilki recepcii sovetskoj literatury, Leningrad, Akademičeskij proekt, 1997. 320 p.).

3.   Azok az újabb keletű feltételezések, melyek szerint a „Gazda” – Sztálin – megmérgeztette volna őt is (mint Gorkijról mondják), aligha több szenzációhajhászásnál, minthogy Krupszkaja élve is jól szolgálta az önkényuralmi rendszert. 1927 augusztusában a Központi Bizottság ülésén Krupszkaja letette az „esküt” a Sztálin vezette pártközpont „vonala” mellett, megtagadva saját korábbi gondolatait (ld. e beszéde szövegét: http://www.oldgazette.ru/pstar/18081927/text2.html). Ezentúl már mindig jól „viselkedett”. – Krupszkaja idézett könyvtár-centrikus gondolatmenetéhez ld. SMUŠKOVA, M.: N. K. Krupskaâ i bibliotečnoe delo = KB, 1929. 2. sz. 3–8. p. Krupszkaja néha fontos védelmet nyújtott. A KB 1928. 11. számában olvashatjuk higgadt bírálatát (17–19. p. Cehovŝinu nado brosit’!) A. Bek (1902–1972, nálunk az 1945-ben írt, Volokalamszki országút című háborús regénye révén ismert író) cikke kapcsán, amely a Trud című szakszervezeti napilap október 31-i számában látott napvilágot. Bek dicsérte a szakszervezet könyvtári lapját, miközben politikai hibákat vélt felfedezni a KB-ban. Krupszkaja megvédi a KB-t, s arra kéri Beket és társait, ne a mundér „becsületét” védjék a szakszervezeti könyvtárosok közelgő konferenciája előtt. A sors iróniája, hogy jó félév múlva a dicsért és ócsárolt lap összevonásra került: ez volt az agitprop központ „salamoni” ítélete Bek és Krupszkaja vitájában. 1930-ban hiába kezdi el szervezni a II. Országos Könyvtári Konferenciát, sőt megszüntetik a Glavpolitproszvetot, melyet Krupszkaja kezdettől vezetett. 1929-től ugyan a Narkomprosz miniszter-helyettese lett, de lényegében súlytalanná vált. Talán utolsó könyvtári fellépésén, a KB 15 éves jubileumával kapcsolatban szervezett konferencián (1938. nov. 14.) a következőket mondta befejezésül: „harciasabban kell dolgozni, harcosabbá kell válni, mint most, egyre magasabbra kell emelni a kommunizmus zászlaját, és úgy dolgozni, hogy a párt és Sztálin elvtárs ezt mondja: ’Jól dolgoztok!’” (KB, 1939. 1. sz. 48. p.). Ehhez nem kell kommentár.

4.   REMETE László: Lenin svájci és francia könyvtárakban = Magyar Könyvszemle, 1970. 1–2. sz. 21–32. p.

5.   Az első szám belső címlappal szembeni oldalán 16 pontba szedett program olvasható (amit tömörítve foglalunk össze): a könyvtári ideológia és könyvtárelmélet kérdései; a könyvtári munka politikai, szociális és kulturális kérdései; a könyvtári gyakorlat, a könyvtárügyi szervezet kérdései Oroszországban; a különböző könyvtártípusok szervezése és technikája; az olvasás és a könyvhasználat pszichológiája és metodikája; külföldi könyvtárügyi tapasztalatok; egyes hazai könyvtárak, könyvtári társulások beszámolói; a könyvtárosok képzése és önképzése; a könyvkiadás és -kereskedelem, a bibliográfia általános kérdései (a könyvtári munkával összefüggésben); a könyvtári világ krónikája bel- és külföldön; a könyvtárosok munka- és életfeltételei; egyes ismeretágak, politikai kampányok ajánlott irodalma; a könyvtárügy és iskolán kívüli népművelés általános érdeklődésre számot tartó új irodalmának ismertetései, bírálatai; olvasói levelezés; hivatalos anyagok. – Az 1929. 2. szám tagolása: vezércikk (Szmuskova, M.: N. K. Krupszkaja és a könyvtárügy); a könyvtári munka elmélete és gyakorlata (2 írás); az olvasó tanulmányozása (1 írás); gyermekkönyvtári munka (2 írás); könyvtárosképzés (1 írás); könyvtári élet a Szovjetunióban (5 írás); bibliográfia (4 vegyes tartalmú írás, egyik például a munkás- és parasztnő az irodalomban, míg egy másik: „a tömegkönyvtárak számára nem javasolt könyvek” – eredetiben: „knyigi, nerekomendujemie dlja masszovüh bibliotek”!).

