A tudomány élősködői. Denveri beszélgetés Jeffrey Beall-lel

Kategória: 2016/ 9

Jeffrey Beall a coloradói egyetem docense és könyvtárosa. Nevéhez fűződik a „parazita folyóiratok” kifejezés megalkotása. Az általa összeállított listához fordulnak nap mint nap azok a kutatók és szerzők, akik szeretnének megbizonyosodni egy-egy tudományos folyóirat vagy kiadó hitelességéről és értékéről, amikor elektronikus postafiókjukban megpillantanak egy felkérést például egy tanulmány írására vagy szerkesztőbizottsági tagságra.Jeffrey Beall közel hét éve írja a Scholarly Open Access (Tudományos nyílt hozzáférés) nevű blogbejegyzéseit (scholarlyoa.com). A világ minden tájáról érkeznek tippek és megjegyzések a halkszavú könyvtároshoz, aki aztán rendkívül határozottan állást foglal egy-egy újonnan felbukkanó nyílt hozzáférésű (Open Access, OA) folyóirat minőségéről. A blog mellékterméke azonban ennél is nagyobb érdeklődésre tarthat számot. Beall listája – ahogy röviden nevezik – valójában a „potenciális, lehetséges vagy valószínűleg parazita kiadók” gyűjteménye. Ezzel párhuzamosan fenntart egy másikat is, a nagy kiadóhoz nem tartozó, szóló parazita folyóiratok listáját. A tudomány és a tudományos publikálás szempontjából legértékesebb rész a kritériumok felsorolása és indoklása, amelyek alapján egy adott kiadó vagy folyóirat a listára kerül. Az „írj vagy leírnak” kényszere alatt publikáló és az elektronikus Open Access közlemények útvesztőjében kiutat kereső tudósok számára biztos fogódzót jelent Beall követelményrendszere. Az azonnal szembetűnő fogyatékosságok (gyatra helyesírás, silány központozás, túlzó felülfogalmazás, kitekert angolság, csábító ígéretet stb.) mellett Beall olyanokra is kitér, mint a kiadói és szerkesztői gyakorlat, a lap színvonala és menedzselése, az átláthatóság és az integritás.

Beall listája évente frissül az éves blogbejegyzések és gyűjtés alapján. 2011-ben mindössze tizennyolc kiadó szerepelt rajta. Ez a szám 2016-ra 923-ra növekedett. Reményei szerint a döntéshozók, akik a kutató publikációs listája alapján írják alá a munkavállalói vagy előléptetési dokumentumokat, szét tudják választani az ocsút a búzától, és a parazita folyóiratokban megjelent tanulmányokat a valós értéküknek megfelelően veszik figyelembe.

2016 májusában Denverben Jeffrey Beall meghívott előadóként szerepelt a mentálhigiénés és addiktológiai könyvtárosok konferenciáján. A Rutgers Egyetem Alkoholtudományi Intézete könyvtárosainak adott interjú magyar változatához, az interjú magyar közönség számára történő átdolgozásához lelkesen hozzájárult. Sokfelé hívták a világban, az év elején Prágában járt, és ott-tartózkodásunk alatt Moszkvába készült. Magyarországon még nem járt, de szívesen eljönne. Az interjú angol változata két részletben jelent meg (Rutgers Center of Alcohol Studies Infomation Services Newsletter és SALIS News).

– Hogyan került érdeklődése középpontjába a parazita folyóiratok témája?

– 2008-2009 között épp habilitálás előtt álltam, amikor egyre-másra kaptam a gyanús felkéréseket könyvtártudományi szakfolyóiratoktól. Akkoriban nagyon kellett a publikáció, és új lapok után kutattam, ahova írhatnék. Feltűnt, hogy az e-mailekben sok a nyelvtani hiba. A címek számomra ismeretlenül hangzottak, és az invitálás gyakran a lap első évfolyamának első számába szólt. A lehetséges témák széles körben mozogtak. Általában egy másik létező folyóirat területét fedték le, vagyis igazából nem látszott szükségesnek az új kiadvány kiadása. Ez így együtt mind feltűnő volt, és elkezdtem ezeket a spam e-maileket kinyomtatni és egy mappába összegyűjteni. Akkoriban írtam már ezt a blogot, és a listát oda is feltettem. 18 folyóiratból állt, és a kutyát sem érdekelte 2009-ben.

