A hermeneutikai fenomenológia egzisztenciális alapkérdései posztmodern könyvtártudományi olvasatban

„Minden pontatlan. Semmi sem ’úgy’ történik. Az életünk pontatlan leírás. Újra és újra írni.
(Újjá és újjá írni.)” (Kertész Imre: A végső kocsma)

(Utó)tézisek, (ön)reflexiók, (re)interpretációk egy hermeneutikai könyvtárfogalom dekonstrukciójához

Mit jelent a dekonstrukció könyvtári, könyvtár- és tájékoztatástudományi aspektusból? Hogyan, milyen módszerekkel „támogatja” a fenomenológia és a hermeneutika a történeti könyvtárfogalom dekonstruálását? Milyen elméleti és gyakorlati perspektívát és realitást jelent a virtuális valóság egészére átvitt, annak megfeleltetett könyvtári jelentés, egzisztencia? Ezek egy posztmodern fenomenológiai-hermeneutika könyvtártudományi alapkérdései.A könyvtár társadalmi-kulturális, információs jelenségvilága nemcsak egyszerűen a „szociológiai felszínen” változott meg radikálisan, de a „mélyben” a könyvtár fogalmi átstrukturálódása, ennek szemléletbeli paradigmaváltása jelentik az igazi okait a könyvtárfogalom észlelésében bekövetkezett változásoknak! Miért van az, hogy a könyvtár fogalmi valósága, (részben legalábbis) már nem köthető egy konkrét, „a priori” intézményhez, intézményi hálózathoz, amelynek könyvtár a neve, hanem végeredményben a virtuális valóság nagyon is hálózati rendszerében feloldódik az írásban, a tartalomközlésben, megosztásban és szolgáltatásban? Nyilvánvalóan azért, mert egy mára elvont fogalom, intézmény elvont jelentése számunkra való korrelációjának csak egy fogalmi dekonstrukción átesett könyvtárat nevezhetünk annak, ami. A könyvtár fogalmi „kiáramlása”, a teljes (virtuális) valósággal való korrelációja nem érthető meg a társadalmi intézményesülés horizontján. A hermeneutika, a fenomenológia könyvtártudományi beépítésének, felhasználásának folyamatában a virtuális valóság kiteljesedésének kizárólagos jelentősége van. Az információs fenoménre redukált virtuális valóság könyvtári korrelációja során a de(kon)strukciós elvvel vethetjük el a történeti könyvtárfogalom korlátait. Jóllehet, a destrukció, a dekonstrukció köznapi értelmezésben negatív asszociációjú fogalmak, a filozófia-hagyomány, elsősorban Heidegger és Derrida munkássága során a dolgok lényege megragadásának autentikus módszereként tekint. A destrukció heideggeri fogalma egy sajátos fenomenológiai redukció, amely a létezőket a léthez, vagyis az „eredethez” vezeti vissza, az ontológiait ontikussá redukálja. Derrida esetében magát a létet is „elvetjük”, mint metafizikai előfeltevést. Ezek a premisszák kulcsfontosságúak annak a megértésében, könyvtártudományi kidolgozásában, ami az információs fenomén, könyvtár, valóság (lét) viszonyt korrelációban kívánja autentikus egységbe vonni. Az információs fenomén, könyvtár, világ kategóriáinak egymásba átmenése (itt legalábbis) nem egyirányú fejlődési pályát, szükségszerűséget jelent, egyfajta hegeli tézis, antitézis, szintézis újraéledését. Ez hierarchiát, történetiséget, végső soron metafizikát feltételező módszer lenne, amellyel éppen teljesen ellenkező utat járunk be: a fogalmi, történeti, metafizikai rend, szükségszerűség és hierarchia lebontása helyettesíthető, kompatibilis fogalmakká teszik az információs fenomént, a könyvtárat és a világot. E három fogalom „egy szinten” van tehát, mondhatni, a szövegnek, az írásnak, mint szubsztanciának a modusaiként tekinthetünk rájuk.