6.   KB 1929. 3. (új számozás szerint: 1.) 3–5. p. Az új lap tagolása: vezércikk (a Kommunista Internacionálé 10-ik évfordulója); a könyvtári munka elmélete és gyakorlata (5 írás); gyermekkönyvtári munka (3 írás); a szakszervezetek könyvtár munkája (7 írás); könyvtári élet a Szovjetunióban (7 írás); tájékoztató rész, bibliográfia (3 írás, illetve lista).

7.   KB 1931. 1. sz. 12. p.

8.   BANK, B.– VILENKIN, A.– OS’MANOV, I.: Za rekonstrukcii raboty massovoj biblioteki = KB, 1931. 1. sz. 13–25. p.

9.   SMUŠKOVA, M.: Samokritikoj i kollektivnym avtorstrom podymem „Krasnyj bibliotekar” na dolžnuû vysotu = KB, 1931. 1. sz. 37–40. p.

10.   KB 1931. 4. sz. 96. p. E lapszám az eddigi legmagasabb példányszámban (12 ezer) látott napvilágot.

11.    Orientirovočnyj tematičeskij plan […] na 1932. g. = KB, 1932. 4. sz. 65. p.

12.   PAVELKIN, P.: Na rubeže dvuh pâtiletok = KB, 1932. 11–12. sz. 1–9. p. (Az említett konkrét számok a 7-ik oldalon). Pavelkin egyik 1933-ban írásában, mely a könyvtáraknak a kolhozparasztok nevelésében betöltött fontos szerepét taglalja, megjelenik a „Sztálin, a nagy vezér” kifejezés (recs velikogo vozsgya Sztalina dovegyom do sirokih massz) a könyvtári szaklapban is, ami nyilván nem ennek a könyvtári szakértőnek a fejéből pattant ki. (KB, 1933. 3. sz. 7. p.). Megállapítható, hogy a két nagy diktatúra, a sztálini és a hitleri, fej-fej mellett halad – 1933-ban – e téren is.

13. A hivatalos szovjet statisztika (Narodnoe obrazovanie, nauka i kul’tura v SSSR. Stat. Sbornik. Moskva: Statistika, 1977.) az összes könyvtár tekintetében csak számukat és összegzett állománynagyságukat adja meg. Az állami közkönyvtárak esetében szerepelnek olvasói számok: 1950-ben 23,3, 1960-ban 53, 1970-ben 78, 1975-ben pedig 94,5 (?!) millió olvasót jelentettek. Öt év alatt 20%-os ugrás? – A szerző használt a 60–70-es években szovjet közkönyvtárakat is: kivétel nélkül mind reménytelen helyzetben voltak: ránézésre kétharmadnyi elavult állománnyal stb. A valamennyire is igényes olvasók ekkor már saját magánkönyvtárat gyűjtöttek, erőteljes „fekete” vagy „szürke” piaca volt a régebbi könyveknek, nem beszélve a szamizdat terjedéséről, legalábbis a városokban.

14.  KB, 1935. 10. sz. 55. p. Szántó Béla (1881–1951) a Kommunisták Magyarországi Pártjának alapító tagja, 1919-ben hadügyi népbiztos. A Szovjetunióban az adott időpontban egy iparági központi tudományos könyvtár igazgatója. 1945 után itthon szövetkezeti vezető, majd nagykövet, munkásmozgalom-történeti műveket publikált.

