KOLTAY Tibor Abstracts and abstracting : a genre and set of skills for the twenty-first century /Tibor Koltay. – Oxford :Chandos Publ., 2010. 236 p. (Chandos information professional series)
ISBN 13-978-1-84334-517-6
Koltay Tibor pályájának kiemelkedő eseménye ennek a könyvnek a megjelenése: alkalmat adott arra, hogy fő kutatási területének eredményeit összegzően, áttekinthető szerkezetben közreadja a nemzetközi szakmai világ számára. Ugyanakkor a kérdés iránt érdeklődő külföldi szakemberek is elégedettek lehetnek: hosszú idő után végre megszületett egy angol nyelvű, a legújabb ismereteket tartalmazó, korszerű kézikönyv a referálásról. (Az utolsó hasonló jellegű munka 1992-ben jelent meg – spanyol nyelven).
A mű egyik előzményének tekinthető a szerző 2003-ban kiadott A referálás elmélete és gyakorlata című monográfiája, amely a téma első magyar nyelvű kézikönyveként a maga nemében szintén úttörő vállalkozás volt. (Mivel ennek ismertetése kapcsán már egyszer leírhattam a referálással kapcsolatos gondolataimat, most túlnyomórészt csak a címben jelzett mű bemutatására fogok koncentrálni.)
A szerző azóta is lankadatlan figyelemmel kíséri a kérdés szakirodalmát, amihez ő maga is számos publikációval hozzájárul. Többször, számos tanulmányban megerősítést nyert, hogy a referátumok a digitális világban is megőrzik fontosságukat, hiszen az információs túlterheltség mindenkit érint, és a referátumok segíthetnek a fontos információk kiválasztásában. Nem véletlen tehát, hogy például az Aslib (az információs szakemberek brit szervezete) 2011-ben Abstracting and summarizing quickly and accurately, ebben az évben pedig – az új kihívásoknak is megfelelve – Abstracting and summarizing electronic documents címmel szervez kurzusokat az érdeklődök számára. A referálási technikák ismerete nemcsak az információs szakemberek, hanem a tudományos folyóiratban publikáló kutatók számára is nélkülözhetetlen. Ezért ez a könyv – ahogy a szerző a bevezetőben is utal rá – elsősorban nekik szól, rajtuk kívül pedig a nyelvészek és nyelvtanárok, valamint az angolt speciális céllal tanulók is haszonnal forgathatják. A bevezetőben magyarázza meg az író a referálás és a referátum fogalmát, majd részletesen elemzi, miért van szükség erre a tevékenységre, miért nem megfelelőek a számítógéppel előállított kivonatok. Ebben a részben ismerteti a könyv szerkezetét, és utal arra, hogy az egyes részkérdéseket mely fejezetekben fejti ki alaposabban.
A könyv nyolc fő fejezetből áll, amelyek logikus sorrendben követik egymást, sokkal áttekinthetőbb a szerkezete, mint az említett magyar nyelvű kézikönyvé. A bevezető utáni rövid fejezet a definícióké: a referátum (abstract) és az eredeti szöveg fogalmának meghatározásán túl az előbbi főbb jellemzőit is felsorolja a szerző, valamint egybeveti az összefoglaló (summary) értelmezésével. A harmadik, lényegesen terjedelmesebb fejezet szól részletesen a referátum jellegzetességeiről (hossza, funkciói, típusai stb.). Az egyik alfejezet foglalkozik a referátumok objektivitásával, ezzel összefüggésben a kritikai referátumok kérdésével. A szakemberek többsége azon a véleményen van, hogy értékelést, kritikai észrevételeket nem szabad tartalmaznia a referátumnak, tehát nem szerepelhet benne semmi sem, ami nem fordult elő az eredeti dokumentumban. A szerző ismerteti a kritikai referátumokkal kapcsolatos rendkívül érdekes szakmai vitát, ami újdonság a magyar kézikönyvhöz képest. Terjedelmes részt szentel az autoreferátumok (szerzői referátumok) kérdésének azt boncolgatva, miért nem tudnak a szerzők jó összefoglalót írni saját kutatásukról, tanulmányukról, és