A rendszerváltozás évében jelent meg a téma alapkönyve, az amerikai szociológus, Ray Oldenburg The great good place (A nagyon jó hely) című műve, amelyet hamarosan számos közlemény követett.¹ A kérdést többek között a könyvtárak életében lezajló változások hozták felszínre, azaz a könyvtár megszokott tudásközvetítő, információkkal ellátó szerepének kibővülése, később pedig az ún. információs monopólium elvesztése következtében előállt új helyzet tette aktuálissá. Nem kell-e a könyvtáros szakmának ezt meghaladnia, újabb funkciókat vállalnia, ezekkel bővítenie az amúgy is átalakuló intézményformát? Ezek egyike lenne a „harmadik hely” – angolul the third place, németül der dritte Ort –, vagyis a közösségi tér. (Azért harmadik, mert az első kettő, a legfontosabbnak tekinthető az otthon és a munkahely/iskola, ahol a legtöbb időt töltjük, és köztük foglal helyet a szabadidő eltöltését, az információcserét vagy a szórakozást stb. szolgáló harmadik hely, a közösségi tér.)

A szerző a Bevezetésben fogalmazza meg, hogy műve „a könyvtárak összetett funkció-rendszerének napjainkban egyre nagyobb hangsúllyal szereplő elemének, a közösségi tér dimenzióinak a körüljárását célozza” kilenc fejezetben. Az elmúlt évtizedek műszaki és társadalmi változásai – digitalizálás, fizikai terek, szociális feladatok stb. – nyomán a könyvtárak funkcióit is újraértelmezték, és a könyvtáros szerepe is új vonásokkal bővült. A szerző ezért akarja „az elmúlt években a témában született kutatások szintézisét” adni.

Az első fejezetben, a Könyvtári funkciókban az ezredforduló modelljét vázolja fel, majd a 2010-es évek szakirodalma alapján a jelenkor könyvtári funkcióit vizsgálja, azután pedig három trend körül értelmezi a könyvtár és a könyvtáros társadalmi szerepvállalását (a tudás felértékelődése, az információs technológia fejlődése, az esélyegyenlőség). A digitális kor miatt újraértelmezett könyvtári szerepek középpontjában az információközvetítés áll – persze a könyvtár ennél komplexebb intézmény. Ezután a világban nemrég elkészült vizsgálatokat szemlézi, azokat, amelyek arra kerestek választ, mit tartanak fontosnak benne a felhasználók, és milyen formában profitálnak belőle. (A példák sokrétűek, Európa és az Egyesült Államok, Skandinávia, Kanada, Afrika, Ausztrália területén végzett kutatásokból származnak, és elsősorban az oktatás, tanulás fontossága szerepel az első helyen.)

A következő fejezet azokat a főbb Kihívásokat veszi számba, amelyek leginkább befolyásolják a könyvtár szerepének újraértelmezését: ezek a tényezők pedig a digitális tartalmak, a finanszírozás és a multikulturalizmus, amely kérdéseket sokoldalúan járja körül a szerző.

A harmadik fejezetben, az Elméleti keretekben azokat a fogalmakat ismerteti, amelyek a könyvtár – mint közösségi tér – kutatásának a megalapozását jelentik. Először a gazdaságszociológia fogalmát, a társadalmi tőkét, majd a közösségi terekről szóló elméleti fejtegetéseket. Az elsőnél Coleman, Putnam és Bourdieu, a másodiknál Oldenburg, Lofland és Audunson elméleteit tekinti át. (Utóbbinál kerül szóba az alacsony, illetve a magas intenzitású találkozóhely fogalma és jelentősége.)

Ezután a Kutatások a könyvtárról, mint találkozóhelyről című fejezetben foglalja össze azon kutatási eredményeket, projekteket, amelyek a fizikai könyvtár szükségessége és hasznosulása (megtérülése) mellett próbálnak adatokat és tényeket felsorakoztatni. Így részletesen bemutatja a Vancouverben és Torontóban (2002), Seattle-ben (2007), illetve az Egyesült Királyságban (2005) és Magyarországon (2011) végzett felméréseket, és nagyon részletesen foglalkozik a norvég PLACE (Public Libraries as Arenas for Citizenship) projekt (2010) eredményeivel. (Ezek az eredmények az új norvég könyvtári törvénybe is bekerültek.) Végül a queenslandi digitális központ felméréseit elemzi. A kapott eredmények azt mutatják, hogy a lényeg a könyvtár mint találkozóhely kérdésében a közösség integritásának a megőrzése.