15.   KB, 1937. 7. sz. 72. p.

16.   OHLÂBININA, A.: Čitatel’skie tipy v derevne = KB, 1923. 1. sz. 47–49. p.

17.   Konferenciâ bibliotekarej detskih bibliotek = KB, 1923. 1. sz. 60–67. p.

18.   HERSONSKAÂ, N.: O zadačah detskih bibliotek = KB, 1923. 1. sz. 67–69. p.

19.   FRID’EVA, N.: Sovremennye zaprosy gorodskogo čitatelâ i aktivnost’ biblioteki = KB, 1924. 1. sz. 50–55. p. A rabfak (rabocsij fakultet) a dolgozó munkások olyan továbbképzésére hozták létre 1919-ben, amely végzettjei indulhattak a felsőfokú tanulmányok felé. 1932 körül 320 ezres létszámmal tetőzött e képzés, majd a világháborúig a létszám fokozatosan lecsökken pár tízezerre, s végül megszűnt. A szerző a későbbiekben is a szerepel a lap hasábjain hasonló témával, s D. Balikával társszerzőként könyvet is írt az olvasó tanulmányozásának módszereiről (N. Frid’eva – D. Balika: Izučenie čitatelâ: opyt metodiki. Moskva: Izd. „Doloj negramotnosti”, 1928.). A korabeli könyv és olvasója témához ld. J. Brooks: Studies of the readers in the 1920s. = Russian History, 1982. 2–3. sz. 187–190. p.; Bolshevik culture. Experiment and order in the Russian revolution. Ed. by. A: Gleason, P. Kenez, R. Stites. Bloomington: Indiana University Press, 1985. p. (főleg J. Brooks: Breakdown in production and distribution of printed materials című fejezet, 151–174. p.), továbbá Dobrenko idézett műve: The making of the state reader, 1998. (ld. a 2. jegyzetpontban).

20.  HAVKINA, L.: Obsledovanie rajona c cel’û harakteristiki čitatetel’skoj sredy. (Iz praktiki amerikanskih bibliotek) = KB, 1924. 2–3. sz. 143–148. p.

21.   BEUS, G.: Klassovoe v bibliotečnom dele = KB, 1924, 4–5. sz. 7–10. p.

22.  POLÂKOV, V.: „Rabočee âdro” biblioteki = KB, 1924. 4–5. sz. 105–108. p.

23.  GUROV, P.: Čitatel’skie interesy po dannym ankety armavirskih bibliotek = KB, 1924. 4–5. sz. 109–120. p.

24.  HLEBCEVIČ, E.: K voprosu o čitatetel’skih interesah mass (Čto čitaût krasnoarmejskie massy) = KB, 1924. 4-5. sz. 120–123. p. Helbcevics jól felkészült szakember volt, aki már az 1911-es első orosz könyvtáros konferencián is részt vett, miközben a mai Belarusz területén közkönyvtárak alapítását segítette. A húszas évek egyik legtöbbet író szerzője az olvasáskutatás témakörében, aki könyveket is adott ki (pl. Izučenie čitateltel’skih interesov: massovyj čitatel’. Moskva: Gosizdat, 1927. 144 p.).

25.  MEDYNSKIJ, E.: Izučenie čitatelâ = KB, 1924. 6. sz. 7–17. p.

26.  Tropovszkij irányításával született meg a harmincas évek közepén a BBK (Bibliotyecsno-bibliograficseszkaja klasszifikacija), a szovjet – a történelmi és dialektikus materializmusra épülő – osztályozási rendszer is, amely évtizedekig a tudományos és közkönyvtárak osztályozási rendszere maradt, felváltva ezzel az addig alkalmazott ETO-t.