A valóság a pirori „szövegszerűségének” (virtuális) megnyilvánulásai okán a valóság könyvtári szövegtermészetű lesz, és viszont: a könyvtár és a világ egyenrangú „hívószava” az információs fenoménre redukált jelenvaló lét. Az információs fenomén az átjáró, a kulcs a hermeneutikailag (át)értelmezett könyvtárfogalom jelenvaló létre történő egzisztenciális kiterjesztése felé, a virtuális valóság daseinstruktúrájának megalapozásához. Martin Heidegger a Kérdés a technika lényegéről1 című filozófiai esszéjében azt írja, hogy „a technika nem azonos a technika lényegével.” Ez a kitétel a posztmodern könyvtárfogalom dekonstrukciója szempontjából axiomatikus értelmű, hiszen ha a könyvtár sem azonos a könyvtár lényegével, akkor vajon mivel lehet önazonos a létezése? Mi a könyvtár, a léte, az egzisztenciája szempontjából a megkettőzött (virtuális) valóságra is vetítve? A választ a könyvtárfogalom fenomenológiai (és egzisztenciális) redukciója fogja megadni, vagyis azt, hogy a könyvtárfogalom destrukciója2 következtében a könyvtár már nem a tér egy kitüntette helye lesz (Foucault), hanem a könyvtár lesz „a tér”, (a világban való lét).

A könyvtár- és információtudomány filozófiai szintre emelésének alapvető (szellem)tudományos felismerése, kritériuma, hogy ezeket a felismeréseket, az egyre inkább virtuális „könyvtári jelenség” komplex fogalmát, az információs fenomén virtuális (könyvtári) világban létét új, fenomenológiai-hermeneutikai alapokra helyezve fogalmazzuk meg. A virtuális tér új típusú létstruktúrában állítja elénk az információs fenomén valóságát, ezzel együtt a könyvtár történetileg kialakult fogalmának dekonstrukcióit. Michael Foucault a heterotópiákról szóló írásában így fogalmaz a könyvtári, közgyűjteményi terekkel kapcsolatban: „Először is ott vannak az időbeli heterotópiák, melyek végtelen módon halmozódnak: például a múzeumok, a könyvtárak; a múzeumok és a könyvtárak olyan heterotópiák, melyekben az idő sosem szűnik meg épülni, és saját csúcsaira hágni, jóllehet a tizenhetedik században, egészen a tizenhetedik század végéig a múzeum és a könyvtár még egyfajta egyéni választás kifejeződései voltak. Ezzel szemben a mindent felhalmozás gondolata, az ötlet, hogy létrehozzunk egy általános archívumot, a szándék, hogy minden időt, minden kort, minden formát, minden ízlést egy helyre zárjunk, a gondolat, hogy létrehozzuk minden idő helyét, mely maga az időn kívül, az idő támadásától védve áll, a terv, hogy így megszervezzük az idő egyfajta végtelen, meghatározatlan felhalmozását egyetlen, mozdulatlan helyen, nos, mindez teljességgel a mi modern korunk szüleménye. A múzeumok és a könyvtárak a tizenkilencedik századi nyugati kultúra jellegzetes heterotópiái.”3 Ez a minden időt magába foglaló tér a virtuális valóságban lesz egyben a mindenki által elérhető, mindenkinek autentikus, „információs” létszférájú terévé is. A XX., de még inkább a XXI. századra nemhogy a könyvtár, de már az olvasás sem választás kérdése, vagy még inkább szavazásé4, hanem sokkal inkább az írásba foglalt beszédaktusok közlésének, regisztrációjának disszeminációjaként értelmezhetjük az interpretált, archivált, disszeminált (virtuális) tér fogalmát újra.  A könyvtár, a de(kon)strukció révén egyszerre kevesebb, egyszersmind végtelenül több is lett, mint amit a fizikai világ heterotópiái jelentettek. Nem a könyvtár, mint kitüntettet tér lett „mássá” (információs térré), hanem egészen indirekt módon a virtuális tér egésze, még tágabb értelmezésben a fizikai valóságot is beleértve, az egész jelenvaló lét ontologikus, fundamentálontológiai értelmét tekintve lett információs, vagyis „könyvtári” megalapozottságú. Ennek az információs prezenciának minden felülete, attribútuma „könyvtári”, abban az értelemben, hogy regisztrál (szöveget kreál), tárgyszavaz, vagyis kereshetővé teszi önmagát, megoszt, archivál, vagyis elérhetővé teszi önmagát. Információs fenomén, könyvtár, világ egymást feltételező, konstituáló tényezői a virtuális valóságnak.