Egy évre rá adtam még további folyóiratokat a listához, majd 2011 decemberében elkészült a harmadik kiadás. Akkor indult be az egész, ápolónőkkel, ápolástani kutatókkal. Valaki szétküldte a honlapom linkjét a levelezőlistájukra, utána továbbították más listákra is. Attól kezdve elszabadult a pokol. Nem gondoltam volna, hogy mindez bekövetkezik. Addig én csak itt csendesen magamnak katalogizálgattam a hátsó irodában.

– Miért pont egy könyvtáros fedezte fel ezt a tendenciát?

– Egész életemben katalóguscédulákat gyártottam. A parazita kiadók listája olyan, mint egy katalógus vagy index. E mellett – mint egyetemi könyvtáros – az ember állandóan arra kényszerül, hogy újra felfedezze önmagát. Nem nagyon léteznek már kézzel fogható gyűjtemények. A megújulás egyik módja, hogy az oktatóknak és kutatóknak számukra értékes szolgáltatásokat nyújtunk. Ezt csinálom én is. Remélhetőleg a munkám segít a tudósoknak itt is, és bárhol máshol a világon, abban, hogy elkerüljék a rossz folyóiratokat.

– Mennyire értékelik a munkáját itt helyben?

– A legtöbb kutató nagyon hálás. Gyakran fordulnak hozzám konkrét kérdéseikkel bizonyos kiadókkal kapcsolatban. Az egyetem számára viszont nem könnyű, mert sok kiadó visszavág, amolyan kötekedő módon. Ha nem tetszik a kiadónak, amit írtam róluk, akkor elkezdik e-mailekkel bombázni az egyetemi vezetést és a kollégáimat. „Jeffrey Beall egy hazug disznó!” Azt remélik, hogy addig idegesítik a többieket, hogy végül befogom a számat. Kötekednek. Az egyetem tisztában van vele, hogy mire megy ki a játék, szerencsére. De akkor is idegesítő.

– Mit tesz az egyetem az esetleges perek ellen?

– Nincsenek perek. Csak fenyegetőznek. Az egyetemi jogász jó haverom lett. Rendszeresen meglátogatom az irodájában, most is hozzá készülök. De egyetemi kutatói státuszom van, és ez a kutatási témám. A kutatást pedig védi a kutatói szabadság, amiért rendkívül hálás vagyok.

– Érdekes, hogy a lista egy könyvtáros szakfolyóiratból nőtt ki. Az ember általában orvosi vagy természettudományi lapokat lát manapság.

– Persze, ahol a pályázati pénzek vannak.

– Ahogy a saját intézetünk kutatóinak küldött levelek számának hirtelen megnövekedéséből megítélhetjük, az addiktológia most van feljövőben. Az év elején öt kutató felkéréseit gyűjtöttük. Három hónap alatt több mint négyszáz e-mail érkezett. Az addiktológia alkalmazott tudomány, és a gyógyításban is használják. Milyen negatív hatása van a parazita folyóiratoknak az addiktológiában és általában az alkalmazott tudományokban?

– Vegyük például azt, ami új gyógyszerekkel esett meg. Létrehoznak egy gyógyszert, és jó színben akarják feltüntetni. Ezért aztán tudományos közleményeket írnak róla. De a gyógyszer nem valódi, vagyis a cikk nem menne át a szakértői rostán. Így a tanulmányt egy parazita lapban közlik. Majd megpróbálják a szert eladni a befektetőknek, vagy a betegeknek, hivatkozva a parazita folyóiratokban megjelent cikkekre. Se a befektető, se a beteg nem tudja, hogy ezek parazita lapok. Elsőre valódinak látszanak. Ez történt egy GcMAF nevű szerrel. Az orvostudományi kutatás a legfontosabb az összes közül, mert az az emberek egészségével és jólétével foglalkozik. Arra is van esély, hogy a parazita lapban közölt kutatást megpróbálják a klinikai gyakorlatba átültetni. Alapja semmi, a szakmai bírálat nem volt megfelelő, tehát nagy veszélyekkel lehet számolni az ilyen esetekben.

– A kutatók mely csoportja van legjobban kitéve a parazita lapok csábításának?