27.  KUHARSKIJ, A.: Rabota kružka po izučeniû čitatetel’skih interesov = KB, 1924. 6. sz. 7–25. p.

28.  RIFLIN, Â.: O paradoksah tov. V. Nevskogo = KB, 1924. 6. sz. 25–31. p.

29.  Amerikában a társadalomkutatás „hullámán” (ld. Chicagói Iskola 1915–1920-tól) születik meg a tudományosan megalapozott olvasásszociológia Douglas Waplesszal (1893–1978) az élen. Igaz, az első komoly munka érdeme T. Parsons nevéhez fűződik (A study of adult reading. 1923). Waples első írásai a húszas évek elején láttak napvilágot, legnevesebb műve, a What people want to read about (társszerzője Ralph.W. Tyler) 1931-ben jelent meg (Chicago: ALA and University of Chicago Press), majd a harmincas években számos további fontos könyve követi. Néhány könyv a kortárs amerikai szerzőktől: LEAVIS, Q. D.: Fiction and reading public (1932), WAPLES, D.: People and print: social aspects of reading int he depression (1937), WILSON, L. R.: Geography of reading: the study of the distribution and status of libraries in the United States (1938), D. Waples, B. Relson, F. R. Bradshaw: What reading does to people (1940), LAZARFELD, P. F.: Radio and the printed page (1940). Waples címe 1940-ben a Chicagói Egyetem Könyvtártudományi Tanszékén „professor of researches in reading”. A Library Quarterly minden évfolyamában több olvasáskutatási tanulmány kapott helyet. – W. Hofmann leghíresebb idevágó könyve, a Die Lektüre der Frau. Ein Beitrag zur Leserkunde und Leserführung szintén 1931-ben látott napvilágot Lipcsében. Hofmann könyvét Waples hosszan ismerteti az új indulású The Library Quarterly című amerikai szaklap első évfolyamában (1931. no. 4. 478–486. p.). Waples ugyanekkor, a harmincas évek elején, a Szovjetunióba tartó amerikai szakemberek és írók egyik utolsó hullámával jut el Moszkvába, s hamarosan ír is szovjet témáról (Guiding readers in Soviet Russia = Bulletin of the ALA, 1932. 10. no.). 1945-ben Németországban a hadsereggel érkezik, ahol segíti W. Hofmannt, hogy az 1945 utáni „nácítlanítási” eljárás során kedvező megítélést kapjon. Waples munkái az amerikai könyvtártudomány új paradigmájához vezettek el: a könyvtörténeti, bibliológiai és bibliográfiai centrumot felváltva az olvasó köré építve a könyvtár lényegi funkcióját. Waples amerikai kontextusáról ld. ASHEIM, L.: Research on the reading of adults = Library Trends, 1952. 451–461. p. https://www.ideals.illinois.edu/bitstream/handle/2142/5497/librarytrendsv1i4e_opt.pdf?sequence=1 Waples Hofmann munkájáról  írott recenzióját említi P. VODOSEK: Innovation und Ideologie. Walter Hofmann und sein Büchereiwerk in Dresden-Plauen und Leipzig = Lifelong Education and Libraries, 2006. 6. no. 9–29. p. – Ha felidézzük, hogy Ranganathan alapvető könyve az öt könyvtári törvényről szintén 1931-ben látott napvilágot (The five laws of library science), akkor láthatjuk, épp ebben az időben vált ketté a demokratikus és a diktatórikus könyvtárelmélet: az utóbbi fogalmi keretében a sztálinista és a hitlerista változat 1931–1933-tól uralkodott el.

http://repository.kulib.kyoto-u.ac.jp/dspace/bitstream/ 2433/43566/3/KJ00004490327.pdf – Az olvasáskutatás történetéről ld. S. KARETZKY: Reading research and librarianship: a history and analysis. Westport: Praeger Publ.. 1982. 385 p.

30.  Egy sokat mondó visszapillantást idézünk 1957-ből. „Az utóbbi két évtized alatt sok olyan új dolgozó kapcsolódott be a könyvtári munkába, akik nem voltak teljes mértékben tisztában azzal, mennyire fontos tanulmányozni az olvasók érdeklődést. Az ok az volt, hogy sem egyéni gyakorlatukban, sem a szakirodalomban nem találkoztak ezzel a kérdéssel. (MAVRICSEVA, K.: Az olvasói érdeklődés tanulmányozása = Könyvtári Figyelő, 1957. 5. sz. 10–17. p., az idézett mondat a 10. oldalon. Eredetileg: Bibliotekar’, 1957. 5. sz. 22–27. p.). Pontosítsunk: a hatalom, az ideológiai-kulturális vezetés tiltotta ki a szociológiai jellegű társadalomvizsgálatot a szovjet valóságból, tehát nem a könyvtáros kollégákon múlt a szándék és tudás. A szovjet szakirodalom tanulsága szerint az Állami Lenin Könyvtár kutatási és módszertani részlege 1956-ban ismerhette fel, hogy „legfontosabb feladata segíteni a könyvtárosokat az olvasószolgálat minőségének megjavításában, figyelembe véve az olvasók egyéni igényeit és kívánságait.” (kiemelés: S. P., Könyvtári Figyelő, 1956. 2. sz. 59. p. Eredetileg: SZEGLIN, Je.: Min dolgozik a Könyvtártudományi Módszertani Kabinet = Bibliotyekar, 1956. 1. sz. 23–29.p.). – BIHARI Mihály: Magyar politika 1944–2004. Politikai és hatalmi viszonyok. Bp.: Osiris, 2005. 91–93. p. – C. Schmitt-idézet a 92. oldalon: „Az állammá vált társadalom gazdasági állammá, kultúrállammá, jóléti állammá, ellátó állammá lesz.”