És mégis, miért nem lehet abszolút prezenciáról beszélnünk a virtuális könyvtár esetében akkor sem, ha elvben a világon minden fellelhető írás (és annak összes változata) elérhető lehetne online? A könyvtár „még nem”-je mindazok a közösségi oldalakon történő disszeminált értelmezések, reinterpretációk, amelyeket a „lezárt”, abszolút szövegek sugallnak, és amelyekre válaszul másodpercenként elképzelhetetlenül nagy mennyiségű (anonim) írásmű lép be ebbe a heterotópiába. Nem a könyvtár lett mássá, más, kitüntetett, „információs” hellyé, hanem a világ, amely a virtuális információs fenoménon alapszik. A virtuális tér, mint „más” tér az igazi heterotópia, jelenvaló lét, annak a dekonstrukciónak az eredményeként, amely az önértelmezési és disszeminációs aktusokon keresztül mutatkozik meg, lesz mássá, bukkan elő az elrejtettségből az el nem rejtettségbe. Ebben a folyamatban (de)konstruálódik az új könyvtári világ. A mássá lét, az autentikus lét, az információs fenoménre redukált lét, amely természetét tekintve szöveges világinterpretációk sorozata.  Az „irodalom”, (és nem mellesleg az ezt „őrző”, felmutató könyvtár) kicsit kibővített jelentéskörben használva e fogalmakat, nemhogy nem ért véget, hanem éppen most kezdődik! A szövegek megőrzése nem konvergálhat immár egy abszolút origó teljességének horizontja felé, nem, mert nincs origó, nincs felülről korlátolt szöveg(változat). A „fantasztikus könyvtár” éppen ezért a virtuális korszakban nyeri el értelmét. A szöveges, a szöveget megosztó, felülíró lét, a regisztrációs platformok korlátlan mennyiségi közlésbeli lehetőségei írásaktusokká alakítják, redukálják a teljes jelenvalólét-struktúrát. A kézirat fogalma igazából most lett „filozófiai”. A kézzel bevitt szöveg regisztrációja immár, a megosztási aktusokon keresztül, azonnal a fantasztikus könyvtár része lehet. A kéziratok disszeminációja egyetemessé teheti a végtelen szövegváltozatok egyidejű lehetőségét. Az idő könyvtári összesűrítése a szövegek „összesűrítésében”, virtuális kumulációjában áll. Ezt jelenti mindaz, amit manapság Internet-galaxisban működő virtuális könyvtárnak hívunk. Míg a Gutenberg-galaxis a gondolatot szöveggé fokozta le, (és emelte fel a beszéd csapongása ellenében), addig az Internet-galaxis a beszédaktusok írásaktussá való átvitelében végtelenül kitágítja az (esetleges) értelmezési, és a diszkurzív tereket, magát a könyvtári szövegvalóságot vonatkoztatja a létezés elsődlegességévé. A gondolkodom, tehát vagyok descartes-i tétel, az írok, tehát jelen vagyok ontológiai elsődlegességére változik. Az írás elsődlegességére, az írásra visszavezetett valóság, a „cogito” leváltása nem értelmetlen szövegek preontológiai előfeltételezését, halmazát jelenti, hanem sokkal inkább azt, hogy szemantikai nyomot (és digitális szellemi nyomot is) a szövegbevitelen, szövegregisztráción keresztül hagyhatunk. Az írás még a megosztott digitalizált, audiovizuális tartalmaknál is elsődleges, hiszen keresni, rátalálni egy tartalomra, szöveges kereséssel találhatunk csak. Véleményt nyilvánítani, diszkurzív mezőben dialógust folytatni e tartalmakról meg csak hatványozottan szövegbevitelek regisztrációjával vagyunk képesek. Így a heterotópia végeredményben nagyjából egyenlő lesz „minden”, az adott pillanatban elérhető szöveg jelenvaló létével, vagyis az önmagunkkal és másokkal folyatott diskurzus, (ön)interpretáció és szöveges önreprezentáció egyidejűségével. A könyvtár nemhogy nem fejezte be „földi” létét, bár másképpen fogalmazva igenis befejezte, mert abszolút, virtuális, közösségi térben „írja felül”, dekonstruálja önmagát, hanem éppen csak hogy akkor veszi kezdetét igazi létezése, amikor azt hisszük, hogy már mindent elérhetővé tettünk. Nem számoltunk a szerzőség filozófiai problémájával és nagyon is valós virtuális