BERGER, Sherri: The evolving ethics of preservation: redefining practices and responsibilities in the 21st century című tanulmányát (The Serials Librarian, 57. vol. 2009. 1–2. no. 57–68. p.)
Viszocsekné Péteri Éva tömörítette.
A megőrzés etikájának fejlődése
Az elmúlt évtizedekben a megőrzéssel foglalkozó szakemberek sokat foglalkoztak a szakterületüket érintő etikai kérdésekkel. Egységes meghatározás nincs, a szakemberek által használt nyelvezet nagyon változó. Egyesek odáig mennek, hogy az etikát az erkölcstannal (morality) teszik egyenlővé, míg mások a felelősségre vonhatóság (accountability) szinonimájaként használják. A különböző megközelítésekből összefoglalható a megőrzés etikájának lényege: miért kell védenünk a rögzített kultúrát (cultural record)? Ez kinek a feladata? Mit kell kiválasztani? Hogyan kell a munkát elvégezni?
Több tudós is állítja, hogy a múlt megőrzése etikai tevékenység. James H. Billington érvelése arra az elméletre épül, hogy a kollektív emlékezet közvetlenül kapcsolódik a kulturális alkotások fizikai gondozásához. A könyvtárosok és a levéltárosok a rájuk bízott egységek megőrzésével és elérhetővé tételével döntő szerepet játszanak az emberiség fejlődésében. Billington az információs szakembereket arra bátorítja, hogy a megőrzésre vonatkozó döntésük meghozatalakor vizsgálják széles körben az etikai következményeket.1 Abby Smith szerint a kulturális örökség igazi közkincs, különösen egy demokratikus társadalomban. Véleménye szerint azok a nemzetek, amelyek kulturális örökségüket nem tudják birtokolni és ellenőrzésük alatt tartani, mindenféle hazugságokkal könnyen félrevezethetők és rabságban tarthatók. Ezt 2007ben írta, amikor az USAban kétségbe vonták a nemzeti örökséget, csökkent a kulturális értékeket őrző intézményeknek a közpénzekből történő támogatása, és az információszabadság többé nem tényleges (de facto) jog2. Míg ezek a szerzők azt állítják, hogy a megőrzés lényegében etikai elv, egyikük sem foglalkozik a könyvtárak felelősségével, hogy tartani tudják magukat ehhez az elvhez. Ebbe az irányba mutat Patricia Battin és Maxine K. Sitts cikke3, amelyben a szerzők a megőrzést lényegében a könyvtárak küldetésében az egyik alapfeladatnak tekintik. Véleményük szerint, ha a könyvtárak hisznek abban, hogy etikai felelősségük a jogos hozzáférés biztosítása, és a megőrzésre irányuló szabályok tovább növelik ezt a jogosultságukat, akkor a megőrzés ezeknek az intézményeknek a morális felelőssége. Más szóval, a könyvtáraknak mindaddig törekedniük kell a felhasználók számára az információ elérhetőségének biztosítására, ameddig igénylik és szükségük van rá. Glenn Dingwall az etika szakmai dimenzióit feszegeti; megállapításai elsősorban a levéltáros szakmát érintik, de a könyvtárosokra is alkalmazhatók. Véleménye szerint az etika közvetlenül a professzionalizmushoz kötődik4.A megőrzés etikáját bonyolultabbá teszi, ha két alapigazságot veszünk tekintetbe:
az információs alkotások mindig az értékffcsökkenés irányába mozognak, a folyamat a használattal gyorsul;
nincs elegendő forrás – vagy tárolóhely – a fflegteljesebb mértékű megőrzéshez.
Ezekből az alapigazságokból következik, hogy a megőrzés etikája lényegében a válogatási folyamathoz kapcsolódik. Szigorúbb értelemben véve a megőrzéshez történő válogatás azt jelenti, hogy meghatározzák, mely forrásokat éri meg hosszú távon őrizni. El kell dönteni, mennyit ér egy egység a mai állományban és feltételezni a néhány év múlva várható értékét. Az egy egységre vonatkozó döntéskor különböző tényezőket kell figyelembe venni, mint pl. a károsodás nagysága, a használatok száma, tartalom, ritkaság, piaci érték stb. Margaret Child azzal egészíti ki, hogy a szellemi örökség megőrzésében fontos szerep jut az intézmények közötti együttműködésnek5. Minél koordináltabb erőfeszítések irányulnak a kulturális örökség részeinek különböző válogatási elvekre épülő megőrzésére, annál közelebb jutunk a teljes “állomány” megóvásához. A válogatás etikája szerepet kap a konzerválásra és megújításra (reformatting) irányuló erőfeszítésekben is. El kell dönteni, hol húzzuk meg a határvonalat és mi etikusabb: a tartalom vagy a műtárgy megőrzése. Hogyan jutunk közelebb ahhoz, hogy egy dokumentumról a teljes lehetséges információt megőrizzük? A válasz természetesen erre a kérdésre is egyedi, az adott egységtől függ. A megőrzéssel foglalkozó szakemberek egy sor irányelvet és szabványt dolgoztak ki az egyedi döntések meghozatalához szükséges etikai keretek kialakításához. Amikor válogatásra és megújításra kerül sor, különböző modelleket és folyamatábrákat lehet alkalmazni, mint például az ún. Harvard munkafolyamatot. Ezek a modellek lényegében az értékek prioritásának meghatározásában segítenek, hogy a legjobb – és ennél fogva a legetikusabb – döntés szülessen egy adott intézet, és ezzel a társadalom számára. A konzerválásra vonatkozó kérdésekben a legáltalánosabban elismert szabványokat az American Institute for Conservation (AIC) dolgozta ki, az utolsó változatot 1994ben fogadták el és tették közzé.
