A tanulmány az MKE . évi szombathelyi vándorgyűlésén elhangzott előadás bővített és szerkesztett változata.
Az első rendszeresen megjelenő és a korabeli viszonyokhoz mérten nagy példányszámú nyomtatott időszaki kiadványok – mint köztudott – a 17. században indultak meg. Kialakulásuknak több előfeltétele is volt: jelentős olvasni tudó, stabil érdeklődéssel és a kultúrára fordítható szabadidővel rendelkező olvasótábor, megfelelő terjesztési csatornák, a postaszolgálat kiépülése, olyan nyomtatási kapacitás és nyomdatechnika, amely lehetővé tette a kézirat elkészültéhez képest viszonylag rövid időn belüli és nagyobb példányszámú nyomtatást. De nem lehet figyelmen kívül hagyni a kellő anyagi háttérrel felvértezett és elkötelezett lapkiadó, illetve írókör meglétét, valamint – leginkább már a későbbi időszakban – a megjelenés körülményeit meghatározó törvényi feltételeket sem.
A periodikumok megindulása után a sajtóról való korabeli vélekedések arról szóltak, hogy egyáltalán nem káros-e az újságolvasás. Az egyik legkorábbi forrásban, Ahasver Fritsch (1629–1701) Discursus de novellarum, quas vocant Neue Zeitunge hodierno usu & abusu című 1676-ban keletkezett munkájában az újságolvasás veszélyeit fejtegeti. Johann Ludwig Hartmann (1640–1680) 1679-ben Unzeitige Neue Zeitungs-Sucht-jában pedig arról számol be, hogy nem helyes az olvasást és az újságolvasást a társadalom egészében elterjeszteni. Ezzel párhuzamosan azonban már olyan művek is születtek, amelyek a sajtó helyes használatára tanítanak: Christian Weisétől (1642–1708) a Schediasma curiosum de lectione novellarum (1676., majd 1696., németül pedig Ch. J. Junker fordításában 1703) és Kaspar von Stielertől a Zeitung Lust und Nutz (1695). Szintúgy megjelenik ez Johannes Amos Comenius (1592–1670) vonatkozó pedagógiai nézeteiben, aki az iskolában tantárgyként vezette be ezt a tevékenységet – és ez a törekvése Bél Mátyás (1684–1749) személyében elkötelezett hazai követőre is talált. Mindazonáltal Bél Mátyás után viszonylag sokáig kellett arra várni, hogy a sajtó olvasása, használata ne csupán egy-egy tanár egyéni kezdeményezésére, hanem a hatályos oktatási törvény vagy „kerettanterv” szintjén kerüljön bele a tananyagba; erre a Mária Terézia (1717–1780) uralkodása idején megalkotott és elfogadott Ratio Educationis (1777) tett kísérletet.
A magyarországi felvilágosodást hagyományosan 1772-től, Bessenyei György (1747–1811) Ágis tragédiája című művének megjelenésétől szokás számítani, de az eszmei áramlat hatása természetesen már korábban is érezhető volt. Jelen tanulmány vizsgálódási szempontjából a magyar felvilágosodásnak a társadalom, a kultúra, a gazdaság és a politika számos területére irányuló törekvései közül a művelődésre vonatkozók a legfontosabbak. A ráció, az ész hatalmának jegyében a társadalom általános tudásszintjének emelése a cél, ennek eszköze volt az olvasás népszerűsítése. Ajánló bibliográfiák készültek már a női olvasók számára is, példaként Szerencsi Nagy István (1747–1789) református lelkész műve említhető, aki 1783-ban pozsonyi és budai nyomdahellyel jelentette meg Andreas Meyer kulmbachi lelkész eredetileg 1773-ban nyomtatott művét saját fordításában és „néhol holmi aprólékos szükséges jegyzésekkel” bővítve, Barátságos oktatás, hogy kellessék egy ifju aszszony embernek magát a’ díszes erköltsökben méltó képpen formálgatni címen*. Azonban a hazai anyanyelvű irodalom, illetve irodalmi élet és a tudományosság kiteljesedésének elengedhetetlen előfeltétele a magyar nyelv fejlesztése, vagyis a nyelvújítás. Bessenyei György Magyarság című írásában (1778) olvasható a nyelvújítás tézismondata: „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem”.1 Ennek jegyében már 1790-ben megfogalmazódott a „magyar társaság iránt való jámbor szándék”2 is, 1791-ben pedig Aranka György (1737–1817) röpiratban sürgette az Erdélyi Magyar Nyelvművelő Társaság megszervezését.3 A 18. század utolsó és a 19. század első évtizedeiben tehát a fenti törekvések következtében, illetve azokat erősítendő az intenzív (mennyiségében és tematikájában kevesebbet és elmélyültebben való) olvasás helyébe az extenzív lépett, vagyis a kiterjedt olvasmányanyag áttanulmányozása.
Molnár János életútja
Ebben a szellemi környezetben élt, illetve ezeknek a folyamatoknak volt aktív agense Molnár János (Csécsény, Zólyom /Győr/ vármegye, 1728. június – Szepesváralja 1804. február 15.) jezsuita szerzetes, pap-tanár, szép- és szakíró, bölcseleti és teológiai doktor. Születésének pontos dátuma nem ismert, csak az, hogy június 13-án volt a Szabó János nevű gyermek keresztelője, akinek „atyja Szabó György molnármester volt és ezért közönségesen molnárnak hítták, s e név maradt a fiúra is” – tudhatjuk meg Szinnyei Józseftől.4
Molnár János 1745-ben lépett be a jezsuita rendbe, retorikai és poétikai tanulmányait Szakolcán végezte, majd Grazban filozófiát, Kassán pedig teológiát hallgatott; teológiai stúdiumait végül 1756 és 1759 között Grazban fejezte be; ekkoriban már komolyan foglalkozott történelemmel és művelődéstörténettel. 1759-ben szentelték pappá, ezután a nagyszombati egyetemen filozófiát, etikát és retorikát tanított, 1767-től Kolozsvárott, Győrben, majd Budán gimnáziumi tanár, illetve a budai királyi gimnázium igazgatója és a királyi egyetemi tanács ülnöke, de élete során oktatott még Sárospatakon, Kassán és Esztergomban is filozófiát, teológiát, latint és görögöt. 1773-ban a jezsuita rend feloszlatásakor Patachich Ádám (1717–1784) nagyváradi püspök kikérte a rendtől, így a főpap könyvtárosa lett és mellette teológusként működött, majd 1774-ben került vissza szülőhelyére, Csécsénybe, ahol világi papként szolgált. 1777-től szombathelyi kanonok, 1780-tól pedig a szerémségi Bélakút apátja. 1784-ben kapta a szepesi kanonoki stallumot, ekkor költözött utolsó szolgálati helyére, Szepesváraljára, ahol szabad idejében főként irodalmi és történelmi tanulmányokat folytatott, számos újabb könyvet írt és kapcsolatot ápolt kora több jeles személyiségével, többek között Szily János (1735–1799) szombathelyi püspökkel, de meg kell említeni Kazinczy Ferencet (1759–1831) is, aki 1787-ben meglátogatta a szepesi kanonokot. Tőle származik a Molnárról ismert egyik jellemzés: „Szálas, csontos férfi; nyájas, beszédes, ömledező, de aki soha nem nevete. Szégyelte azt.”.5 Hasonlóképp látta őt a Tudományos Gyűjtemény egyik szerzője: „hatodfél lábnyi magas, inkább sovány, mint hízott, barna hajú ember volt. Mindig komoly, de nem mogorva, tekintete nyílt és élénk, társalgása nyájas volt”.6
A poliglott tudós pap (németül, franciául, olaszul, valamint latinul, görögül és héberül tudott) tevékeny élete során az irodalom majd minden ágában írt többnyire magyarul, de latinul is. Molnár volt Homérosz első magyar fordítója és a magyar időmértékes verselés egyik szorgalmazója; Iliász átültetése a Magyar Múzeum 1789-es évfolyamában jelent meg. Munkásságát nagyban meghatározták a felvilágosodás eszméi; Voltaire-nek és követőinek egyházellenességét természetesen elutasította – ez érződik 1776-ban pozsonyi és kassai impresszummal közzétett De ratione critica legendi libros moderni temporis című és „az új idők könyveinek józan kritikával való olvasásá”-ról szóló művében –, de művelődési törekvéseikkel maradéktalanul egyetértett. Magyar nyelvű nem dogmatikai-teológiai-kegyességi munkáinak mindegyikében hangsúlyozta hazája és anyanyelve, illetve a magyar irodalom iránti elkötelezettségét, továbbá az olvasás, a tanulás, az ismeretterjesztés és a nevelés fontosságát. (Egyházi méltóságainak bevételeit a hazai művelődés támogatására és saját tudományos ismeretterjesztő munkáinak kiadására fordította.)