tevékenységével, szöveg előállítói képességeivel. Mi lesz, ha mind a kilenc milliárdnyi ember „íróvá” lesz. Íróvá, amely szó egyszerre lefokozott, egyszerre felemelő szerepű fogalomként kezd mutatkozni. Az írás egyneműsítő jellege a virtuális térben abszolúttá válik. A hordozó felület már nem különböző minőségű papírok fólióinak összessége, hanem a virtuális felületek hiperhivatkozások által összekapcsolható, egy időben, „valós időben” jelenlévő tartalmai. Amit gondolatilag egy felhasználó lábnyomként hátrahagyhat, archiválhat, az a digitális írás. Az írás a Web2-es kánonban nem „elszigetelt” társadalmi jelenség többé, hanem a megosztás, archiválás, dialogicitás és a diskurzus mentén megvalósuló „folyamatos” jelenlét.

Az információs fenomén

Az információs fenomén problémájának kidolgozása nem egyszerűen könyvtár és információtudományi probléma (sőt, főképp nem az), még csak nem is tisztán információelméleti kérdés. Az információ mutatkozásának, természetének fenomenológiai elemzése mérföldkő a virtuális lét struktúrájának leírásában (is), amelyet „segédtudományként” az információelmélet mint „természettudomány”, a kognitív pszichológia mint bölcsészettudomány, valamint a könyvtár- és információtudomány mint alkalmazott tudomány egyaránt használhat jelenségeinek tudományos leírásában. Ebből mi most csak részelemeket, dolgozatom konzekvenciája szempontjából alapvetően fontos kritériumokat villantunk fel, hogy a webes Dasein lényegét átlássuk. Könyvtártudományi szempontból ugyanis elégséges ennek az információs ismeretelméleti rendszernek néhány alapelemére felhívni a figyelmet, amellyekkel a könyvtárfogalom de(kon)struálható, a virtuális valóság egészére átvihetők.

Egy információ-fenomenológia abból az előfeltevésből indulhat ki, hogy az információ valóságra vonatkozó kapcsolata, a valóság, a világ információra való redukciója tartalmazza azt az absztrakt, „tiszta” tudást, amelyet a valóság zárójelbe tételével nyer az észlelő tudat. Az intencionális élményben nem elsősorban magát a dolgot, hanem az információt mint fenomént ismerem meg a dolog adekvát megjelenési formájaként. Az információs fenomén azonban nemcsak „élmény” és benyomás, de logikai összefüggésrendszer is, amelynek koherenciáját, egyetemes jellegét a matematika adekvátsága biztosítja. Miért írható le az információval egzakt, egyetemes formában a világ? Az információ „abszolút” jelenség, hiszen az anyagi és nem anyagi valóságok, így a virtuális valóság adekvát leírásának eszköze, és nyilvánvalóan adódik, hogy a dolgok, a virtuális valóság tudatunkban megnyilvánuló megmutatkozásának lényege is információs. Ha egy észlelt dolog redukcióját ebben a kontextusban most nem a fenomén, (Husserl), hanem a dolog létének a létező felé történő ontológiai redukciója felől nézzük, (Heidegger), akkor még inkább nyilvánvaló, hogy a dolog létezése egy információs Dasein-struktúrában írható le. A létező virtuális léte (attribútuma) „információs természetű”, legalábbis az észlelő objektivitása szempontjából

Az információs fenoménhez vezető redukció számára az írott forma a legadekvátabb, számunkra való, „redukálható” tartalom. A dologhoz, magához vezető tiszta szemlélethez szükséges „információkat” az írás (leírás) aktusai biztosítják. Az információs fenomén jelenti a transzcendált valóságot, a dolog lényegét, amelyben az esetlegességet információs, matematikai egzaktság, egyfajta commone sense teszi tiszta ismeretté. A tiszta, transzcendált ismeret számunkra-valóságát tekintve, valójában információ. A szubjektív észlelési és az objektivitást biztosító transzcendentális aktusokat, amelyek a valóság és a tudati észlelés egybeesését, megfelelését leírják, az információ egzaktsága köti össze. A noézis valójában információs redukciós aktus, a dolog mutatkozása információs természetű.