Nem minden szakember ért egyet az egyesületi szabványokkal, újabb dimenziót adva a megőrzési etika értelmezéséhez. Néhány restaurátor vitatja az olyan speciális etikai irányelveket, mint a visszafordíthatóság (reversibility) elve. (Richard D. Smith szerint a restaurátoroknak soha nem sikerült és nem is fog sikerülni elérni a teljes visszafordíthatóságot.) Mások egyetértenek a szakmai szabványok elveivel, de sajátos értelmezési nyelvezetet és függetlenebb döntéshozatalt szeretnének. Egy, az AIC-szabványért felelős szakember számos olyan esetről tud, amikor a restaurátorok „etikusabb” döntése ténylegesen összeütközésbe kerülhet a szabvánnyal, elsősorban a költségeket érintő esetekben.
A fenti nézetek az alábbiakban foglalhatjuk össze:
A közös múlt megőrzése fontos az ország és ffaz egész emberiség fejlődése számára.
Az ország történetének és a folyamatosan válfftozó gyűjteményeknek (ongoing collection) a megőrzése, a kurrens dokumentumok megőrzése és elérhetővé tétele összefonódik a demokratikus értékekkel.
A megőrzés a könyvtárak és a levéltárak alapffvető feladata, mivel mindkét intézménytípus esetében ez küldetésük része, és ez teremti meg a közbizalmat.
A korlátozott források és az anyagok növekffvő mennyisége (entropy) kikényszeríti, hogy értékítélet alapján végezzünk etikai válogatást és hozzunk a megőrzésre vonatkozó döntéseket.
A szabványok segítik a megőrzési etika gyaffkorlati alakítását, de egyes esetekben nem lehet minden etikai szempontot figyelembe venni.
Etika a digitális megőrzés korában
Először tisztázni kell a fogalmakat: a digitalizálás mint megőrzési technika és a digitális források megőrzése között az a különbség, hogy az előbbi új kihívásokat jelent ugyan a könyvtáraknak, de a feladat lényegében az analóg anyagok átformázása, ami tovább bővíti a megőrzésükkel kapcsolatos etikai kérdések körét.
A cikk a továbbiakban az archiválásból fakadó problémákkal és a digitálisan előállított forrásokkal, az analóg anyagok digitális változatainak folyamatos megőrzésével foglalkozik.
A témában megjelent publikációkat vizsgálva Abby Smith ebben az esetben is megállapítja hogy a kulturális digitális tartalmak megőrzése még fontosabb a demokratikus értékek fényében, és fokozza a szabadság érzéséhez szükséges etikai impulzusokat6. Smithnél és más szerzőknél is visszatérő téma a megőrzési etika (Smith szóhasználatában „értékek”) világos megfogalmazásának az igénye a közvélemény számára. Ha az emberek nincsenek tudatában a kulturális kincsek megőrzésére irányuló alapvető kötelességüknek, akkor nem fogják az ez irányú projekteket támogatni. Ez a nézet nem új, mindig is a megőrzés egyik kulcsfontosságú kihívása volt, mondanivalója azonban egyre sürgetőbb. Sokan azt hiszik, hogy az információ már védett csupán amiatt, hogy digitális formában tárolják; ez azonban komoly félreértés, mivel éppen ellenkezőleg, a digitális médium sokkal sérülékenyebb. Mivel nagy mennyiségű digitális információ lát napvilágot, és megőrzésük nagyon költséges, melyhez jelentős pénzügyi forrásokra van szükség. Paradox módon, míg a digitális megőrzés még szigorúbb etikai alapokat igényel, bonyolultabbá is teszi az analóg anyagok számára kidolgozott etikai kereteket. Ennek oka, hogy a digitális források alapvetően eltérnek analóg megfelelőjüktől, ezért megőrzésükhöz másra van szükség. Az alábbi felsorolás csak néhányat tartalmaz a digitális források meghatározó jellemzői közül, csak jelzi az általuk felvetett új kihívásokat:
Változékonyságff (mutability): a digitális objektumok interaktívak, folyamatosan változhatnak és más digitális objektumokkal ös�szefüggésbe hozva (például csatolva) átrendeződhetnek. Ez egyrészt műszaki kihívást jelent (hogy kell egy számítógépes játékot megőrizni), másrészt elvi döntéseket (hogyan lehet archiválni egy szerzői kézirat különböző változatait).