31.  HAVKINA, L.: K harakteristike bibliotečnoj žizni za rubežom = KB, 1923. 1. sz. 70–78. p.

32.  EJGER, Û.: Novejšee napravlenie v bibliotečnom dele v Germanii (Val’ter Gofman) = KB, 1923. 2–3. sz. 105–117. p. – Idehaza W. Hofmann kritikai számbavétele még várat magára. Fontos hozzájárulásként olvasható KATSÁNYI Sándor több írása: Párhuzamos életrajzok. Gulyás Pál, Szabó Ervin és a korszerű közkönyvtár gondolatának kibontakozása = Könyvtári Figyelő, 1995. 2. sz.;  A főváros könyvtárának története 1945-ig. Bp.: FSZEK, 2004. 180–182. p. A legújabb német könyvtártörténeti irodalom Hofmannt fontos és vitatott könyvtárpolitikusként értékeli. Vö. RABE, R.: Das umstrittene Volksbibliothekmodell. Walter Hofmann und die Freie Öffentliche Bibliothek Dresden-Plauen = Buch und Bibliothek. Forum Bibliothek und Information. 58. vol. 2006. 5. no. 394–400. p.

33.  A nevezetes Institut für Leser- und Schrifttumskunde elnevezésű intézet végül 1926-ben kezdte meg működését. Egyik fő eredményeként tartja számon a szakirodalom a nők olvasási szokásait elemző kötetet (Die Lektüre der Fau. Ein Beitrag zur Leserkunde und zur Leserführung; mit zahlreichen graphischen und tabellarischen Übersichten. Leipzig, 1931.).

34.   HAVKINA, L.: Iz prošlogo germanskoj narodnoj biblioteki. (Po povodu Val’tera Gofmana) = KB, 1924. 1. sz. 86–91. p. – F. Raumer (1781–1873) történész, utazó, a népművelés támogatója, A. Buchholz (1857–1938) 1923-ig vezette az 1907-ben megnyílt berlini városi könyvtárat. Bona Peiser (1864–929) az első, hivatásszerűen működő német könyvtárosnő. Hugo Heimann (1859–1950) könyvkiadó, mecénás, szociáldemokrata várospolitikus. E. Schulze (1874–1943) könyvtári szakértő. Mai forrásaink (Dietzel, Th.: Deutsche literarische Zeitschriften: 1880–1945. Saur V. 1988.) szerint a Die Bücherhalle című bibliográfiai folyóirat 1918–1933 között jelent meg, az első években W. Hofmann szerkesztésében.

35.   H. G.: Iz inostrannoj hroniki bibliotečnogo dela = KB, 1924. 1. sz. 91–94. p.

36.   HAVKINA, L. B.: Iz amerikanskih metodov bibliotečnoj raboty so škol’nikami = KB, 1924. 4–5. sz. 194–157. p.

37.  Iz hroniki inostrannyh bibliotek = KB, 1924. 4–5. sz. 153–154. p. – Mai ismereteink szerint a Richter-skála szerint 7,9-es erősségű japán földrengés közel 150 ezer emberáldozattal járt.

http://en.wikipedia.org/wiki/1923_Great_Kanto_Earthquake (2014. 01. 08.)