A könyvtár a virtuális világban nemcsak információt gyűjtő, rendszerező, feltáró, szolgáltató, archiváló szereplőként lett információs megalapozottságú, hanem „informatikailag” is. Mit jelent ez? Az információ virtuális természete, „mutatkozása” nem érinti az információelmélet által elért, az információt matematikailag leíró modelleket, hiszen ebből a szempontból irreleváns, hogy az észlelő tudatába hogyan kerül az ismeret. Azonban az információhordozó felület és az információ virtuális létezése éppenséggel új ontológiai differencia felől közvetíti az anyagi és szellemi valóságról való ismereteink, benyomásaink létszerkezetét. Ha Heideggernél a redukció a létezőtől a lét felé történő aktus, akkor az információs fenomén virtuális mutatkozása a virtuális létezéstől a virtuális létig tartó folyamatként ragadható meg. A könyvtár fenomenológiai szemlélete azonban nemcsak magát a hagyományos könyvtárat veti redukció alá, hanem elsőként és elsősorban a virtuális valóságot, mint létezőt de(kon)struálja, azért, hogy az információs fenomént egyetemes (virtuális) könyvtárban benne létként mutathassuk fel. Ehhez a könyvtárat az információs fenoménre redukált virtuális valóság vonatkozásában kell értelmeznünk. A virtuális valóság komplex fenomenológiai-hermeneutikai elemzése, redukciója nyilvánvalóan túlhalad e cikk feladatán és könyvtártudományi horizontján.5  Itt és most elég csak arra utalni, hogy ha a könyvtár virtuális létező, virtuális léte van, akkor először a virtuális létezést, létet kell a heideggeri ontológiai differencia elvével az információs fenoménre, redukálni, majd az információs fenoménen keresztül a könyvtári lét ontológiai sajátosságait megfogalmazni. Nem a könyvtár történeti-társadalmi létét, történeti fennállását vizsgáljuk, hanem a könyvtári-információs létező létstruktúráját. A heideggeri fenomenológia módszerével „kikérdezzük” a virtuális (könyvtári) létet az „információ felől”. A virtuális könyvtári létkérdés éppen az információ felől válik konstitutív és korrelatív jelentőségűvé.