– Bárki, aki pályázati pénzek fölött diszponál. A parazita kiadók pontosan tudják, hogy a kutatók pályázatok alapján végzik munkájukat, és hogy a pályázati összeg egy része a tudományos közlemény költségeire fordítható. Azért van olyan sok parazita orvosi folyóirat. Az addiktológiával is valószínűleg ugyanez a helyzet. A társadalomnak érdeke, hogy csökkentse a szenvedélybetegek számát, így nagy összegeket fektet a kutatásba, hogy megoldást találjunk. A parazita kiadók mindezt jól tudják. Piackutatásban elől járnak.

– Mi a helyzet a fiatalabb kutatókkal, pályakezdőkkel?

– Ők azért eshetnek könnyen áldozatul, mert még nincsenek tisztába a tudományos publikálás rendszerével. A parazita kiadók mindenféle trükköket alkalmaznak a spam e-mailekben. Személyre szabott levelet küldenek. Megdicsérik a kutató legutóbbi cikkét, és amikor az ember fiatal, a pályája elején áll, akkor hamar megörül az ilyen dicséretnek. Vagyis felmagasztalják és kihasználják őket. A felkérés egy újabb cikk megírására, sajnos, gyakran sikerrel jár. A legfontosabb, hogy tájékoztassuk a kutatókat a parazita kiadók trükkjeiről, hogy miként működnek. Ezt próbálom tenni én is.

– Mi a helyzet az angolt nem anyanyelvükként beszélőkkel? Még az angolul jól tudók sem mindig megfelelően értelmezik az apróbetűst részt.

– Ha az angol nem az anyanyelve valakinek, akkor még nehezebb megítélni egy angol nyelvű kiadó honlapjának értékét. Legalábbis ezt jelzik a világ minden tájáról érkező e-mailek. Borzasztóan nehéz. Hiába tudok jól spanyolul, ha egy honlap nem angolul van, nekem is nehéz megítélnem. Csaknem anyanyelvi szinten kéne beszélnem ahhoz a spanyolt.

– Akkor térjünk rá magára a folyamatra, ahogy Jeffrey Beall eldönti egy kiadóról, hogy parazita. Ahogy olvassa a szöveget, egyből valami gyanús lesz? Hogyan állt össze a honlapon közzétett követelményrendszer, amihez mi, földi halandók bizalommal fordulhatunk?

– Az alapdolgokból, mint például az átláthatóság hiánya, a becsapás különféle változatai, és ahogy semmibe veszik a tudományos publikálás szabályait. A legtöbb döntés nagyon könnyű, mert annyira egyértelmű, hogy parazita a kiadó. Amikor csak lehet, a kiadó szintjén mérlegelek. Nincs időm az egyes lapokat áttekinteni.

– Kivéve a szóló folyóiratokat.

– Igen, akkor nincs más választásom. Azért készült két lista. Gyakran azt látom, hogy igen rövid idő alatt hoznak össze egy lapot. A cím pedig túl széles körű, vagy egy létező lap mintájára készült a kiadvány. A legtöbb tudományág telített, nincs szüksége újabb folyóiratra.

– A lap neve ennyire árulkodik? Akkor is, ha nem ismerős a tudományág?

– Sajnos, a folyóiratok címét nem lehet szerzői joggal levédeni. Mint márkát lehetne, de a legtöbben nem jegyzik be. Emiatt nagyon könnyű egy létező folyóiratot “eltéríteni”, vagyis a címét lenyúlni.

– Íme a válasz a korábbi kérdésre, hogy miért pont egy könyvtárosnak jutott eszébe összeállítani ezt a listát: mert a könyvtáros mindezzel tisztában van, ismeri a forrásokat és az eszközöket.

– Amikor valaki panaszkodik arra, amit csinálok, néha azt mondom, hogy a kutatók is írnak recenziókat, könyvismertetőket. Az én termékem lényegében egy periodika-ismertető. Ki lehetne jobb arra, hogy ilyet írjon, mint egy könyvtáros?! Ennyi az egész. A lista lényegében egy közös periodika katalógus. A folyóiratcímek legitim kiadványnak tűnnek, ha egy kutató publikációs listáján látjuk őket.

– Véleménye szerint a parazita folyóiratokban publikáló szerzők áldozatok vagy inkább a könnyebb megoldást választják?

– Mindkettő igaz.

– Miért mennek bele? Hogy egy közleménnyel többet írhassanak az önéletrajzukba,publikációs jegyzékükbe?

– Igen, mert kell a habilitáláshoz, az előléptetéshez, az éves értékeléshez. Felhasználható álláspályázatoknál.