38.   HAVKINA, L.: Iz vpečatlenij zagraničnoj poezdki. 1. Germaniâ = KB, 1926. 1. sz. 57–64. p.; 2. Finlândiâ. = KB, 1926. 2. sz. 57–64. p.

39.   Erről jó modern feldolgozás KLOTZ, D.: Die Entwicklung der Sacherschliessung in den deutschen Öffentlichen Büchereien von 1900 bis 1945 = Bibliothek, 1977. 2. no. 71–93. p.

40.  HAVKINA, L.: Po povodu novogo bibliotečnogo zakona v Finlândii = KB, 1929. 5. sz. (új számozás szerint 3. sz.) 76–78. p.

41.   HAVKINA, L.: Tramvaj-biblioteka = KB, 1929. 4. sz. (új számozás: 2. sz.), 77–80. p.

42.  HAVKINA, L.: Rekordnye cifry i naglâdnyj otčet. (Klivlendskaâ publičnaâ biblioteka. = KB, 1929. 7–8. sz. (5–6. sz. ) 108–112. p. – L. A. Eastmannról a wikipedia cikke http://en.wikipedia.org/wiki/Linda_Eastman#cite_note-2 (2014. 01. 09.) Itt is kiemelik a 4,5 millió dollárba került és 1925-ben átadott hatalmas központi épület megvalósítását az ő igazgatása (1918–1938) alatt. A dollár mai értékét kb. 13-as szorzóval kapjuk meg, tehát a 4,5 millió ma kb. 60 millió lenne. 1918–1937 között oktató az egyetemi könyvtárosképzésben. Az ALA-nak harmadik női elnöke volt. – L. Havkina cikke után következett a KB-ban I. Zalevszkij cikke arról, hogy ideje lenne könyvbarát társaságot alapítani (Pora organizovat’ „obŝestvo knigi” = KB, 1929. 7–8. sz. 113. p. és tovább.). Miért? – Íme, néhány adalék cikke első oldaláról. Az a lenini jelszó, hogy „könyvet a tömegeknek”, még alig-alig valósul meg. Ne akarjuk magunkat megtéveszteni, mondja, még a nagyobb városokban is gyenge a könyvtári ellátás. Nem egy helyen azért kell várni, hogy végül az olvasó beiratkozhasson, ráadásul ez a sorállás néha évekig tarthat (!). Lehet ez szomorú kivétel, de a tipikus helyzet mégis az, hogy nagyon szegényes a városi könyvtárak állománya is, személyzete is. És a falusi helyzet? Ha vannak is ezrével falusi könyvtárak, eközben tízezrével vannak teljesen ellátatlan falvak. Hiába mondják, hogy a könyvtár az iskola testvére, ha sok-sok helyen évek óta van ugyan iskola, ám könyvtár nincs. Pedig már Lenin megmondta, „amíg nem szoktatjuk hozzá a lakosságot a könyvhöz, céljainkat nem érhetjük el”. Krupszkaja pedig az iskolát kanálhoz hasonlította, a könyvet meg a scsíhez (káposztaleveshez), – de kérdhető, minek a kanál, ha nincsen scsí? Zalevszkij azt mondja, nincsenek konkrét adatai, de a közoktatás és a könyvtárak ráfordításai bizonyára úgy viszonyulnak egymáshoz, mint 100:1.

43. EDDY, Harriet: Bibliotečnoe stroitel’stvo v Kalifornii = KB, 1929, 7. sz. 66–70. p.;  RICHARDSON, J.: Harriet G. Eddy (1876–1966): California’s first county library organizer and her influence on USSR libraries = California State Library Foundation Bulletin, 2009. no. 94. 2–13. p.

http://www.academia.edu/350680/_Harriet_G._Eddy_1876-1966_Californias_First_County_Library_Organizer_And_Her_Influence_on_USSR_Libraries._ (2014. 01. 26.)

44.  REJTYNBARG, D.: Racionalnaâ propaganda knigi (Issledovanie motivov pokupki knigi) = KB, 1930. 4. sz. 48–52. p.

45.  HAVKINA, L.:  Bibliotečnye seti v bol’ŝih amerikanskih gorodah = KB, 1930. 6. sz. 46–49. p., míg a másik címe: Amerikanskie ŝkoly po podgotovke bibliotečnyh rabotnikov = KB, 1930. 6. sz. 49–51. p.