Mennyiségff: a digitális médiumok elterjedése hatalmas tömegű anyaghoz vezetett. Mind a hagyományos könyvtári keretekben, mind az interneten óriási kulturális kincset képeznek.
Sérülékenységff: a digitális tárolásra használt eszközök (format) sokkal sérülékenyebbek, mint a hagyományosak (például a papír vagy a film). Emellett függnek az alkalmazásukhoz szükséges eszközöktől és szoftvertől, vagyis gyorsan elavulnak.
Igény az aktív beavatkozásraff: a stabilabb hordozókkal szemben, ha egy digitális objektum egyszer sérül, lehetetlenné válik a benne lévő információ keresése. Ez azt jelenti, hogy a megőrzés aktív, emberi beavatkozást igénylő folyamat, következésképpen drágább.
Műszaki korlátokff: a digitális megőrzés jelenlegi lehetőségei (beleértve a migrációt és az emulációt is) elkerülhetetlenül az objektum információs értéke egy részének elveszítésével jár (például formátumváltás során). Ez megváltoztatja a hagyományos kezelési és megújítási módszereket, a megőrzendő információ kiválasztására vonatkozó megfontolt döntéseket.
Változó tulajdonlásff: a digitális források nem kerülnek feltétlenül a könyvtárak tulajdonába, az intézmények licencszerződéseket kötnek a szolgáltatókkal. Ezért nem biztos, hogy a könyvtáraknak lehetőségük van intézkedni a megőrzésükről.A felsorolásból is látható, hogy a nehézségek nagy része inkább elméleti, természetét tekintve pedig inkább etikai jellegű. A digitális megőrzés során három, az analóg források számára többé-kevésbé megoldott kérdéssel kell szembesülni:
Mely forrásokat kell megőrizni? (a válogafftás etikája);
Mely jellemzőiket (aspektusaikat) kell megfftartani? (a migráció, az újraalakítás, a kezelés etikája);
Ki végzi a munkát? (a felelősség etikája).
A digitális források megőrzésre való kiválasztása
A kérdés csalóka, mivel első pillantásra úgy tűnik, hogy a digitális objektumok esetében is alkalmazhatók az érték alapú válogatásra épülő, hagyományos szabályok. Ebben az esetben azonban számos sajátos körülmény van, mint például egy folyóirat nyomtatott és elektronikus változata, amelyek tartalma többé-kevésbé eltérhet egymástól. A korlátozott forrásokkal rendelkező könyvtárak melyiket fogják választani? Sokkal olcsóbb lenne a nyomtatott változat további gyűjtése és védelme. Ha az online változat tartalma meghaladja a nyomtatottét, melyiket kell hitelesnek tekinteni. Mi történik akkor, ha az olvasók az elektronikus dokumentumok elérését részesítik előnyben?
A válogatás fontos szempont a népszerű kulturális termékek megőrzésekor is. Az utóbbi harminc évben tudományosan is vizsgálják az „átlagember” hozzájárulását a társadalomhoz. Az elsődleges források iránti érdeklődés feltámadását jelenti, hogy tudományosan vizsgálják olyan szerzők műveit, akiket korábban nem vettek figyelembe vagy háttérbe szorítottak. A népszerű kultúra és a rövid életű (efemer) művek is a kutatás tárgyát képezik, mivel ezek is hozzátartoznak az ország múltjának megismeréséhez. Ha azonban a népszerű kulturális termékeket is meg akarjuk őrizni, számos új típussal találkozunk. Hogyan lehet eldönteni például, hogy egy a YouTubeon elérhető videót meg kelle őrizni? Vagy csak a legnépszerűbbekkel kell foglalkozni? Kelle a könyvtáraknak etikai felelősséget vállalniuk azért, ha csak a sokak által kért kevés anyagot őrzik meg, vagy védeniük kell a kevesek által használt nagy mennyiséget is? Más szóval, hogy lehet megállapítani egy nyílt hozzáférésű honlapon oldalakat kitöltő digitális tartalom jövőbeni értékét?
