Előzmények

Időről időre felmerül a kérdés, hogy kell-e foglalkoznunk azzal, mennyit olvasunk. S ha igen, miért? A közelmúltban napvilágot látott PISA-felmérés kapcsán keressük a választ a kérdésre.
A hazai szaksajtóban az első PISA-felmérést követően, azaz az ezredfordulótól szép számban jelentek meg írások, amelyek az olvasás körüli problémákra hívták fel a figyelmet. De a kérdés nem ekkor kezdte el foglalkoztatni a szakembereket. A PISA-felmérés azáltal helyezte új megvilágításba az olvasás-szövegértést, hogy nemzetközi összehasonlításban jelentek meg a különböző országok eredményei, így a többiekhez viszonyítva láthattuk saját teljesítményünket.
A világ nyugati felén a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején figyeltek fel a jelenségre, amely szerint annak ellenére, hogy az iskolarendszerű képzést igyekeztek teljes körűvé tenni, mégis nagy számban jelentek meg a munkaerőpiacon olyan fiatalok, akiknek nagy hiányosságai mutatkoztak az írni- és olvasnitudás készségszintű használatának terén.1 (tovább…)

Kereslet és kínálat a magyar gyermekköltészet piacán

A tradicionális köszöntés helyett inkább elnézést kérek az olvasótól. Nagyon tekervényes gondolatmenettel vezetem el a téma igazi kezdetéig. Addig is, utána is gyakran bombázom olyan információkkal, amelyek – részben vagy egészben – már a birtokában vannak. Legfeljebb a dolgozat végén számíthat új, eddig nem publikált ismeretekre. Praktikus elmék tehát bátran ugorjanak át egy-két oldalt, vagy akár hátulról is kezdhetik az ismerkedést eszmefuttatásommal. Mentségemre szolgáljon, hogy a gyermekirodalomnak Magyarországon mindmáig nincs egy minden érdekeltet orientálni tudó szakmai fóruma. Csupán a témát véletlenszerűen felvállaló, egyébként teljesen különféle színtű és profilú orgánumok vendégoldalain kommunikálhatnak egymással az alkalmi vitapartnerek. Ezeknek egy része szakember, más része önjelölt tekintély, a névsorok összeállítása pedig a tudománytól többé-kevésbé távol eső érdekek pozícióharca. Persze mondhatnánk, mindez így megy a “felnőtt” irodalommal foglalkozó tudományban is. A lényeges különbség: a gyermekirodalom (és tágabb értelemben a gyermekkultúra) problémáit feldolgozó viták eredményei senkit semmire nem köteleznek. Jeles akadémikus kezdheti megint úgy a következő gyermekirodalmi konferenciát megnyitó referátumát, hogy bátran felveti, van-e gyermekirodalom egyáltalán. (tovább…)

A gyerekekről, a könyvekről és a türelemről

Aki még nem olvasta Umberto Eco regényét (Loana királynő titokzatos tüze, Európa 2007), annak magyarázattal tartozom; mivelhogy írásom címét félig tőle kölcsönöztem, és ezt okkal tettem. Sok mindent Eco nyomán gondoltam végig, és lehet, hogy nélküle most nem a türelemről “mesélnék”. – Hovatovább befolyásol az is, hova írom ezt az esszét. Ha az ez évi könyvfesztivál könyvei közül regényt ajánlhatnék a könyvtárosnak, akkor ez mindenképp a Loana királynő titokzatos tüze volna.
Eco is kölcsönözte a címet. A Loana királynő titokzatos tüze hajdan egy füzetes ifjúsági regényen állt. Rég elporladhatott ez a hajmeresztően buta történet. Virágkorában sem a történettel varázsolta el a kamaszt, hanem a címével, a képeivel. “De hát egy ócska, bugyuta történet is annyi mindent megindíthat a fantázia birodalmában. Az értéknél fontosabb a helyi érték; a megformáltságnál többet számít egy-egy jól eltalált szó vagy kép” – írta Kálmán C. György az Eco-kötet tanulságain gondolkodva (Élet és Irodalom, 2007. április 13.).

(tovább…)

A 0-6 éves korú gyermekek “olvasmányairól”

Gyermekeik jövőjéért aggódó szülők leggyakoribb kérdései közé tartozik, mit tehetnének azért, hogy a gyerekeik “sikeresek” legyenek az iskolában. Az köztudott, hogy az olvasni tudó és szerető gyerekek könnyebben boldogulnak a tananyaggal, de az, hogy mikor és hol érdemes elkezdeni az olvasóvá nevelést, és mit lehetne tenni annak érdekében, hogy a gyerek szeressen olvasni, már kevésbé ismert. Ráadásul mire a szülők megkapják a kérdéseikre a választ, általában túl késő. Az olvasóvá nevelés ugyanis a születés utáni első altatódallal kezdődik, majd az úgynevezett “ölbeli játékokkal” folytatódik. Ugyanis azok a gyerekek, akiket otthon sokat ringatnak ölben, miközben az édesanya vagy az édesapa mondókát mond, érintgeti, simogatja a gyermeket, nagyon könnyen tanulnak meg olvasni, és kevesebb tanulási nehézséggel küzdenek, mint azon társaik, akiket csecsemőkorukban sosem ringattak ölben.
Az ölbeli játék nem valami új keletű, modern találmány, hanem ősrégi tudásközvetítő forma. Ezek a játékok a néphagyományhoz kötődtek, vagyis szájról szájra hagyományozódtak, miként a népmesék is. Mára már több olyan generáció nőtt fel, amelynek tagjai nem ismerik ezeket a végtelenül egyszerű, ám fölöttébb hasznos játékokat, ezért nem is tudják továbbadni őket (ez alól két kivétel egészen biztosan minden családban akad: a “kerekecske-gombocska”, illetve az “ez elment vadászni” kezdetű játékok). (tovább…)