Molnár János jelentős szerepet játszott a magyar nyelvért folytatott küzdelemben, több munkájába szőtt bele magyar időmértékes verseket, szakirodalmi műveiben számos új terminus technicust alkotott, maga a „nyelvújítás” szavunk szintén tőle származik. Sándor István a Sokfélében így emlékezett meg a magyar nyelv jeles művelőjéről: „Molnár kanonok úr s Rát Mátyás úr valának eddig a szófaragásban nálunk a legszerencsésebbek”.7
A nyelvújító költő és nyelvművész megnyilvánul azonban a legkülönfélébb témákban publikáló szakíró közleményeiben is, legszebben talán A régi jeles épületekről (Nagyszombat, 1760) című munka előszavában, gróf Festetich Pálhoz, az udvari kancellária tanácsosához írott ajánlásában fogalmazódik meg ars poeticája: „Ha hazám ékességét szeretem, nyelvét szeressem legelőször. De mi haszna, mi érdeme az elrejtett kincseknek? Kit melegít a bétakart szikra? Aki szívét nem tetteti, kézre kél és munkára. Íme … mi ok bátorított engem arra, hogy Hazám nyelvén adjam elő, amit hazám hasznára készítettem. … Ami az írásomnak módját illeti … nem tartom mindenütt szavamat kötőféken, hanem mikor annak ideje vagyon, megeresztem, s hol sebesen vágtatom, hol aprón járatom, hol cifrán pergetem, hol lassú lépésre veszem.” A régi jeles épületekről az első magyar nyelvű művészettörténeti munka, de ő jegyzi a legkorábbi magyar fizikai összefoglalást, A természetiekről. Newton tanítványainak nyomdoka szerént című könyvet is (Pozsony és Kassa, 1777), melyet a volt jezsuita, később királyi akadémiákon és a piarista iskolákban tankönyvként használtak.8 Latin nyelvű verses állat-, növény-, illetve ásványtani művének, a Physiologicon complexum historiae naturalis tria regna (Buda, 1780) fejezetei végén magyar–német–francia szótári függelék tanulmányozható. Emellett lefordította Piller Mátyás (1733–1788) szintén jezsuita szerzetes Elementa historiae naturalisát (eredeti kiadás: Nagyszombat, 1775), ez lett az első magyar nyelvű természetrajz.9 Mészáros István értékelése szerint Molnár a magyar tanítási nyelv mellett foglalt állást nem csupán az alapfokú oktatásban, hanem az akadémiákon is, így lehet és kell megteremteni – bármily nehéz is ez – az anyanyelvű szaknyelvet, tudományosságot.10
A pap-tanár magától értetődően tartotta fontosnak magyar nyelvű egyháztörténeti szintézis megírását is; 1769 és 1771 között jelent meg Nagyszombatban három kötetben Az Anya-Szent-Egyháznak történeti című opusza, melyben a 17. század elejéig mutatja be az Egyház históriáját. Molnár példaként állítja a magyarság elé az olaszokat, németeket és lengyeleket, mivel már rendelkeznek saját nyelvükön írott ilyen feldolgozásokkal, „amit az idegen nyelven jó nagy részére nézve – vagy nem értene, vagy jó kedvvel nem olvasna. … ezekre nézve, ha hogy hasonló igyekezettel kívánom, értékem szerént és keresem én is lelki vigasztalásodat, vedd jó szíved, Édes Hazám, és amiket ezen jó példa szerént kezedbe, szemed és elméd elejibe illendő tisztelettel nyújtok, fordítsd életed példájára” (Ajánlás, § 3-4. fol.).
A felvilágosodás eszmerendszeréhez szorosan kötődött a nevelés kérdése is, így nem véletlen, hogy Molnár kiterjedt tematikájú munkásságában szintúgy helyet kapott e kérdés. A Pásztor ember, avagy a pásztorok tanításáról a címe a Pozsonyban 1775-ben kinyomtatott és Faludi Ferenc (1704–1779) hatását mutató ismeretterjesztő-moralizáló költeménynek, amelyben egyrészt a pásztorélet Istennek tetsző voltát örökíti meg, de emellett „a felvilágosult abszolutista kormányzat közegészségügyi és oktatási viszonyainkat javítani kívánó intézkedései”-hez igazodva az egyszerű emberek tanítását és „népfelvilágosító könyvek”11 kiadását is fontosnak tartotta, ahogyan a Pásztor ember előszavában olvasható: „Vagyon, úgymond, Nemes Ember, Udvari Ember s több afféle. Hol van a Pásztorember? Szégyen-é őket tanítani? Sőt nem szégyen-é őket tanítás nélkül hagyni? Tömlöcre, akasztófára, kerékre, nyársra, hollók gyomrára ereszteni azokat, akik Istennek, embernek, hazának, fejedelminknek oly sokféle hasznára oly sokféleképpen alkalmatosak s a tanítás szűkölködési miatt sokszor oly károsok”. Másik vonatkozó könyvében Petrovszky Sándorhoz írott leveleit tette közzé (Petrovszky Sándor urhoz M. J.-nak tizenöt levelei, midőn őtet a jó nevelésről való írásra ösztönözné. Pozsonyban és Kassán, 1776). A tizenöt levél mindegyike a nevelés egy-egy aspektusát fejtegeti, közülük a tizenharmadik szól „A nevelő könyvekről”. A fejezetben Molnár a név nélkül Párizsban 1736-ban megjelentetett „De livre des Enfants” című opusz magyar változatát ismerteti és idézi – a Hasznos mulatság, az az a kisdedek tanúságára és hasznokra a tudni szükséges dolgokrúl egybe szedett kérdések és feleletek (Pozsony, 1764) Klobusitzky Antalnak (1739–1826), gróf Illésházy József titkárának tollából származik –, de további hasznos műveket is ajánl Petrovszky figyelmébe.