Ennek előtanulmányaként a 3K 2014/3. számában megjelent előadásom szerkesztett változatában6 még a filozófián belül is heterogén, egy könyvtártudományi szempontú olvasat számára mégis „összetartóvá” gyúrt gondolati síkok, horizontok interpretációjával próbáltam egy valamennyire körülhatárolható posztmodern könyvtártudományi keretbe, szempontrendszerbe foglalni, átértelmezni a fenomenológia, a de(kon)strukció és csírájában a hermeneutika, a diszkurzivitás filozófiai elemeit egy sajátos könyvtár-filozófiai narratívában elbeszélni, destruálni. Az általam posztmodern könyvtár-tudománynak nevezett szellemi kaland alapját elsőként a könyvtár információs jelenségvilágának, tágabb értelemben a virtuális (jelen)valóságnak, ittlétnek a fenomenológiai, majd fundamentálontológiai, későbbiekben dekonstrukciós, majd hermeneutikai szempontok szerint elmélyített vizsgálatára vezettem vissza, hogy majd a diszkurzivitás és a dialogicitás pillérérről továbbépítve körvonalazzunk egy posztmodern könyvtártudományt. E történetet ott hagytam félbe, hogy (anti)téziseket fogalmaztam meg arra nézve, hogyan és miért szükséges a fenomenológia nyelvén kifejezni a virtuális valóságban létező posztmodern könyvtár „fundamentumait” (az információs fenomént); miért és hogyan kell de(kon)struálni a hagyományos könyvtári szövegvalóságot, hogy a könyvtárban benne létet tegyük meg a virtuális jelenvalólét egyik fő strukturális mozzanataként. Szellemileg e „könyvtárkívüliségbe”, virtualitásba (valójában tehát könyvtári benne létbe, könyvtárhoz való léthez) tartó kalandomhoz Husserlt, Heideggert, Gadamert, Derridát, Foucault-ot hívtam segítőtársul. Ez a könyvtári határátlépéseket megcélzó „kockázatos” vállalkozásom azonban mindenképpen csak vázlatos, „alapozó” lehetett, egyfajta „könyvtár-filozófiai” propedeutikaként is interpretálható „pilot projekt”, amely a fenomenológia, hermeneutika, dekonstrukció, diszkurzivitás bizonyos elemeit, „módszereit” kívánja a könyvtártudomány mai kihívásaihoz „igazítani”, részben analogikusan átértelmezett fogalmi elemeivel a könyvtárhasználati jelenségeket e filozófiai fogalmi körbe felmutatni. Úgy gondolom, írásom ezen embriotikus, számos részletében kidolgozatlan, a félreolvasás lehetőségét is magában hordozó, elnagyolt állapotában is elérte az általam kitűzött figyelemfelkeltő célt: tudományközi ajtókat, filozófiai dimenziókat, horizontokat nyitott egy új, (posztmodern, virtuális) könyvtári világ és a filozófia világa között, amelyeken keresztül máshogy láthatjuk a könyvtár jelenkorát, jövőjét, de tulajdonképpen a múltját is. Az információs valóság ittlétének sajátos létmódja a virtuális világban–való-lét. A könyvtár filozófiai kalandja, a mai posztmodern könyvtár (információs) kontextusának alapkérdései – Mi a tudás?; Ki a szerző?; „Mi” az információ? – elsősorban fenomenológiai-hermeneutikai aspektusban teljesedhetnek ki, és egy posztmodern könyvtártudományi elmélet számára ez jelentheti azt a bizonyos kályhától való indulást, amely egyfajta vonatkoztatási pontként „lebeghet” az egyre inkább vonatkoztatási pontok nélküli virtuális szellemi térben. Ajtónyitogató kalandozásommal ugyanakkor nem egyszerűen egy új értelmezési-hermeneutikai horizontot kívánok megnyitni a könyvtár számára, hanem ehhez egy teljesen új szellemi, szellemtudományi megközelítésmódot, „könyvtár-filozófiát”, Richard Rorty értelmezésében vett „szótárt”, vagyis „nyelvet”, szókészletet rendelek. Talán halványan arra is felhíva a figyelmet, hogy az ideológiamentes filozófiaoktatásnak a mai könyvtártudományi szakokon (és úgy általában a bölcsészeti és társadalomtudományi területeken) újból komolyabb jelentőséget tulajdonítsunk, hogy „beszéljük” is, értsük is, használjuk is a fenomenológia, a hermeneutika nyelvét, ne csak olvassuk. És persze arra is ráirányíthatja a figyelmet, hogy egyes tudományterületek (matematika, informatika) könyvtártudományi „túlsúlya” faragható lenne a filozófia könyvtártudományi segédtudományként való integrációjának magasabb szintjéért. De miért is szükségszerű mindez? Manapság a könyvtártudomány hagyományos, történetileg kialakult, „historizmustól terhelt” fogalmi kategóriái már nem adnak kielégítő tudományos választ arra a kérdésre, hogy mi a könyvtár. A könyvtári fenomén, mint a tudat számára közvetítő „médium”, olyan komplex jelenséggé, mondhatni, információs világfenoménné „nőtte ki magát”, elsősorban a virtuális egzisztenciamodusza miatt, hogy nemcsak a könyvtár, de a virtuális világban-való-lét strukturális mozzanatának „legfelső szintjét” jelentő könyvtári benne lét információ fenomenológiai elemzése is izgalmas, felfedezendő területeket tartogat a könyvtártudomány számára. Az általam kidolgozás alatt álló hermeneutikai-fenomenológiai könyvtár-filozófia tehát azt a merész tézist állítja, hogy a könyvtár a (virtuális) világban való lét adekvát létmódja. Ehhez természetesen össze kell kapcsolni ontológiailag a világot és a könyvtárat (az írást), mint az önmagát gondoló gondolat metaforáját. Ez a kapocs csakis az információs fenomén világban való létének elemzése lehet.