46.   Ma San Antonio az Egyesült Államok hetedik legnépesebb városa 1,3 millió lakossal, s mellesleg itt kezdte meg működését – a helyi egyetem egyik fiókkönyvtáraként – a világ első „könyvnélküli” könyvtára 2013 őszén (300 e-book olvasó készülék, 10 ezer e-könyv stb.). A Time magazin beszámolója a könyvnélküli könyvtárról:

http://nation.time.com/2013/09/13/a-bookless-library-opens-in-san-antonio/ (2014. 01. 09.)

47.  VANNIKOVA, N. : Mežbibliotečnyj obmen knigami v SASŠ = KB, 1933. 5. sz. 28–30. p..

48.   TROFIMOV, L.: Statistika gorodskih publičnyh bibliotek Velikobritanii i Severnoj Irlandii = KB, 1937. 1. sz. 86–87. p.

49.  Inostrannaâ hronika. SŠA, Franciâ =KB, 1937. 1. sz. 88–89. p.

50.  SAHAROV, V.: Bibliotečnaâ rabota v SSSR v ocenke anglijskogo bibliotekarâ = KB, 1939. 7. sz. 45–46. p. – H. M. Cashmore (1882–1972), a két világháború közötti nemzetközi könyvtáros szakma ismert alakja, ő írta a kötet számára a szovjet beszámolón kívül a balti államokról és Lengyelországról szóló részeket is. Figyelemreméltó, hogy semmilyen agitprop szöveg sem kíséri az angol kolléga munkájáról adott beszámolót. Ennek oka talán az 1939 nyaráig folyó szovjet–francia–angol katona-politikai tárgyalásokban kereshető, melyek sikertelenül végződtek. 1939 augusztusában Sztálin Hitlerrel egyezett meg.

51.   http://korolenko.kharkov.com/conf/Havkina.html (2013. 12. 10.)

52.  KOVAL’, L. M.: V. I. Nevskij. Direktor glavnoj biblioteki strany. Moskva: Paškov dom, 2006.; BELOUSOVA, G. A.: V. I. Nevskij: gosudarstvennyj deâtel’, istorik, čelovek. Moskva: Izd. MADI (GTU), 2008.

53.  GRIGOR’EV, Û. V.: A. A. Pokrovkskij (1879–1942). Moskva: Kniga, 1965. 140 p.

54.  SEGLIN, E.V.: G. K. Derman = Sovetskoe bibliotekovedenie, 1982. 5. sz. 99–104. p.; Pervyj direktor Moskovskogo Bibliotečnogo Instituta: materialy […]. Pod. red. A. I. Lûter. Moskva: MGUKI, 1994.; RICHARDSON Jr., J. V.: The origin of Soviet education for librarianship: the role of Nadezhda Konstantinovna Krupskaya, Lyubov’ Borisovna Khavkina-Hamburger, and Genrietta K. Abele-Derman = Journal of Education for Library and Information Science, 2000. no. 2. 106–122. p.

(http://polaris.gseis.ucla.edu/jrichardson/origin.pdf (2014. 01. 11.); KULIKOVA, O.– WATKINS, L.: Henriette Derman: LS alumna, crusader and political prisoner. 2012.

http://gslis.simmons.edu/podcasts/podcast_extras/2012/Henrietta_Derman.pdf (2014. 01. 11.)

55.  BENDERSKIJ, I.: Nepovtorimyj sled: k 100-letiû so dnâ rozdeniâ M. A. Smuškovoj = Bibliotekovedenie, 1993. 5–6. sz. 150–152. p.

56.   SAMOJLENKO, B.: „Vot kak â stala kinozvezdoj”: k 100-letiû so dnâ rozdeniâ N. Â = Biblioteka, 1995. 9. sz. 45–47. p.

57)  ILLYÉS Gyula: Egy mondat a zsarnokságról.

http://mek.oszk.hu/04300/04340/04340.htm#34 (2014. 02. 01.)

Beérkezett: 2014. február 3.