A Magyar Könyv-ház
Jelen dolgozat szempontjából Molnár munkái közül azonban Magyar Könyv-háza (1783–1804) a legfontosabb, iménti műveinek rövid ismertetése csak azt a célt szolgálta, hogy közelebb hozza a mai olvasókhoz Molnár János személyiségét, sokoldalú érdeklődési körét, műveltségét és – mára sajnálatosan kevéssé ismert és elismert – irodalmi tevékenységének célkitűzéseit.
A Magyar Könyv-ház műfajának meghatározásában a mai hazai szakirodalomban többféle nézet is fellelhető: Kókay György nem tartja folyóiratnak,12 vele azonos véleményen van Batári Gyula, aki „egyszemélyes könyvismertető vállalkozás”-nak minősíti a Könyv-házat, amelyet „a szakirodalom nem [sorol] egyértelműen a folyóiratnak minősíthető kiadványok közé”.13 Velük ellentétben Tarnai Andor szerint „voltaképpen időhöz nem kötötten megjelenő folyóirat, amelyet maga a szerző írt tele” és tulajdonképpen a nagy barokk enciklopédiák kései leszármazottjának tekinti a Könyvházat.14 Hasonló vélekedés olvasható a Magyar Művelődéstörténeti lexikonban is, ahol „enciklopédikus jellegű folyóirat”-nak titulálják az opuszt.15 Mindenesetre nem a Magyar Könyv-ház az egyedüli ilyen nehezen meghatározható műfajú nyomdatermék a 18. század utolsó évtizedeiben, de időben mindenképpen a legelső egyede a Benkő Loránd által „kevésbé folyóirat jellegű, túlnyomórészt vagy egészben a ’szerkesztő’-től származó szövegeket közlő időszaki sajtótermék”-nek. Ebbe a csoportba öt munka tartozik: Molnár János Magyar Könyv-háza az első, ezt követi Sándor István (1750–1815) Sokféléje (1–8. Győr, 1791–1801), majd a Benkő Ferentz … által Esztendőnként kiadott Parnassusi időtöltés (1-7. 1790–1796. Nagyszeben, később Kolozsvár, 1793–1800), Benkő Ferenctől (1745–1816), illetve Andrád Sámueltől (1751–1804) a Leg-első Virágos-kert 1793-ra (Bécs, 1793) és Csokonai Vitéz Mihály (1773–1805) Diétai Magyar Musa elnevezésű 1796-ban másfél hónapig élő pozsonyi szépirodalmi lapja.16
Kétségtelen, hogy a mai terminusz technikusszal nem írható le egyértelműen Molnár műve, a kiadvány dokumentumtípusát tekintve köztes helyzetű a többkötetes könyv és a folyóirat között, tartalmát tekintve pedig a lexikon, illetve szótár és az ajánló könyvjegyzék között van; tartalmi, funkcióbeli szempontból azonban mindenképpen a folyóiratokkal rokon.
Folyóirattervek a Ratio Educationis hatására
A felvilágosodás oktatási ideáljának alapja a szekularizált, állami fenntartású iskolarendszer, amely „hasznos állampolgárok”-at képez. Ennek az eszménynek a megvalósítására adta ki Mária Terézia királynő 1777-ben a Ratio Educationist (A nevelés- és oktatásügy elvei a Magyar Királyság és a hozzácsatolt tartományok számára), amely 1806-ig volt érvényben és egyik pontjában előírta az újságolvasás beemelését a tananyagba.17 Ahogyan már a bevezető részben szó volt róla, volt – ha nem is hosszú ideig tartó – előzménye a magyar iskolákban az újságolvasásnak.
A Ratio Educationist Ürményi József (1741–1825) állította össze, aki egyébként Molnár János tanítványa és nagy tisztelője volt, és aki a gimnáziumi, filozófiai és jogi akadémiai oktatás curriculumához a „studium novorum publicorum” tantárgy kidolgozására Piller Celesztin piarista szerzetest kérte fel. A törvény szerint a budai egyetemnek kellett volna erre a célra folyóiratot kiadnia, így a megindítandó orgánum terveinek kidolgozásával az univerzitás tanácsa a filozófiai karról Makó Pált (1724–1793) bízta meg, a jogi kart Stur József képviselte, a gimnázium szempontját pedig Molnár János budai főgimnáziumi igazgató foglalta írásba. A három tervezetet a tanügyi bizottság 1779. szeptember 4-én tárgyalta, de a döntést és a lapalapítást pénzhiány miatt elnapolták, és csak 1780. május 21-én került újra napirendre a planum. Azonban kiadvány indítására akkor sem került sor, sőt 1784. december 16-a után sem, amikor a Horányi Elek (1736–1809) által javasolt folyóirat engedélyt kapott. Végül az 1776. július 5-én indult Ephemerides Vindobonensest használták oktatási célra.
Mindazonáltal érdemes a három dokumentumra röviden kitérni. Makó Pál elképzelése szerint a vidéki értelmiséget is be kellett volna vonni a tudományos folyóirat szerzői közé, ezzel az is biztosítható, hogy a külföld is értesüljön a hazai tudományos eredményekről. Célszerűnek tartotta volna, ha a lap politikai híreket is közöl, de realitásérzéke és a rendelkezésre álló anyagiak miatt letett erről. Molnár nézetei szerint a hazai és külföldi lapok politikai, illetve tudományos cikkeiből válogató kiadvány felelne meg az oktatás céljainak, Stur József pedig könyvismertetéseket tartalmazó tudományos kiadványt tartott szükségesnek, a recenzeálandó köteteket és a külföldi, elsősorban egyetemi dokumentumokat az egyetemi bibliotékának kellett volna beszereznie. A Magyar Könyv-házat e tervezetekkel összevetve megállapítható, hogy Molnár mindegyikből merített saját kiadványa alapításakor: beszámolt magyar (budai, pesti és vidéki és külföldi) tudományos eredményekről és köznapi eseményekről, közölt könyvismertetéseket, valamint részleteket máshol megjelent írásokból.
A Magyar Könyv-ház 22 kötete
A Magyar Könyv-ház 1783 és 1804 között jelent meg 22 „szakasz”-ban, illetve Kókay György kutatásaiból ismeretes, hogy a legelső tomus a címlapon feltüntetett 1783-as évszám ellenére még az előző esztendő végén látott napvilágot.18 Az első egységek kéziratainak is már korábban, és egyszerre többnek is készen kellett lenniük, a III. szakasz bevezetőjének keltezése is erre utal. „Írám Budán 1782. 3. novemb.”19 Mindazonáltal a kötetek nagy része akkor keletkezett, amikor Molnár a szepesi kanonoki méltóságot viselte és Szepesváralján élt.