A virtuális valóság mi-ben léte rendkívül komplex ontológiai probléma. A fenomenológiai módszer több szempont miatt is adekvát megközelítésnek tűnhet e világ leírásában, hiszen a virtualitásban észlelhető információs fenomén egy olyan „abszolút fenoménként” értelmezhető, amely az ittlét teljesen „új” létmódjaként, a virtuális világban-való-létként mutatkozik. Az információs fenomén a hierarchiától mentes „létező”, hiszen a virtuális világ maga is ilyen struktúra, vagyis a metafizika dekonstrukciójának ideális „létterepe”. A virtuális Dasein információs fenoménja, e Dasein karaktere állandóan változó, nem determinált szövegvalóságot eredményez, amely a web2-es kánon műfajaiban, a szövegek továbbírhatóságában öltenek testet. Nyilvánvaló, hogy e szövegvalóságok számunkra-valósága felé tartó közvetítésben a könyvtárak lehetnek az ideális médiumok, de az is bizonyos, hogy a könyvtár fogalmának tartalma és terjedelme is megváltozik egyúttal. A virtuális világban való lét benne léte tehát információs fenoménon alapszik. Hogy helyesen tegyük fel a kérdést, hogy mit jelent a könyvtár ma a lét(ezés) ontológiai meghatározottsága számára, az módszertanilag talán még nehezebbnek tűnő vállalkozás, mint ezt a kérdést megválaszolni. A könyvtárak vonatkozásában eleddig csak a létezőkkel, (olvasókkal, információkkal, dokumentumokkal) törődtünk, de nem vizsgáltuk a közben egyre inkább virtuális egzisztenciamoduszban létező információ és használó (virtuális) jelenlétét. A könyvtárakban jelenleg zajló forradalmi változások tehát olyan mértékben meghaladták a könyvtári-használói világ jelenvaló létét hagyományosan leíró bölcseleti-társadalomtudományi fogalmi lehetőségeinket, hogy az mára azzal a „veszéllyel fenyeget”, hogy megfelelő szellemtudományi módszer, háttér, fogalmi megújulás nélkül, teljesen az információtudomány és az informatika „uralma” és terminológiája alá hajtja a könyvtártudományt. Márpedig az informatika, információtudomány az információs létezővel, nem pedig az információs-virtuális léttel foglalkozik. Az, hogy mit jelent az információhordozó (eszköz), az ma már mindenki számára alapvető ismeret, amelyet az információ, a könyvtár „kéznéllevőségének” és „távtalanításának” heideggeri kategóriájával írhatunk le. Azonban az, hogy az információhordozón rögzített információt milyen (fundamentálontológiai) módszerrel redukáljuk információs fenoménként, hogy az a kis eszköz (pl. táblagép), amit magunkkal viszünk, az valójában a könyvtári benne lét, a könyvtárhoz való lét egy kis darabkája, függetlenül attól, hogy valójában könyvtári portálon vagyunk-e, könyvtári szolgáltatásokat veszünk-e igénybe, nos, az már nem biztos, hogy ennyire evidens. A fenomenológiai módszer a könyvtári fenomén korrelatív jelentésének kibontását, a virtuális világgal való összekötését termeti meg. A régi bölcseleti, könyvtártudományi terminológia ezekre az eszközökre vetítve korszerűtlen, anakronisztikus; az új, a természettudományos (informatikai) alapra épített egzakt ugyan, de száraz, és épp „könyvtár-filozófiailag” üres, elvont. Az informatika nem teszi, nem teheti fel az információ „mi-ben-létének” filozófiai