Külön fejezetet kaptak a nagyváros sajátosságai (Könyvtár a nagyvárosi térben), a multikulturalizmus, az elmagányosodás és a társas kapcsolatok hiánya. Itt néhány könyvtár példájával mutatja be azokat a lehetséges válaszokat, amelyeket ezek az intézmények adhatnak a fenti problémákra. Jó példák találhatók Nyugat-Európában, ahol a közösségi tér funkciót tekintették elsődlegesnek az épület és a szolgáltatások kialakítása során. Ilyen Bécsben az új közkönyvtár, Antwerpenben a parkolóházból átalakított új könyvtár és a norvégiai Drammenben létesített Folyóparti Tudásközpont. Ezek az épületek önmagukban is a közösségek integrációját és új közösségek megteremtését célozzák. Egy másik norvég megoldás Oslo egyik multikulturális negyedének a közösségteremtését mutatja be (Furuset); a könyvtár az információszolgáltatáson túl közösségi térként is funkcionál számos kulturális programmal. Az ismertetett innovatív megoldások hatékony válaszokat adtak a felmerülő problémákra, igényekre, de fontos szerepet játszottak a városrehabilitáció és a közös értékek megőrzésében is.

A közkönyvtár mint befogadó térben a szerző néhány megvalósult projektet – „amelyek kifejezetten egy-egy hátrányos helyzettel küzdő réteg társadalmi integrációját kísérelte meg megvalósítani”– mutat be hazai és külföldi példákon, amelyek a hajléktalanok (Magyarországon és Horvátországban), majd az etnikai és nemzeti kisebbségek ellátásáról (Magyarországon, Norvégiában, Romániában) gondoskodna.

A kistelepülési könyvtár fejezetben azok a sajátosságok kerülnek terítékre, amelyek a falvakra jellemzőek. Ezekben ismertek a problémák: az elöregedés, a csökkenő népesség, a vállalkozások és munkalehetőségek hiánya, az etnikai feszültség, az ingázás kényszere. Az itt működő könyvtárak helyzetét Fehér Miklós elemezte (2002), és a problémákra a rendszerszintű válasz a Könyvtárellátási Szolgáltató Rendszer (KSZR). A Könyvtári Intézet munkatársai több kutatást végeztek a helyzetről és annak megoldásáról. Számos magyar és külföldi példa is akad, amelyek a közösségek építését tekintik fő célnak. Ez szervezett programok és spontán együttlétek támogatásával valósulhat meg, de a könyvtárnak meg kell tartania eredeti információ- és kultúraközvetítő szerepét (például Bács-Kiskun megyében a gyermekek képezik a kiemelt célcsoportot). Ezután a szerző a teleház-mozgalmat és az integrált közösségi szolgáltató tereket (IKSZT), végül a bibliobuszok működését vizsgálja – utóbbiról felmérés is készült (2012). A fejezetet a dán és a finn mozgókönyvtári tapasztalatok ismertetésével zárja.

A nyolcadik fejezet (Könyvtár és virtuális közösségi terek) a valóságos és a virtuális közösségi terekről szól. A kilencvenes években jelentek meg a könyvtári honlapok, az online katalógusok és a digitális tartalmak; az ezredforduló után pedig a web 2.0 térhódítása adott új lendületet a közösségi terek kialakításának. Elindult a könyvtár 2.0 mozgalom, amely a részvétel kultúráját erősíti olyan új eszközökkel, mint az RSS, a blog és a wiki. A könyvtár 2.0 jellemzője, hogy használóközpontú, multimédiás és innovatív. 2006-ben Chowdhury és társai közreadták „a közkönyvtár 2.0 koncepciót, amelyben a közösségi tudás generálásának új útjai jelennek meg”. (Alkalmazásának több szintje lehet, és a virtuális közösségi tér egyre nagyobb jelentőséget kaphat a szolgáltatásokban.)
A Pécsi Tudományegyetem informatikus hallgatói hazai könyvtári blogokat vizsgáltak abból a szempontból, mennyire segítik az eszmecsere kialakulását; ezek többsége a kevés résztvevő miatt nem volt virtuális közösségi térnek tekinthető. Ezt követően az Index könyves blogját elemezték, amelynél több száz hozzászólást találtak. Kiderült, hogy a könyvtári blogok célközönsége túl kicsi ahhoz, hogy kialakuljon az a kritikus tömeg, amely képes egy-egy témában érdemi eszmecserét fenntartani. Ugyanez volt a helyzet a közösségi katalógusok esetében is. Kihasználatlanok maradtak azok lehetőségek, amelyekkel a használók élhettek volna. (A moly.hu és a norvég Bokelskere.no közösségi oldalakat is vizsgálták kérdőíves módszerrel 2010-ben. Kiderült, hogy a használók információs forrásként, nem pedig közösségi fórumként használták ezeket a honlapokat.) A szerző végkövetkeztetése, hogy a könyvtáraknak online környezetben nem sikerült az, ami a fizikai térben igen: a könyvtárat a legkedveltebb találkozóhellyé tenni. (Csak a nagyszámú és az intenzív részvétel ad értelmet a web 2.0-s szolgáltatásoknak, és a könyvtárnak a globális piacon kellene versenyeznie, ahol lemarad a többekkel szemben.)