A huszonkét kötet azonban nem azonos módon épül fel, és nem is egy nyomdaműhely terméke: az első négy 1783-as impresszummal látott napvilágot Pozsonyban, Landerer Mihály tipográfiájában. A Könyv-ház I-IV. szakaszában Molnár saját olvasmányairól számol be, először megadja a könyv pontos könyvészetei adatait, majd ismerteti, ajánlja őket hol hosszabb „szócikk”-ben, hol rövidebben, néha az eredetiből vett idézetekkel tarkítva. Egy helyen megjegyzi, hogy a bemutatott kötetek Mitterpacher Lajos könyvtárából származnak. Mitterpacher20 (1734–1814) szintén jezsuita szerzetes volt, aki Magyarország több iskolájában és a budai, később pesti egyetemen tanított latint, retorikát, bölcseletet, természetrajzot, matematikát, technológiát és gazdaságtant; volt a Pázmány-intézet kormányzója, a Batthyány hercegi család nevelője, a bécsi Theresianumban hitoktatóként működött, ill. ugyanitt a földműveléstan tanárként. Irodalmi működése során mindezen területeken gazdagította az irodalmat magyar, latin és német publikációival.
A Könyv-ház megindításának indítékairól és céljairól az első kötet bevezetőjéből értesülhetünk: „Kevés héjja volt, hogy ezen nyalábot Magyar Fótziusnak nem nevezém, de irtóztam a nevétől” – olvasható rögtön az első mondatban. Molnár János Fótziusról, vagy ahogyan mi ismerjük Photios (820 körül – 890 után) konstantinápolyi pátriárkáról21 akarta volna elnevezni munkáját, aki egyszerre volt az egyház és a tudomány embere, VI. Leó császár tanítójaként is tevékenykedett, és több mű szerzőjeként is jegyzi az irodalomtörténet. Molnár által példaképnek tekintett munkája, a Müriobiblosz (Tízezer könyv, a munka teljes címének magyar fordítása: Müriobiblosz. Leírás és felsorolás azokról a könyvekről, amelyeket olvastam, és amelyek kívánatos ismertetését szeretett testvérem, Tarasziosz kérte. Mindez huszonegy híján háromszáz darab22), vagy másik, tulajdonképpen csak a humanizmus időszakától a mű megnevezésére alkalmazott címén Bibliothéké,23 amelyben egy asszíriai követjárása során elolvasott 279 irodalmi műről, teológiai és tudományos szövegekről számol be. A Müriobibloszban olyan alkotások is szerepelnek, amelyek az évszázadok során elvesztek és csupán az ő leírásaiból ismeretesek. A műből hiányzik a szépirodalom, mint ahogy a Magyar Könyv-házban is alig akad ismertetés a szépliteratúráról. Molnár Photios könyvét Andreas Schottus fordításában latin kiadásban olvasta (Photii Müriobiblion sive bibliotheca. Budae, 1778); az első szakaszban XXXII. Könyvként24 ismerteti a munkát, és vállalja, hogy ő szolgált példaképül: „Mi hasonlatossága légyen az én munkámnak Fótziusnak ezen könyvéhez, ki fog tetszeni”, vagy ahogyan a bevezetőben fogalmaz: „Hasonló ezen igyekezet az említett munkához, nem még ugyan az ő nagy voltára, hanem az ő feltett szándékára és módjára nézve. Amint a válogatott hasznú könyveket, s főképpen a minapiakat olvasám, úgy azokat ama nyomdok szerént, előadom rendre [vagyis nem valamilyen logika szerint összeszerkesztve, hanem az olvasmányok sorrendjében, folyamatos számozással ellátva], kiszedvén belőlek azt, amit a tudományra hasznosnak, az igyekezet nevelésére hathatósnak, az okos mulatságra, beszédre, írásra készületesnek véltem lenni. Se nem minden könyv jó, se nem minden jó könyvnek jó mindenik része. Azért nagy jót tészen velünk, aki az ilyenek javát válogatva méltatja előnkbe.” Az eltérés a Müriobiblosz és a Magyar Könyv-ház között csupán az, hogy míg a pátriárka az általa olvasott műveket értékeli, néhol kritizálja is, Molnár jobbára csak azon olvasmányairól számol be, amelyekkel egyetért, így értékítélete nem a recenzióban nyilvánul meg, hanem abban a tényben, hogy az illető munka szerepel a válogatásban. De felvetődik a kérdés, hogy miért „irtózott” Fótziustól: ennek „okát az egyházi történetekben kell keresni”. Photios, akit a keleti egyház szentként tisztel, kétszer töltötte be a konstantinápolyi pátriárkai méltóságot (858 és 867, valamint 877 és 886 között), első uralkodása idején harcban állt a pápasággal és ez Rómától való szakadáshoz vezetett. Így természetes, hogy a (korábbi, a rend feloszlatása előtti) jezsuita szerzetes – aki egyébként hitvitázó munkáiban elítélte a túl heves támadásokat a többi felekezet tagjaival szemben, inkább a szeretet és a meggyőzés útját tartotta helyesnek – mégsem vállalja, vállalhatja fel Photios még olyan tiszteletre méltó tudományos törekvését.
A Magyar Könyv-házban Molnár a vallási és nevelési, erkölcsi témájú művek mellett híres személyiségek pályaképét, életrajzát is közli, sok azonban a földrajzi vonatkozású irodalom, útleírások, felfedezések ismertetése, természettudományos munkák bemutatása, valamint a magyar történelemhez, irodalomhoz és nyelvészethez kötődő írás. A szerző saját készülő vagy már nyomtatásban kiadott munkáiról ugyancsak beszámol olvasmányai mellett. A harmadik szakaszban Az ó, és új testamentomi szent historiának summájára (Buda ; Nagyszombat, 1777) hívja fel a figyelmet,25 a negyedikben pedig hosszabb részeket is közöl készülő – nyomtatásban azonban meg nem jelent – logikai alapvetéséből: A gondolat mesterségéről készülő tudósítás. Írá M. J.26 Ugyanebben a szakaszban kapott helyet A természet három országinak rövid ismertetése. Kezdet gyanánt.27 Ennek a munkának végül latin változata került ki a sajtó alól.
Egy a közös csupán a „szócikk”-ekben: „rövideden vagy hosszasb oktatással a világon elterjedt emberi nemzetek igyekezetére, munkájára, mesterségére, találmányára, élete táplálásának minden rendű állapotjára mutat … és könnyebbítvén az unalmat adjon is, ígérjen is, a vigyázó elmének pedig további utat mutasson, kaput nyisson.” – olvasható a második kötet előszavában.
Mindazonáltal a szepesi kanonok éppígy érdeklődött a könyvek, a könyvkultúra szakirodalma – és mint később látható lesz – a bibliográfia iránt, így a Magyar Könyv-ház szakaszaiban Photios már említett opuszán kívül számos ilyen kiadványról is beszámol; csak példaként álljon itt néhány.
A második részben a Göttingeni Tudományos Társaság évkönyvét ismerteti,28 külön kitér Gerard Meerman (1722–1771) holland bibliofil 1765-ben közzétett Origines typographicae című írására, amelyben nem foglal állást azon – a nyomdászattörténetben sokáig félig-meddig elfogadott, de téves – nézettel szemben, miszerint a könyvnyomtatást nem Gutenberg, hanem a németalföldi Laurens Coster találta volna fel.