– Kivattázzák, hadd nőjön a lista. Ugyanez a helyzet a szerkesztőbizottsági tagsággal is?

– Az kicsit más. Vannak olyan folyóiratok, amelyek ráteszik a kutató nevét a szerkesztőbizottság tagjainak listájára a kutató beleegyezése és tudta nélkül. De sokan a könnyen szerzett elismerés miatt vállalják a bizottsági tagságot, hiszen ez is újabb sor az önéletrajzon.

– A megoldás felől közelítve, hogyan látja a szakmai bírálatok szerepét? Szükség lenne valamiféle előírásra vagy akkreditációra?

– Jó kérdés! A tudományos kiadóipar nem tudja jól ellenőrizni önmagát. Más területeken léteznek akkreditációs folyamatok és cégek, a tudományos kiadásban nincsenek ilyenek. Pedig nagy szükség lenne rájuk. Jelenleg az egész rendszerben kaotikus állapotok uralkodnak. Ugyanakkor az Open Access mozgalom képviselői nagy hatalommal és jelentős befolyással rendelkeznek. Forszírozzák a szerzői díjas Open Access modellt, annak ellenére, hogy rengeteg bizonyíték van arra, mennyire problematikus.

– Lát valamilyen megoldást? Hogyan lehetne megkülönböztetni a legitim lapokat? Valami jelvénnyel vagy akkreditációs folyamattal esetleg?

– A parazita lapok egyből lekoppintanák azt is. Ha megnézzük a folyóiratokat, a legtöbb honlapján ott található az impakt faktor.

– A kamu impakt faktor.

– Bizony! Koppintanak. Kiteszik a COPE emblémát a honlapra, vagy az EBSCO-t. Van vagy százféle logó a honlapjukon, pedig egyik céggel sincs valódi kapcsolatuk. Nem, nem hiszem, hogy egy jelvény használata önmagában működne. Az egyedüli járható út szerintem a szerzők felvilágosítása. A másik, bár ennek emlegetéséről gyakran lebeszélnek, az előfizetéses modell, amelybe az értékelés, mint tényező szervesen beépül. Ha egy folyóirat silány tartalmat publikál, lemondjuk az előfizetését. Az Open Access lapoknál nincs mit lemondani. A szerző egyben a vásárló is. Az a probléma, hogy az Open Access modell alapvetően hibás. Akkor viszont mi legyen? Térjünk vissza az előfizetéses modellhez?

– Ráadásul már nemcsak folyóiratokról beszélünk, hanem könyvekről és konferenciákról is. A parazita jelenség átnyúlik a lapkiadáson túl más területekre is. Ezekről készül valamilyen nyilvántartás?

– Az én munkám a tudományos Open Access folyóiratokra terjed. A blogbejegyzésekben megemlítem a konferenciákat, mert fontosnak tartom, hogy figyelmeztessem a tudósokat. De nincs időm egy újabb listát összeállítani. A California Institute of Technologynél Dana Roth összegyűjtötte a legrosszabbakat. De valóban, a konferenciák gomba módra szaporodnak, elsősorban Kelet-Ázsiában. Sajnos, nincs időm újabb listát készíteni.

– Ami egyből a következő kérdéshez vezet. Amikor parazita kiadókról hallunk, miért mindig csak Jeffrey Beall jön szóba? Miért nem hallunk másokról?

– Nagyon örülnék a versenytársaknak, mert nem fogom tudni ezt sokáig folytatni. Túl sok már most, abba kellene hagynom, évek óta mondogatom. Bárcsak többen csinálnák ezt a munkát! Bárcsak valaki előállna egy jobb módszerrel, vagy versenyre kelne velem! A legtöbb egyetemi könyvtáros nagy rajongója az Open Accessnek, és egyben nagyon idealista. Nem akarják belátni, hogy a Gold Open Access modell számos problémát hordoz. Nem utolsósorban, a lista rengeteg időmet elveszi.

–  Egyetértünk abban, hogy a legfontosabb a felhasználók felvilágosítása és tájékoztatása.

– Nem látok semmilyen más módot a probléma megoldására, ezért csinálom.

– De hogyan lehet őket felvilágosítani? Jeffrey Beall rengeteget tesz, előad konferenciákon, blogot ír. Mit tehet a hétköznapi könyvtáros?