hogyan lehetne megtanítani őket erre. Az autoreferátumok hiányosságai vezettek az ún. strukturált referátumok készítéséhez, amikor bizonyos alcímek (kulcsszavak) köré rendezve kell elkészíteni az összefoglalót. A strukturált referátumok még csak egy bekezdés erejéig szerepeltek a magyar kézikönyvben, itt viszont több mint másfél oldalt szentel a témának a szerző. E referátumtípus elfogadottsága meglehetősen vegyes, bár kétségtelen, hogy ez a szerkezeti tagoltság segítséget nyújthat a hagyományos autoreferátumok elkészítéséhez. Személyes tapasztalataim ezzel kapcsolatban nem túl kedvezőek: az autoreferátumok készítői mechanikusan, sokszor ugyanazt ismételve írják meg ezeket, nem feltétlenül a fő tartalmat kiemelve. A könyvtártudományi lapok közül elsősorban az Emerald-folyóiratok autoreferátumaira jellemző a strukturált felépítés, rendszerint a következő alfejezetekkel: Cél, Módszer (Megközelítés), Eredmények, Eredetiség (Érték). Az Eredmények rész után esetenként a Kutatás korlátai és a Gyakorlatban való alkalmazás lehetőségei is szerepelnek. Ez utóbbi gyakran egybecseng az Eredetiség címszó alatt közölt tartalommal, tehát ismétlés. A szerzők itt fejtik ki, hogy kutatásuk miért újszerű a sok hasonlóhoz képest, ami persze sokszor nem igaz. Koltay Tibor is hoz példát a strukturált referátumra, aminek egy kicsit eltér a szerkezete az előbb említettektől: Bevezetés, Módszer, Elemzés, Eredmények, Következtetés. Ez a szerkezet objektívabb autoreferátum készítését teszi lehetővé, kár, hogy kevesebb (könyvtári) folyóirat alkalmazza.
A negyedik, szintén igen terjedelmes fejezet foglalkozik azzal, mit kell tudnia, milyen ismeretekkel kell rendelkeznie a referálónak. A magyar nyelvű kézikönyvben ez a téma ugyancsak kellő figyelmet kapott (részletes ismertetésére ezért most nem is térek rá), itt viszont kiegészült új szempontokkal, például a referálás és az információs műveltség kapcsolatával. Ily módon a szerzőnek sikerült másik fő kutatási területét is „becsempésznie” ebbe a kézikönyvbe, természetesen teljes joggal. A referálás egyik lényeges alkotóeleme a kritikai gondolkodás, amelynek során el kell döntenünk, mi a fontos egy adott szövegben, tehát értékeljük az információkat és azok forrásait, s ugyanez az információs műveltség egyik fő jellemzője is. Ezen kívül a referátumkészítés olyan tevékenység, amelynek során rendkívül szoros a kapcsolat az írás és az olvasás között – az információs műveltség is alapvetően összefügg az írástudással, azaz információk olvasásának és megértésének, valamint hasznosításának képességével. Ezekre az összefüggésekre számos külföldi szakember is rámutatott, akiknek írásaiból több példát hoz fel a szerző (mindezek 2003, a magyar kézikönyv kiadása után jelentek meg).
Ez a fejezet végül még egy érdekességet tartogat: a szerző részletesen beszámol azokról a tapasztalatairól, amelyeket a referálás oktatásában szerzett a Budapesti Műszaki Egyetemen, valamint később különböző könyvtárosképző intézményekben. Ez a magyar kézikönyvben nem szerepel, pedig minden bizonnyal szívesen olvasnának erről sokan magyarul is. A referálók képzéséről egy spanyol példát is bemutat a könyv: a Granadai Egyetem Cyberabstracts nevű portálját, amely a referálással foglalkozó válogatott elektronikus forrásokat gyűjtötte össze. Fő célkitűzése, hogy segítségével az egyetemi hallgatók körében kialakuljon az értékelés kultúrája, a legjobb minőségű források kiválasztásának szokása. Eredetileg elsősorban e-tanulási segédletként szolgált a könyvtároshallgatók számára, de a referálás iránt érdeklődő bármely szakember számára hasznos forrás lehet.