A Berlin és Stettin nyomdahellyel 1766-tól megjelenő Allgemeine Teutsche Bibliothec indító kötetéről szintén a második tomusban29 tudósít, mely „a Német Országban kijövő könyveket s a tudományokat illető dolgokat mind szem elibe fogja teríteni”. Hasonló kiadvány Gottlieb Christian Jöcher (1694–1758) 1750–1751-ben Lipcsében kinyomtatott négykötetes Allgemeines Gelehrtenlexikonja,30 amely az 1750-ig megjelent könyveket és íróikat veszi lajstromba; a „tudósok (könyv-írók) felől írt szótár”-ban „megvagyon … minden jó és rossz könyvnek emlékezete” – értékeli Molnár a munkát.
Hosszabb szócikket kapott Marcus Pollio Vitruvius (Kr. e. 1. század) munkája, a De architectura,31 és Molnár teljes egészében idézi a könyvtárakra vonatkozó gondolatokat: „A szobák és könyv-házak napkelet felé tekintsenek: mert a reggeli világosságot kívánja a munka, s így a könyv-házokban meg nem rodhadnak a könyvek. A dél s napnyugat felé tekéntő szakaszban [a] moly és nedvesség megrontja azokat”.
A Sprengels Handwerke in Tabellen (Berlin, 1767) című kiadvány a legkülönfélébb mesterségeket tárja az érdeklődők elé, Molnár szemelvényei között a magyar olvasók szintén bevezetést kapnak a könyvkötés, a nyomdászat, a rézmetszés, a papír- és pergamenkészítés rejtelmeibe.32 (A későbbi, már megváltozott Magyar Könyv-házban is található hasonló írás; érdekességként említésre méltó a tizenötödik folytatásban „Holmi új eszköz-találók”33 alatt olvasható a hír: „1800-ban 5-dik novemberben az angliai királynak Marquis Salisburg egy könyvet nyújtott bé, mely első volt a szalmából teljességgel készített papirosok közül. Ezen könyv mind azon vagyonokról tudósít, melyekből valaha ráírás kedvéért papiros készíttetett; egyetemben csupa szalmából készült néhány árkus papiros is bele volt kötve azon könyvbe: az olyan finom mind a rongyból készített akármelyik leggyönyörűbb papiros. Kívánatos az ilyen új papiros, mert már a rongy papiros ára igen felhágott…”.)
A harmadik szakaszban a könyvek helyes olvasására tanít Francesco Sacchino (1570?–1625) olasz jezsuita szerzetes De ratione libros cum profectu legendi libellus elnevezésű dolgozata alapján, mely Pécsett Klimó György (1710–1777) pécsi püspök támogatásával hagyta el a sajtót 1776-ban, majd 1777-ben.34 Molnár az utóbbi kiadást olvasta. Példaként Arisztotelészt és Platónt állítja a kortárs ifjak elé: „Vesd vissza szemedet mindazokra, kik a tudományban valami nevet nyertek, hányat találsz közülök, kik gazdag könyvházokat olvasás kedvéért nem gyűjtöttek volna? … Az elsőknek az első találmány isteni különös kegyelemből jutott, mi az övéikre [mármint írásaikra, az ő tudásukra] szorulunk”. A helyes olvasás alapjaként – ahogyan ezzel maga Molnár is egyetért – a könyvek kiválasztását nevezi meg: „Nem az jut a legnagyobb tudományra, aki legtöbbet, hanem aki leghasznosbakat olvas”.
Michael Denis (1729–1800) munkáiból többet is olvasott és ismertetett Molnár kanonok úr: a Könyv-ház harmadik részében Könyvházakról és mindenféle tudományokhoz tartozandó könyvekről35 írt művét mutatja be (Einleitung in die Bücherkunde. Bécs, 1777-1778 vagy Bibliographie und Literaturgeschichte), és a Könyv-ház szerzőjének bibliográfiai érdeklődését mutatja az is, hogy a meglehetősen vázlatos jegyzeteiben Denisnek azt a figyelmeztetését is idézi, hogy bizonyos „írók néha neveiket elváltoztatják” és a kiadványok hamis, koholt impresszum-adatokkal is napvilágot láthatnak. Figyelemreméltó azonban, hogy Molnár Denis szakrendjét csak megemlíti és még nagyobb egységeit sem tárja a leendő és reménybeli olvasók, könyvgyűjtők elé.
A kiadvány második korszaka
A Magyar Könyv-ház ötödik szakaszára hosszan kellett várniuk az olvasóknak, csak 1793-ban jelent meg a kiadvány újabb kötete, és ebben több változás is tapasztalható.
Még a negyedik rész bevezetőjében és a kötet végén olvasható „Hír-mondás”-ban36 arról tudósítja a szerző az érdeklődőket, hogy logikailag ehhez a kiadványhoz számítja – bár más méretben és jóval a Könyv-ház előtt jelentek meg ezek – további munkáit is, nevezetesen a Régi jeles épületeket, a Petrovszky Sándor urhoz M. J.-nak tizenöt leveleit, A természetiekről, Newton tanítványainak nyomdoka szerént elnevezésű fizikai könyvét, valamint a Pásztor ember című verses munkáját, mivel „a Könyv-ház nevét pedig annál jobban megérdemli, ami ily móddal nagyobbra terjed”. Mindezzel együtt a következőkben, újabb hasonló „nyaláb”-ok közrebocsátásában is reménykedik. Molnár később még utal arra, hogy ezek a könyvei összetartoznak, mindazonáltal a végre 1793-ban kinyomtatott új kötet az ötödik számot kapta, az auktor előzetes terveivel ellentétben mégsem hagyott ki négy számot az említett munkák számára. Az 1795-ben közkinccsé tett tomusban37 egyháztörténetét is (Az Anya-Szent-Egyház történeti) a Könyv-házhoz kapcsolja.
De nem csupán ez a koncepcióváltás történt a Magyar Könyv-házzal a mintegy tíz esztendős szünet alatt. Az egyik látványos változás az impresszum adataiban tapasztalható: az ötödiktől az utolsó, a huszonkettedik szakaszig már nem Pozsonyban, hanem Pesten Trattner Mátyás nyomdájában láttak napvilágot a tomusok. A kiadóváltás okára is fényt derít a Magyar Könyv-ház tizedik egységének bevezetője:38 még 1785-ben elküldte az ötödik szakasz kéziratát Landerer Mihály pozsonyi nyomdájába, ám mielőtt a nyomtatás elkészült volna, a mester meghalt, és Molnár 1797-ben írott sorai szerint a manuscriptum mindaddig sem ki nem nyomtattatott, sem hozzá vissza nem került. A kéziratköteget Molnár csak 1800-ban tudta a tipográfiától visszaszerezni, erről a Magyar Könyv-ház tizennegyedik folytatásában számolt be.39 Ez a szakasz és más továbbiak, amelyek kéziratban már elkészültek, még az első négy tomushoz hasonlóan könyvismertetéseket tartalmaztak volna, folytatva a szócikkek korábbi folyamatos számozását. Ez lehet az oka annak, hogy az „elveszett” ötödik kötet helyére nem lépett a következő, és szolgálhat magyarázatul arra, hogy a valóban napvilágot látott ötödik, illetve az azt követő többi „nyaláb” egészen más felépítésű és rendeltetésű lett.