– A legnagyobb gond, hogy a könyvtárosok egy része a politikát helyezi előtérbe a könyvtárossággal szemben. A személyes politikai meggyőződésük fontosabb, mint a munkájuk. Az első számú elkötelezettség a politikai álláspontjuk támogatása, vagyis az Open Access propagálása, ahelyett hogy valóban az oktatók, kutatók és diákok segítségére lennének az egyetemen. Konkrétabb válaszként azt mondhatom, hogy a könyvtáros segíthet a felhasználóknak a parazita és alacsony színvonalú lapok felismerésében. Segíthet, hogy a szerzők nagy ívben kerüljék ezeket, ne küldjenek cikkeket nekik, ne idézzék őket, és ne legyenek szerkesztőbizottsági tagok.

– Ha Open Accessről beszélünk, a Gold Open Access modellre legalább háromféle meghatározással találkoztunk. Egyik szerint a szerzői díjas, másik szerint csak a referált lap lehet Gold, a harmadik pedig csak azokat tekinti annak, amelyek nem repozitóriumként szolgálnak. Mi a meghatározás tehát?

– Az én meghatározásom nem esik egybe az Open Access-pártiakéval. Véleményem szerint a Gold Open Access a szerzői díjas Open Access, amikor a kutató fizet azért, hogy eredményeit publikálja. Az Open Access hívei szerint minden Gold Open Access, ami online van és ingyen hozzáférhető. Más szóval, nem tesznek különbséget aközött, hogy a szerző fizet érte vagy sem. Léteznek olyan folyóiratok, amelyek az olvasó és a szerző számára egyaránt ingyenesek, ezeket Platinum Open Accessnek nevezem. Nem én találtam ki, de gyakran használom. Az Open Access hívei a Gold és Platinum kategóriát egyaránt Goldnak nevezik, mert így akarják definiálni a Gold Open Access lapokat, mondván, hogy a legtöbb Gold Open Access folyóirat esetében nem fizet a szerző közlési díjat. Egy 2012-es tanulmány, amely a DOAJ (Directory of Open Access Journals) folyóirat listáját használta, nem az enyémet, ezt mutatta ki. Ezt használják arra, hogy propagálják az Open Access folyóiratokat, és ez egyáltalán nem becsületes eljárás. Vagyis, létezik Gold Open Access, Green Open Access és Platinum Open Access.

– Az addikciótudomány területén is vannak Platinum Open Access folyóiratok. Például az állami támogatással működő országos szakmai szövetségek sikeres Open Access kiadók lehetnek. Nem tisztességes ezeket egy lapon említeni a parazita lapokkal.

– Azok Platinum Open Access lapok. Ezek esetében nem áll fenn az inherens érdekellentét, miszerint minél több cikket publikálnak, annál nagyobb a bevételük. Az egyetlen probléma az ilyen lapokkal a szűkös költségvetés, ami miatt a lap esetleg nem engedheti meg magának anyagilag az értéknövelő szolgáltatásokat, mint például a szöveggondozás vagy CrossRef. Így nem sok értéket tudnak a szerző munkájához hozzáadni. A Platinum Open Access lap ezért nem mindig a legjobb választás publikálás szempontjából, ami a modell nagy hátránya.

– A DOAJ úgynevezett fehérlistája jobb, mint a parazita lapok feketelistája? Mennyiben egészíti ki a kettő egymást?

– Lehetséges lenne, de a fehérlisták sok problémával járnak. Több ilyen kezdeményezés is létezik, például a Quality Open Access Market Hollandiában vagy a JournalGuide Észak-Karolinában. A DOAJ ellentmondásos. 2013-ban pórul jártak a Science szerzői kísérlete során, amikor is a mintaként szolgáló DOAJ-lapok 45 százaléka fogadta el a kamu cikket. 45 százalék! A DOAJ túlságosan megbízik a kiadó által szolgáltatott információban, ami pedig gyakran nem fedi a valóságot.

– Mi a helyzet a folyóirat-aggregátorokkal, akik az absztraktokat és indexeket állítják elő? Milyen szerepet játszanak az elkülönítésben?