Az ötödik fejezettel kezdődik a referálási tevékenység gyakorlati bemutatása. Először a referátumok (belső és külső) szerkezetével foglalkozik behatóan a szerző. A belső szerkezet a referátum alapvető felépítését jelenti, amely az eredeti szöveg minden fontosnak ítélt információját tartalmazza. Ez a szerkezet tudományterületek szerint más és más lehet, de alapvetően a Bevezetés – Módszerek – Eredmények – Tárgyalás – Következtetések/Javaslatok séma szerint írható le. Ez a struktúra széles körben elterjedt a társadalomtudományi témájú cikkeknél, de például a számítástechnikai szakirodalom referátumaira kevésbé jellemző. A külső szerkezet az előbbieken kívül a címet, az eredeti dokumentum bibliográfiai adatait és egyéb elemeket is tartalmazhat. Ezután következik a referátumkészítés gyakorlati lépéseinek leírása, először röviden, majd a hasznos tanácsokat bővebben (15 pontban – és alpontokban) kifejtve (sokkal áttekinthetőbben, mint a magyar kézikönyvben). A további tudnivalók arra vonatkoznak, mit kell tartalmaznia a referátumnak, és mit kell kihagyni belőle, milyen nyelvi eszközöket, mondatszerkezeteket, igeidőket, passzív vagy aktív igei szerkezetet alkalmazzunk, bekezdésekre tagoljuk-e a referátumot. Figyelmeztet arra, hogy nem szabad tagadó mondatokat használnunk, és a referátumnak – több szabvány és irányelv előírásaival összhangban – mindig harmadik személyben kell készülnie. Külön alfejezet foglakozik az olvasási módokkal és technikákkal, amelyek alapvető szerepet játszanak a referálás folyamatában, majd a referátumok értékelésével, és annak szempontjaival.
A hatodik fejezet a valódi gyakorlat: példákon keresztül mutatja be a szerző a referátumkészítés folyamatát. Két saját cikkét használja eredeti szövegként, az egyik épp a referálásról szól, tehát többszörösen hasznos az esettanulmány. Először elemzést közöl a szövegről (3352 szó), majd a referátum első változatát (634 szó), végül a szerkesztett írást (223 szó). A kész referátumot ezután értékeli-elemzi is.
A hetedik fejezet címe: A nyelven és stíluson túl, azaz a gyakorlati kérdéseken kívül a referálás alapvető elméleti ismereteit adja itt közre a szerző. Mint írja, ennek a fejezetnek az elolvasása „nem kötelező”, de meggyőződése, hogy rendkívül érdekes és fontos ismeretekre tehet itt szert a kérdés iránt érdeklődő olvasó. Mint minden tevékenység, a referálás is modellezhető (a szerző több írása is foglalkozott már a referálás különböző típusú modelljeivel), itt most – többek között – a Sidorov-féle kommunikatív modellt mutatja be és elemzi részletesen. Kicsit kevésbé hangsúlyos ez a rész, hiszen a könyv vége felé szerepel, de nyilván a szerző szándéka is az, hogy a kézikönyvben a gyakorlati ismeretek domináljanak (ami kevéssé volt jellemző a magyar előzményre), s ezzel feltétlenül egyet kell értenünk.
Az utolsó fejezetben (Következtetések) rövid összefoglalást olvashatunk a könyv főbb kérdéseiről, ahol Koltay Tibor ismét hangsúlyozza, hogy a referátumoknak van jövője, s ez elsősorban az autoreferátumokra igaz. (Ez utóbbi megállapítás kicsit meglepő ahhoz képest, mennyi problémát említ velük kapcsolatban a könyv elején.)
A könyv irodalomjegyzéke impozáns, 217 tételt tartalmaz, szemben a magyar változat 93 tételével. Nem csupán felsorolásról van szó, a szerző jól ismeri és tudatosan beépítette könyvébe a friss szakirodalom eredményeit, ezzel is emelve a kézikönyv értékét. A témák, fogalmak szerinti tájékozódást tárgymutató segíti, ami szintén újdonság.
Összefoglalóan elmondható, hogy igen tartalmas, jó felépítésű, korszerű ismereteket nyújtó kézikönyv született meg, hozzá kell tennünk, a tipográfia is kiváló, segíti a gyors áttekintést, könnyű olvasást tesz lehetővé. Várjuk a magyar folytatást.