Az 1793 és 1804 közötti folytatások már nem Molnár olvasmányairól számolnak be, hanem egyik állandó fejezetükben enciklopédiaszerű betűrendes elrendezésben közölnek hosszabb-rövidebb szócikkeket Némely nevezetes emberekről címmel. E rovathoz, illetve részhez az oldalszámot is megadó betűrendes mutató tartozik (a korábbi kötetek „tartalomjegyzék”-ei csak az ismertetés számát és rövid címét közölték, de az oldalszám nem szerepelt bennük). Az összesen 18 „betűrend”-ben azonban nem csupán jeles személyekről szóló cikkek olvashatók a megváltozott Könyv-ház hasábjain, hanem tárgyiak is, és leginkább azok a nevek, fogalmak kapnak szócikket, amelyek Molnár más műveiben és a Könyv-ház első négy kötetében előfordulnak.40 Emellett meglehetősen sok szakaszon keresztül megjelenő, összesen 14 folytatásban olvashatjuk Molnár nyelvészeti fejtegetéseit A zsidó szóknak a magyar és egyéb országi szókkal való hasonlatosságáról címmel. Bizonyos kötetek további és egymástól alapvetően független önálló tanulmányokat is közölnek.
Mindazonáltal jelen szempontból a kiadványnak az enciklopédiára emlékeztető, a Némely nevezetes emberekről elnevezésű része a legfontosabb. Arról már volt szó korábban is, hogy Molnár tudós emberként és tanárként is kifejezetten érdeklődött a könyvek és a könyvkultúra iránt, de a Magyar Könyv-házzal és kiterjedt teológiai-lelkiségi, valamint világi szakirodalmi publikációival felvállalt ismeretterjesztő, a művelődést, olvasás és a tudományokat népszerűsítő hivatása okán éppígy érzékenységet mutatott a bibliográfia kérdései iránt.
Bizonyos fokig a Könyv-ház első négy tomusa is tekinthető tágabb értelemben és funkciójában ajánló könyvészetnek: a bennük közzétett ismertetések célja az, hogy ezeket a hasznosnak ítélt, elmét-lelket építő munkákat olvassák, esetleg szerezzék be az érdeklődő, művelt olvasók és ezzel építsenek saját könyvtárat, vagyis könyv(es)házat. Erre utal már a mű megnevezése is. A ’bibliográfia’ szó az ókori görögöknél nem a könyvjegyzéket, hanem a könyvek, textusok megalkotását vagy lejegyzését, leírását jelentette; a ’könyvek’ adatainak lajstromát egészen a 17. századig, Gabriel Naudé (1600–1653) Bibliographia politica (Velence, 1633) című könyvészetéig leginkább ’bibliotheca’ névvel illették – leghíresebb példája Konrad Gesner (1516–1565) Bibliotheca unviersalisa (Zürich, 1545). A szak, illetve a tudományág megnevezése, a ’bibliothecae’ is a ’könyvtár’ szóból ered.41 Molnár művében előfordul ugyan a ’bibliográfia’ terminus technicus (erről alább részletesebben szó lesz), de a könyvészetek megnevezésére következetesen a bibliothéca kifejezést részesíti előnyben.
A 18. századi magyar bibliográfia-írás a historia litteraria hagyományaihoz kötődik, vagyis a művelődés- vagy irodalomtörténeti megközelítéshez; az életrajzba (például Czvittinger Dávid, Bod Péter vagy Horányi Elek összeállításai), a szerzőnek, művének a tudománytörténeti méltatásába épített könyvészeti adatközléshez. Tehát nem ritka – és ennek hagyományai is jól nyomon követhetők – hosszabb-rövidebb annotáció hozzáfűzése a könyv adataihoz. Tulajdonképpen ez figyelhető meg a Magyar Könyv-házban is, a mai bibliográfia-használónak hiányérzetet csak az okoz, hogy valamilyen következetes (betű-, idő- vagy szak szerinti) rendet várna el a jegyzék tételei között – ez valóban nem jellemző Molnár opuszának első köteteire.
A kiadvány második korszakának (bár néha a szoros betűrend megtörik) alfabetikus elrendezése sokkal inkább hasonlít már az előbb említett biobibliográfiákhoz. Számos életrajzba beleszőtte a szerző legfontosabb alkotásainak adatait, de a tárgyi szócikkek között is számos olyan akad, amely könyvészeti jellegű.
A kilencedik szakaszban a „Kézírásokat vizsgálók és kiadók” alatt42 kéziratokról és kódexekről, valamint azokról szóló művekről tanítja Molnár az olvasóit, illetve bemutatja Denis munkáját (Codices manuscripti theologici Bibliothecae PalaŹtinae Vindobonensis latini et aliarumque occidentis linguarium. Bécs, 1793–1795), és annak bizonyos tételeit írja le részletesen. A tizedik szakaszban a „Bibliothéca-írók avagy könyv-ház-írók”-ról ad áttekintést és tartalmi elrendezésben számos bibliográfia, illetve nyomtatott katalógus adatait közli „Mihály Trinitárius” – Miguel de San José (1682–1757) trinitárius szerzetes lexikográfus és bibliográfus, teológiai és filozófiai tanár – munkája (Bibliographia critica sacra et profana. Madrid, 1740–1742) alapján; de külön megemlíti Pray György (1723-1801) Index rariorum librorum Bibliothecae Universitatis Regiae Budensis. Pars 1–2. (Buda, 1780–1781) című állományjegyzékét, mint amelyet munkája során sokszor haszonnal forgatott.43 Molnár János a „Bibliothecát írók és bibliothécák”-ról később is készített összeállítást, helyesebben mutatót, amelyben azokat a jegyzékeket vette fel, amelyeket már korábban bemutatott az érdeklődőknek, és itt nem a könyvészeti adatokat adja meg, hanem a Magyar Könyv-ház megfelelő szakaszát, ill. az ismertetés oldalszámát.44 Hasonló mutató más témában is rendelkezésre áll a kereséshez, például az „Atyák és a vallás dolgaihoz tartozandó írók a Magyar Könyv-házban”,45 a „Krónika-írók”46 vagy az „Utazók”47 cím alatt.
Találunk külön szócikket példának okáért „Lexicon módú könyvház-írók”-ról, ahol historia litterariákat, irodalmi kalauzokat, enciklopédiákat vesz lajstromba, például a korábban már bemutatott Jöcher-féle kézikönyvet is.48 De a Könyv-ház olvasói tájékozódhattak az „Acta nevű írók” műveiről,49 valamint a „Codex nevű könyv-írók”-ról,50 ahol azonban a híres kéziratok adatai mellett törvénykönyveket is felsorol; Molnár külön jegyzéket készített az „Orvos-könyv írók és orvoslók” köteteiról51 vagy régi kéziratok publikálóiról,52 levelezésgyűjtemények közreadóiról53 és a „Chronikon-írók” köteteiről.54
A tudós ember alaposságát mutatja, hogy nem csupán egy-egy téma irodalmának összegyűjtésére vállalkozott: a Könyv-ház mellett alapos irodalomjegyzék tanulmányozható a Régi jeles épületek című, jóval korábbi munkájában is, de más írásaiba is adott rejtett bibliográfiát, sőt 1792-ben a győri Streibig nyomdában hagyta el a sajtót az 1760 és 1790 közötti publikációs tevékenységéről tájékoztató autobibliográfiája (M. J.-nak bélakúti apát úrnak, szepesi kanonoknak, a sz. theologia doctorának, a sz. szék assessorának magyar és deák könyvei), és a könyvészeti munka elméleti alapjainak egyik korai rövid „foglalat”-a szintén az ő nevéhez fűződik.
