Két sorozat jubileumát is köszönthetjük ezzel a rövid recenzióval. Az Országos Széchényi Könyvtár és a Gondolat Kiadó közös kiadásában nemrég jelent meg a Nemzeti téka című művelődés-, könyvtár-, könyv- és sajtótörténeti sorozat harmincadik darabja. Annak idején, 2000-ben a széria a közelmúlt egyik jeles bibliográfusa, Szentmihályi János életművének felidézésével indult, és akár jelképesnek is tekinthető, hogy most ismét egy nagy magyar bibliográfus és könyvtáros, Szinnyei József munkásságára emlékezünk. Ezúttal csatlakozott a kiadókhoz a Magyar Könyvtárosok Egyesülete is. (tovább…)

A magyarországi bibliográfia – ha Czvittingertől, illetve a Specimen 1711-es megjelenésétől számítjuk kezdetét – immár három évszázados múltra tekint viszsza. Sokféle műfajban és formában sokan gazdagították a századok során a hazai könyvészetet, közülük többeknek a neve fogalommá vált; elég, ha csak annyit mondunk, hogy “Szabó Károly”, “Petrik Géza”, és mindannyiunk tudatában felidéződik egy gazdag bibliográfiai életmű, továbbá egy áldozatos és rokonszenves személyiség portréja, akinek munkássága nélkül bizony nem boldogulnánk napi munkánkban. És persze Szabó Károly és Petrik Géza mellett ott találjuk a nagy bibliográfus triász harmadik személyét, Szinnyei Józsefet. Olyanok ők hárman a magyar könyvtárosoknak és bibliográfusoknak – és most elnézést kérek a hasonlatért – mint a hívő keresztényeknek a Szentháromság: együtt fejezik ki a bibliográfia lényegét, ugyanakkor önmagukban is jelentést hordoznak, mégis közösen jelenítik meg a magyar bibliográfia egészét és funkcióját. A bibliográfia egyik funkciója pedig a teljesség, az a többnyire egyébként elérhetetlen ábránd, hogy ami egyszer a szellem világában információként megszületett, az ne kallódjon el, megmaradjon, és ha szükséges (márpedig valamikor valakinek biztosan szükséges lesz) rendelkezésre álljon és használni lehessen. A bibliográfia létezése eleven cáfolata az amúgy derék és fölöttébb rokonszenves XII. századi teológus, Salisbury-i János (Johannes Saresberiensis) vélekedésének, aki Metalogicon című munkájában kemény szavakkal ostorozta azokat, akik fölöslegesnek tartják a trivium tárgyaival, vagyis a grammatikával, a retorikával és a logikával való foglalkozást. Ugyanakkor attól is óvta olvasóját, hogy jelentéktelen dolgokra pazarolja az idejét. Salisbury-i János ugyanis úgy vélekedett, hogy a tudományok művelése a lényeg megragadását jelenti, nem kell elveszni a részletekben. Mint írja “…ha minden cetlit áttanulmányozunk, és minden írást kibogozunk, ennek annyi köze lesz csak a lényeghez, mintha vénasszonyi pletykáknak szentelnénk figyelmet.”* (tovább…)