Az utolsó, Ötletgyár: az alkotó közösség című fejezetben olyan projektek szerepelnek, amelyek „a web 2.0-s szellemében kívánják felszabadítani a közösség alkotó erejét, szabadjára engedve az egyén kreativitását”, és a könyvtár így aktív részt vállalhat a tudásteremtésben is. Az alkotó közösség nagy intenzitású találkozóhely. A világ élvonalába tartozik Oslo közkönyvtárának, a Deichman könyvtárnak a Reaktor-csoportja, amely 2003 óta működik. A központi könyvtár épületében létesült munkaállomások gépparkja is közcélú projektjeit szolgálja. Az egyetemi könyvtár (http://www.ub.uio.no/english/) is fontosnak tartja az alkotó közösségeket: a természettudományi kar könyvtára mellett kialakított kreatív szobában a hallgatók megvalósíthatják ötleteiket. Fontos szerepet játszanak az alkotó közösségek a tanulásban is. Ilyen célt szolgál például a Historiana nevű kezdeményezés, amelynek portálja a historiana.eu, és az Inventing Europe. Utóbbi egy digitalis műszaki-tudományos múzeum virtuális kiállításokkal. Közös jellemzőjük, hogy az Europeana tartalmaira támaszkodnak. A partnerekkel való együttműködésre példa a dán Mindspot, egy aarhusi közkönyvtár közreműködésével szervezett zenei program, az ATI (Aarhus Took It) és a SPOT.
Finnországban is sikerült együttműködésekkel kiterjeszteni a könyvtár körül szerveződő közösséget. Turku új városi könyvtára népszerű találkozóhely lett, és a kulturális főváros cím elnyerése előtti évben számos projektben működött közre rendezvényekkel, kiállításokkal.

Összegzésében a szerző megállapítja, „A könyvtárak szerepe nem változott az elmúlt évezredekben, s nem fog változni a jövőben sem: beszerezni, őrizni, hozzáférhetővé tenni a tudást és az információt” (Crawford–Gorman). Ugyanakkor a könyvtárak napjainkban „számos új funkcióval bővültek, amelyek közül a közösségi tér, a találkozóhely funkció különösen fontos” (Tóth Máté). A könyvtár értéksemleges környezetet jelent; már nem elit intézmény, de megmaradt olyan kulturált helynek, ahova az igényesebb társadalmi rétegek tagjai is szívesen járnak. A könyvtárak létjogosultságát újabban sokan kétségbe vonják – mondván: költséges és elavult –, a digitalizálással pedig fizikai terük szükségességét kezdték ki. Ezekre a kihívásokra a közösségi tér szerepének a vállalása jelentheti a megoldást; és remélhető, hogy ez a politikusok, a fenntartók és a használók számára is magától értetődővé lesz a jövőben.

Bőséges, zömmel angol és magyar nyelvű szakirodalom jegyzéke és a könyvben példaként említett könyvtárak jó minőségű, válogatott színes fotói zárják a kötetet.

Örvendetes módon a 2015. évben szakmánk remek művekkel gazdagodott. Megjelentek biblioterápiai tanulmányok (Könyv és lélek), Farkas Gábor Farkas Régi könyvek, új kalandok a könyvtárak mélyéről és Hajnal Ward Judit Nyitott könyvtár című tanulmánykötetei, Kosáry Domokos, az Agrártudományi Egyetem egykori igazgatójának dokumentumkötete, Rózsa György és Rózsa Dávid „négykezes” életrajzi (Legvégül a tópart) és Sipos Anna Magdolna Könyvtári reneszánsz című könyve, Vassné Tóth Kornélia ex librisekről és Viskolcz Noémi Nádasdy Ferenc (1623–1671) nyomdáiról írt kötete. Közéjük tartozik ez a mű is, amely bizonyára találkozik majd az egyetemi hallgatók és gyakorló könyvtárosok érdeklődésével, és számos új ötlet, megoldás, kezdeményezés ösztönzője lesz a jövőben.

(Tóth Máté: Könyvtár és közösség. Bp., Argumentum, 2015. – 138, [2] p., [16] t)