Még a Magyar Könyv-ház első szakaszának bevezetőjében55 a korabeli könyvjegyzékek kapcsán utal azokra a bibliográfusokra, amelyek „hazájokban vagy a külső tartományokban elékelő új könyvek lajstromát s rendi-módját írt könyv-házokba szorítják, de a célt gyakran el nem érik, mert vagyon mind tudatlan, mind szíve fordult könyv-ház-író … sokan egybegyűjtenek minden nemű írót, s a javát a gazzával elegyítvén egynéhány rendet vagy falkát belőlek eléadnak, de aki tsak az ő munkájokba tekint, kevés hasznát veszi a jónak is”. Ritka kivételként a „Bétsi deák Újság-írók” (a 18. század utolsó évtizedeiben Bécsben egy latin nyelvű újság volt a magyar és birodalmi olvasók számára, nevezetesen az 1776 és 1785 között megjelenő és a Ratio Educationis kapcsán már említett Ephemerides Vindobonenses) könyvészetét és Rát Mátyás (1749–1810) pozsonyi Magyar Hírmondóját (1780–1788) emeli ki, de nekik is szemükre veti, hogy csak a hazai nyomtatványokról tudósítanak. Molnár kritikájából már kiviláglik „bibliográfia-elmélet”-ének egyik sarkalatos pontja: nem tartja helyesnek a tartalmi válogatás nélküli és a művek ismertetéséről, értékeléséről lemondó jegyzékeket, ideálját mai terminológiával annotált ajánló bibliográfiának nevezhetnénk. Természetesen ez a nézet következménye a felvilágosodás művelődési törekvéseit elfogadó, de az egyházellenességet és az erkölcsöket romboló gondolatokat, olvasmányokat elutasító tudománynépszerűsítő pap-tanár hivatásának.
Az 1793-ban kinyomtatott ötödik kötetben – tehát abban a tomusban, amely a Könyv-ház második korszakát megnyitotta – olvasható Molnár János bibliográfiai nézeteinek második része:56 „Nevezetes emberekről … iszonyú sok magyar könyveket írhatnak főképpen akik szerét tehetik ama sok és különbféle Történet-íróknak s temérdek szótároknak … [melyek] majd minden famíliát … magokban foglalnak. Szép és hasznos dolog is az ilyen munka, kiváltképpen a példára, ha úgy készíttetik amint illik”. Megtudhatja az olvasó, hogy össze lehet állítani csak egy-egy ország jeles személyiségeinek életrajzait és műveik adatait, vagy a készülhet olyan gyűjtemény, amely csak császárok, pápák vagy szentek biográfiáit tartalmazza; a leírások értékelhetik a személyek tevékenységét, vagy lehetnek „minden dicséret és feddés nélkül”-iek is; a tételek pedig követhetik egymást betűrendben vagy időrendben. Az életrajzokat, vagy életrajzokat is tartalmazó összeállítások műfajait a következőképpen különíti el a szepesi kanonok: „Ha valakinek tsak az élete íratik le, az az életírás biográfia nevű. Így írnak némely újság-írók; ha tsak a könyvek elészámlálása alkalmatosságával tétetik elé az írónak élete, az az írás bibliográfia nevezetű, mind Denis úr egyik munkája. Ha tsak akármi halottak emlegettetnek az a … necrologia. … Ha az élet- vagy példaírás más összeszedett tudósítások közé kevertetik, az már vagy holmi, vagy gyűjtemény vagy több afféle nevű”.
Molnár saját munkája számára a betűrendet tartotta célravezetőnek: „A betűrend akár tartatott volna meg, akár nem, kevés kárral járt volna …, de tsak ugyan a mulattató olvasásra szánt könyveknek is kell egy kis rendének lenni. … időrend szerént az ilyen munkátsákat helyheztetni talán ijesztés volna inkább, mintsem kedves mulatozásra idézés.” A Némely nevezetes emberekről című részhez minden kötetben ’tárgymutató’ is tartozik, amelyben az egyes cikkelyekben előforduló, de saját betűrendi helyükön nem szereplő személyek, fogalmak is megtalálhatók, és itt szerepel a pontos oldalszám, például Aldus Manutiust Dioskorides kapcsán említi, mint annak művei nyomtatóját, tehát Aldustól utal a D betűhöz és megadja az 51 oldalszámot,57 hasonló tartalom szerinti mutató funkciót látnak el „Bibliothéca-írók”, „Acta-írók” stb. gyűjtemények is, ezek segítségével lehet a szerzők neve szerint szétszóródó, de tartalmukban vagy kiadványműfajukban összetartozó tételeket visszakeresni. Molnár tehát felismerte a bibliográfiákban, könyvjegyzékekben való keresés alapvető módszereit, illetve a betűrendes vagy kronologikus felépítést, de azt is, hogy az alapvetően formai szempontú elrendezés nem alkalmas tartalom szerinti keresésre.
Összességében elmondható, hogy Molnár János Magyar Könyv-háza egyrészt szótár vagy lexikon funkciót tölt be, másrészt annotált ajánló bibliográfia arra vonatkozóan, hogy olvasói saját könyvtáruk számára milyen hasznos könyveket szerezzenek be. Tematikájában és módszereiben igazodik a munka kora eszmei törekvéseihez, valamint tudománymódszertani és tudományos felkészültségéhez.
Tarnai Andor értékelése szerint az egyházi ember mindvégig érződik a széles körben tájékozott, olvasott, művelt, írói vénával rendelkező és „becsvággyal publikáló”58 emberben; igazi literátor – ezt bizonyítja az is, hogy kiadta saját műveinek bibliográfiáját, illetve A Magyar Könyv-ház tizenharmadik szakaszában59 közzétette azt a néhány levelet, amelyben az Egyház jeles férfijai művét, illetve irodalmi munkásságát méltatják: „Hazánk Egyházi oszlop emberei mi haszonra valóknak ítélték lenni kiadatott ezen Magyar Könyv-ház nevű s egyéb munkáimat; tessék ki az Isten ajándékinak dicsőítésére, hozzám méltatott ezen levelek töredékiből”. Bizonnyal volt igazsága Kazinczynak is, amikor a következőt írta róla: „álla könyvei közt valamit nyomtatásban kieresztett, s gyönyörködék, hogy a sor oly igen hosszú”.60 Talán van ezekben a kifejezésekben , mondatokban egy kis rosszallás is, hogy nem méltó egy egyházi személyhez ez a büszkeség, de Molnárt hivatásának vállalása és kiterjedt irodalmi működése, illetve annak a kortársakra gyakorolt hatása méltán tölthette el büszkeséggel. Mi is büszkék lehetünk rá.
Jegyzetek
1. BESSENYEI György: Magyarság. In: Bessenyei György válogatott művei. Bp. : Szépirodalmi Kvk., 1987. p. 588.
2. BESSENYEI György: Egy magyar társaság iránt való jámbor szándék. Bécs, 1790., mai szövegközlését ld. Bessenyei György válogatott művei. Bp. : Szépirodalmi Kvk., 1987. p.594–614.