– A probléma részeseivé váltak. Ott vagyunk a könyvtáros konferencián, elmegyünk az EBSCO-ebédre, nézzük a diákat, ahogy büszkén mutogatják, milyen sok folyóirat tartozik hozzájuk. Nekik az az érdekük, hogy minél több lapot tehessenek be az adatbázisukba. Hogy elmondhassák, nekünk több van, mint a Scopusnak, és a Scopus azt mondhassa, nekünk több van, mint az EBSCO-nak. Érdekük, hogy minél nagyobb legyen az adatbázis. És mivel nagy a verseny az indexek között, a parazita lapok is bekerülnek.

– Komolyan? Akkor, ha mondjuk, az Academic Search Premierben keresgél az ember, belebotlik esetleg?

– Nem az a legrosszabb, de van néhány olyan cím benne, aminek nem lenne szabad ott lennie. Egyébként meg szinte mindegyik parazita lap honlapján ott díszeleg az EBSCO címere.

– Mi a helyzet az amerikai állami pályázati pénzekből finanszírozott kutatás ingyeneses hozzáférhetővé tételével? Közpénz, tehát mindenki számára legyen elérhető?

– Aki a pénzt adja, joggal szabhat feltételeket. Viszont a PubMed és PubMed Central adatbázisokat fenntartó National Center for Biotechnology Information nem végez valami jó munkát a parazita folyóiratok kigyomlálása terén. Teljes csőd az egész. És a probléma egyre növekszik.

– Ami rendkívül veszélyes, mivel szoros kapcsolatban állnak a kutatásokat finanszírozó intézményekkel. Nem a legjobb üzenet a tudósok számára. Amikor mi könyvtárosok azt mondjuk, hogy abban a folyóiratban mégsem kéne publikálni, akkor a tudós jogosan mondhatja, hogy …

– De hát benne van a PubMedben! A PubMed nem fehérlista, és nem lenne szabad fehérlistaként használni. Csak a MEDLINE-t szabad fehérlistaként használni. De próbáld meg erről meggyőzni a tudósokat! A MEDLINE egy alaposan karbantartott gyűjtemény.

– Következő kérdésünk a csalók személyére vonatkozik. Lehet, hogy szélhámosok állnak a parazita kiadók hátterében? Vagy csak egy? Túl sokra értékeljük őket?

– A parazita kiadók hátterében sok-sok szélhámos áll. Bizonyos kiadványokat bizonyos céllal hoznak létre. Egyes lapok inkább internetes csalásnak számítanak, mintsem tudományos publikációs szélhámiának. Más lapokat egyszerűen azért alapítanak, hogy tudományos kreditet biztosítsanak saját maguknak. Egy adott csoport beindít egy lapot, mindenki közöl benne, majd egymást idézik. Aztán pedig ezeket használják az előléptetéshez. Lényegében egy ember hozza létre a lapot. Ha véletlenül közlemény érkezik egy külső szerzőtől, remek, lehet egy kis pénzt is keresni. De a valódi cél ebben az esetben nem a bevétel, hanem az előléptetés.

– Ezek Gold Open Access folyóiratok?

– Természetesen. Mivel nem lenne senki, aki előfizetne ezekre. Legalább is azok, amiket én látok, mind Gold. Ha nem Gold Open Access, általában nem szoktam vele foglalkozni, néhány kivételtől eltekintve. A listámon szerepel néhány előfizetése folyóirat is, ami nagyon alacsony színvonalú.

– A Green Open Access modellel nincs probléma, ugye? Azok a cikkek vették a lécet a szakmai referálás és a szerkesztés szempontjából, csak nincsenek betördelve, és nem jelentek meg.

Hiányzik a szöveggondozás is.

– Így van. Viszont a nagyvilág elé lehet tárni az úgynevezett post print változatot. Kinek áll érdekében egy tanulmánynak nem végleges változatát tárolni ezekben a repozitóriumokban, amikor a cikket egy folyóirat egyébkény is közölni fogja?

– A Green Open Access kimondatlan célja az előfizetéses folyóiratok aláaknázása. Az ötlet egy magyar származású tudóstól származik, Stevan Harnad a neve, most Kanadában él. Rengeteg erőfeszítése van benne. Az volt a szándéka, hogy a szerzők annyira szokjanak hozzá az önarchiváláshoz ezekben a repozitóriumokban, hogy a végén azt mondhassák, nincs szükségünk folyóiratokra. Elhelyezzük a cikket a repozitóriumban publikálás helyett. De ez teljes kudarcba fulladt. Harnad lényegében beismerte, hogy feladta tervét, ami megint csak az Open Access napjainak leáldozását jelzi.