Az információ és az integritás fenntartása
Több információs szakember és sokszor a közvélemény is hajlamos a digitális információk kapcsán azt gondolni, hogy az eredeti forrás (tárgy) a továbbiakban már nem fontos, látszólag egy digitális objektum szövege vagy tartalma az egyetlen információ, amit hordoz. A valóságban azonban számos fizikai folyamat és tárgy kapcsolódik hozzá, mint a platformok, interfészek, szabványok, kódolás. Ahogy a mai tudomány számára fontos egy 17. századi könyv kötése, ugyanúgy évtizedek vagy évszázadok múlva fontos lehet, milyen interfészeken keresztül készült a szöveg digitális változata vagy került a képernyőre. Ha nem foglalkozunk ezekkel a számunkra most láthatatlannak tűnő részletekkel, nem tudjuk megfelelően megőrizni a jövő számára szükséges információt. A megőrzéssel foglalkozó szakembereknek ezért olyan etikai elvekre van szükségük, amelyek a kezelési kérdésekre is kitérnek.
A következő kérdés, hogy a digitális forrás melyik megjelenési formáit (aspects) kell megőrizni. A dinamikus vagy változékony digitális objektumok eredeti tartalmukhoz vagy formájukhoz képest több változáson is átmehetnek; részben az előállításuk (vagy újra-előállításuk), részben az adatátvitel vagy tömörítés során. Ezekkel a jellemzőkkel is foglalkozni kell, miközben az eredeti információ egységének és hitelességének megőrzésére törekszünk. Peter S. Graham bemutat néhány, főleg műszaki megoldást ahhoz, hogy az olvasó biztos lehessen, nem a változtatott szöveget kapja meg, amikor az eredetire van szüksége7. E szerint az elképzelés szerint a dokumentum létrehozója a felelős az összes folyamat végrehajtásáért. Következésképpen a könyvtáraknak a jövőben a dokumentumok létrehozóival kell dolgozniuk, vagy nyomást gyakorolni rájuk.
A felelősség meghatározása
A könyvtárak számára valószínűleg a legnehezebb és legbonyolultabb kérdés: ki vállalja a felelősséget a megőrzésért? A kérdés kritikus pontja, hogy nem minden digitális forrás van a gyűjtő könyvtárak tulajdonában, a szolgáltatás gyakran licencszerződések keretében folyik. A kiadóknak tisztában kell lenniük a megőrzésben játszott szerepükkel vagy szerződést kell kötniük a könyvtárral (vagy egy harmadik féllel), aki átvállalja a felelősséget. Ha tekintetbe vesszük, hogy a megőrzés a dokumentum létrehozásakor kezdődik, akkor a szerzőnek is szerepe van a megőrzésben. A valóságban azonban nincs lehetőség arra, hogy akár a digitális dokumentum kiadóját, akár előállítóját felelősségre vonják. Másképpen fogalmazva: lehetséges, hogy a könyvtárak etikai megőrzési irányelveket dolgozzanak ki és érvényesítsenek, amikor a felelősség már nem csak az övék?
Jelenlegi folyamatok és a jövő kihívása
A digitális megőrzés miatt felvetett etikai kérdések nem maradtak megválaszolatlanul. Több, a cikkben is idézett szerző az etikai kérdéseket a digitális megőrzésre irányuló kutatásai középpontjába helyezte. Az etikai irányelvek kidolgozására társulások, bizottságok alakultak. Ide sorolható a digitális archívum létrehozásának és kezelésének követelményeit tartalmazó ISO dokumentum, a Reference Model for an Open Archival Information System. A projektek fontos szerepet játszanak a szabványok kidolgozásában, a felelősség meghatározásában, és ezáltal a digitális megőrzés etikájának megalapozásában.
Bár számos etikai kérdést már teljesen feltártak, és megállapodás született a „bevált gyakorlatról”, a könyvtári közösség még távol van attól, hogy megegyezzen a „mit és hogyan kell megőrizni”, „ki a felelős” kérdésben. A válasz azonban egyre fontosabb lesz, ahogy nő a digitális tartalmak mennyisége és válik esedékessé a megőrzésük.
Jegyzetek
1. BILLINGTON, James H.: The moral imperative of conservation. Chicago : The Art Institute of Chicago, 1987, 1–7. p.
2. SMITH, Abby: Valuing preservation. = Library Trends, 56. vol. 2007. 1. no. 14. p.
3. BATTING, Patricia – SITTS, Maxine K.: Institutions have moral responsibility to preserve great book collections. = Educational Record, Spring, 1989. 1. no. 54. p.
4. DINGWALL, Glenn: Trusting archivist: the role of archival ethics codes in establishing public faith. = The American Archivist, 67. vol. 2004. 1. no. 17–18. p.
5. CHILD, Margaret: Selection for preservation. = Advances in Preservation and Access, 1992. 1. no. 147. p.
6. SMITH, A.: Valuing preservation. 6. p.
7. GRAHAM, Peter S.: Intellectual preservation: electronic preservation of the third kind. Washington, DC: Commission on Preservation and Access, 1994. 1. p.