3. ARANKA György: Erdéllyi Magyar Nyelv-mívelő Társaság. Kolozsvár, 1791. Hivatkozza ALSZEGHY Zsolt: A könyv és olvasója. In: Magyar művelődéstörténet. 4. kötet, Barokk és felvilágosodás. Bp. : Magyar Történelmi Társulat, [1941]. p. 498. Aranka ezen társaság titkára volt, de az ő nevéhez fűződik az ehhez kapcsolódó erdélyi Kéziratkiadó Társaság létrehozása is. Vö. ARANKA György. In: Új magyar irodalmi lexikon. 1. kötet. Bp.: Akadémiai K. 1994. p. 55.
4. SZINNYEI József: Magyar írók élete és munkái. 9. köt. Bp. : Hornyánszky, 1903. col. 208.
5. KAZINCZY Ferenc: Versek, műfordítások, széppróza, tanulmányok. Bp. : Szépirodalmi Kvk., 1979. p. 290.
6. Idézi: SZINNYEI József: Magyar írók élete és munkái. 9. köt. Bp. : Hornyánszky, 1903. col. 210
7. Idézi: KÓKAY György: A magyar hírlap- és folyóiratirodalom kezdetei : 1780–1795. Bp. : Akadémiai K., 1970. p. 168.
8. MÉSZÁROS István: Az iskolaügy története Magyarországon 996–1777 között. Bp. : Akadémiai K., 1981. p. 611.
9. Magyar művelődéstörténeti lexikon. Főszerk. Kőszeghy Péter. 7. kötet. Bp. : Balassi, 2007. p. 458.
10. MÉSZÁROS István: Az iskolaügy története Magyarországon 996–1777 között. Bp. : Akadémiai K., 1981. p. 611.
11. FEHÉR Katalin: Egy népfelvilágosító mű. = Magyar Könyvszemle, 2006. 1. sz. p. 81.
12. Kókay György (szerk.): A magyar sajtó története. 1. 1705–1848. Bp. : Akadémiai K., 1979. p. 210.
13. BATÁRI Gyula: A tudományos szaksajtó kialakulása Magyarországon : 1721–1867. Bp. : OSZK, 1994. p. 18.
14. TARNAI Andor: Az elvilágiasodó egyházi és világi literatúra. In: Klaniczay Tibor (szerk.): A magyar irodalom története. 2 kötet. 1600-tól 1772-ig. Bp. : Akadémiai K., 1964. p. 576.
15. Magyar művelődéstörténeti lexikon. Főszerk. Kőszeghy Péter. 7. kötet. Bp. : Balassi, 2007. p. 458.
16. BENKŐ Loránd: A magyar irodalmi írásbeliség a felvilágosodás korának első szakaszában. Bp. : Akadémiai K., 1960. p. 355.
17. A következő rész alapvetően FEHÉR Katalin: Iskolai újságolvasás Magyarországon a 18. században című cikke alapján készült. = Magyar Könyvszemle, 2004. … sz. p.131–150.
18. KÓKAY György: A magyar hírlap- és folyóiratirodalom kezdetei : 1780–1795. Bp. : Akadémiai K., 1970. p. 156.
19. MOLNÁR János: Magyar Könyv-ház. 3. szakasz. Pozsony : Landerer, 1783. fol. A2 recto. [A lábjegyetekben a továbbiakban: MK. … szakasz]
20. Vö. SZINNYEI József: Magyar írók élete és munkái. 9. kötet. Bp. : Hornyánszky, 1903. col. 45–49.
21. Vö. Világirodalmi lexikon. 10. kötet. Bp. : Akadémiai Kiadó, 1986. p. 526–527., illetve LÜBKER, Friedrich: Reallexikon des classischen Althertums. 6. Ausg. Leipzig : Teubner, 1882. p. 910.
22. Vö. A bizánci irodalom kistükre. Bp. : Európa, 1974. p. 659., 668–669.
23. Vö. BLUM, Robert : Bibliographia : Eine wort- und begriffsŹgeshichtliche Untersuchung. In: Archiv für Geschichte des Buchwesens. Band 10. Lieferung 4-5. Frankfurt am Main : Buchhändler-Vereinigung, 1969. col. 1028–1029.
24. MK. 1. szakasz. 1783. p. 299–316.
25. MK. 3. szakasz. 1783. p. 412.
26. MK. 4. szakasz. 1783. p. 147–174.
27. MK. 4. szakasz. 1783. p. 175–197.
28. MK. 2. szakasz. 1783. p. 55.
29. MK. 2. szakasz. 1783. p. 148–151.
30. MK. 3. szakasz. 1783. p. 635–639., az idézet forrása: p. 639.
31. MK. 2. szakasz. 1783. p. 265–280., az idézet forrása: p. 272.
32. MK. 2. szakasz. 1783. p. 333–347.
33. MK. 15. szakasz. 1801. p. 86.
34. MK. 3. szakasz. 1783. p. 342–344.
35. MK. 3. szakasz. 1783. p. 495–501., az idézet forrása: p. 500–501.
36. MK. 4. szakasz. 1783. fol. Aa-A3, p. 488.
37. MK. 7. szakasz. 1795. fol. a2 verso.
38. MK. 10. szakasz. 1798. fol. a2-a4
39. MK. 14. szakasz. 1801. fol. a2.
40. Vö. MK. 5. szakasz. 1793. Bé-vezetés
41. Vö. BLUM, Robert : Bibliographia : Eine wort- und begriffsŹgeshichtliche Untersuchung. In: Archiv für Geschichte des Buchwesens. Band 10. Lieferung 4–5. Frankfurt am Main : Buchhändler-Vereinigung, 1969. col. 1009–1246.
42. MK. 9. szakasz. 1797. p.139–140.
43. MK. 10. szakasz. 1798. p. 21–31.
44. MK. 19. szakasz. 1803. p. 18–20.
45. MK. 19. szakasz. 1803. p. 2–5.
46. MK. 19. szakasz. 1803. p. 97–101.
47. MK. 19. szakasz. 1803. p. 244–252.
48. MK. 11. szakasz. 1799. p.90-
49. MK. 10. szakasz. 1798. p. 1-2.
50. MK. 10. szakasz. 1798. p. 49.
51. MK. 11. szakasz. 1799. p. 132–133.
52. MK. 11. szakasz. 1799. p. 118–-120.
53. MK. 11. szakasz. 1799. p. 120-121.
54. MK. 22. szakasz. 1804. p. 25-32.
55. MK. 1. szakasz. 1783. fol. A2-A3
56. Vö. MK. 5. szakasz. 1793. Bé-vezetés
57. MK. 10. szakasz. 1798.
58. TARNAI Andor: Az elvilágiasodó egyházi és világi literatúra. In: Klaniczay Tibor (szerk.): A magyar irodalom története. 2 kötet. 1600-tól 1772-ig. Bp. : Akadémiai K., 1964. p. 576.
59. MK. 13. szakasz.1800. fol. a2-a4. z idézet forrása: p. a2 recto
60. KAZINCZY Ferenc: Versek, műfordítások, széppróza, tanulmányok. Bp. : Szépirodalmi Kvk., 1979. p. 290.
* Vö.: Pogány György: Nézetek a női olvasásról Magyarországon a felvilágosodás első szakaszában. = Könyvtári Figyelő, 2008. 3. sz. 450-461. p.