A másik gond a Green Open Access modellel, hogy ha egy szerző ezt választja, akkor egyik cikk egyik repozitóriumba kerül, a másik a következőbe. A legtöbb esetben nincs DOI (Digital Object Identifier) a cikkhez rendelve. Terjesztik az eredményeiket mindenfelé – egy word dokumentumban. Én is kipróbáltam, mert meg akartam tudni, milyen. Feltöltöttem egy sor közleményt az e-Lis nevű repozitóriumba, a könyvtártudományok gyűjtőhelyére azért, hogy tanuljak belőle.

– Ezeket sokan olvassák?

– Van ugyan statisztika az oldalon, de nem nagyon nézegetem. Egy olyan cikk is van köztük, amit máshol nem publikáltam. A Journal of Librarianship and Scholarly Communication című lapba szántam, de annyit vacakoltak a változtatásokkal, hogy végül beláttam, nem akarnak tőlem közölni.

– A hírneve miatt?

– Igen, a nevem és a munkám miatt. Meg hogy ez egy eléggé vitatott lap, extrém balos Open Access. Én meg nem akartam a cikket máshova beadni közlésre, mert túl sokat változtattam rajta a szerkesztők utasításai alapján. Feltettem az e-Lisre, és onnan hivatkozzák, mint self-published manuscript, vagyis szerző által kiadott kézirat. Ebben a cikkben próbáltam meg kifejleszteni a koncepciómat, amit tudományos publikációs írástudásnak kereszteltem.

– Nagyszerű elnevezés. Talán ez a megoldás.

– De nem akarják kiadni!

– Mennyiben találja ezeket a vitákat és beszélgetéseket termékenynek?

– Attól függ, mennyire átpolitizáltak. Sokan ki nem állhatnak engem. Látom, milyen megjegyzéseket írnak a bloghoz és egyéb közösségi oldalakon, csupa gyűlölködés.

– De ugye tisztában van azzal, hogy milyen fontos munkát végez?

– Remélem, hogy sokan tartják fontosnak. Szerintem az orvosi kutatás a legfontosabb tevékenység az emberiség számára. Mi lehet fontosabb, mint az orvostudományi kutatás?

– Az utolsó kérdés cicás lesz. Elvégre könyvtárosok vagyunk, muszáj macskákról is beszélnünk. Amikor magyarra fordítom az angol predatory kifejezést, a legjobb magyar szó a parazita. Nem predátor, vagyis ragadozó, ami csak egyszer-egyszer csap le az áldozatára, hanem mint a pióca, inkább élősködik, mint ahogy ezek a kiadók élősködnek a tudományon. Most jön a cica. Amikor szalagféreg élősködik a macskán, egy tabletta, és meg van oldva. Létezik tabletta a parazita kiadók ellen?

– Sajnos, nincs egyszerű megoldás. Legalábbis a közeljövőben nem úgy tűnik, hogy lenne. A probléma az, hogy túl sokan propagálják a Gold Open Access modellt, minden fogyatékossága ellenére. A Platinum modell sokkal jobb lenne. De szerintem egyre többen beismerik, hogy a szerző által fizetett közlési díj nem jó ötlet. Bizonyos kutatók nem kapnak teret. Ha valakinek nincs pályázati pénze, ha valaki nem aktív dolgozó, de folytatja kutatásait nyugdíjasként, akkor nem áll semmilyen forrás a rendelkezésére, hogy kifizesse a szerzői díjakat.

– Ezek a beszélgetések felélénkítik? Vagy inkább untatják?

– Dehogy! Gyakran tanulok belőlük valamit. Szeretem a párbeszédet, szeretek kérdésekre válaszolni az előadásaim során is. Nagyon érdekesek számomra. Amit mostanában tudtam meg, hogy egyre többen dolgoznak az Open Access-iparban. Nos, számukra én vagyok az ördög, mert fenyegetést jelentek az állásukra.

– Köszönjük a beszélgetést. Reméljük, nem untattuk halálra.

– Nem, dehogy. Ez remek volt, szeretek ezekről beszélgetni. Főleg barátságos kollégákkal. Sokan úgy vélik, az interjúalany az ellenségük.

(Az interjú 2016. május 5-én készült Denverben.)

Az interjút készítette: Hajnal Ward Judit – William Bejarano
Fordította: Hajnal Ward Judit

Címkék