kérdéseit. Az információ számunkra valóságát, manipulálhatóságát a hordozható, kéznél lévő, távtalanító eszközök biztosítják, de ezzel még nincs filozófiailag megoldva, hogy ez az eszköz miként kötődik ontológiailag a világban-való-lét könyvtári benne létének struktúrájához, mert nem is az eszköz, hanem az információ fenomenológiai jellegzetességei alakítják át a lét és idő egzisztenciális koordinátáit virtuális lét és térerő apriori keretévé. A természettudomány nem igazán tud mit kezdeni a fenomenológia, a hermeneutika, a dekonstrukció (könyvtári vonatkozású) kérdésfelvetéseivel. Nem a fenomén érdekli, hanem maga a fenomenalitás, az információ „külső felülete”, a vele történő manipulációk, műveletek egzakt leírhatósága. A fenomenológia tehát sosem fogja úgy magyarázni (nem is feladata), hogy „matematikai pontossággal” írja le az információt. A filozófiának, (egyes módszereinek) a könyvtártudományba „segédtudományként” való adaptációja azonban azért is elengedhetetlen, mert, Heideggertől szabadosan interpretálva, ha a filozófia azért „nem tudomány”, mert több annál, akkor a könyvtártudomány azért nem, mert „kevesebb”, mint tudomány. A könyvtártudomány már jó ideje nem a saját lábán, hanem az információtudomány mankóján áll. Ez azonban egyszerre „kevés és sok”, segítő, de egyben „akadályozó”, „figyelemelterelő”, egyoldalú „súlypontáthelyező” szimbiózis. Kevés, mert az információtudomány az információval „csak” mint adattal foglalkozik, és éppen ezért egyoldalú is, mert nem alapozza meg „lételméletileg” az információ virtuális valóságát, „csak matematikailag”. Teljesen más rejtekutak szükségeltetnek a virtuális információ(s) (fenomén) könyvtári benne létének analitikus fundamentálontológiai felfedezéséhez, feltárásához. A könyvtár tudományfilozófiai aspektusába „részt követel” a fenomenológia és a hermeneutika.

Azért van szükség a fenomenológia hermeneutikai kibővítésére, mert önmagában egy információ-fenomenológia még nem oldaná meg a könyvtári világban való lét kérdését. A husserli fenomenológiával, mint eidetikus tudománnyal, csak magához az információs fenomén lényegéhez juthatunk, de nem a világban létéhez. Ezért kell a heideggeri hagyományra is építve nem egyszerűen információs fenomenológiát, hanem információ-ontológiát, információs fundamentálontológiát megalapoznunk a posztmodern könyvtár számára. Hogy az információ létére, értelmére vonatkozó kérdést fel lehessen tenni, e létező léte mögé lehessen nézni, a destrukcióra van szükségünk. Az információs kor létkategóriája a világhálón való jelenlét, amely az információs fenoménon nyugszik. Szokták mondani, ha nem vagy „fönn” az interneten, nem is „létezel”. Márpedig a virtuális világban-való-lét az az egyetemes (információs) fenomén, amely az ittlét sajátos létmódja, a lenni-tudás (virtuális) képessége manapság. Ha valaki nincs a virtuális világban, akkor az nem „részesedhet” az ittlétből, kimarad a létezés egy fontos „szeletéből”, bár ez ma már egyre „nehezebb”, hiszen a virtuális világra (létre) bizonyos megszorításokkal, de egyre bővülő tartalommal és szolgáltatásokkal szinte akaratunktól, tudatunktól függetlenül beleszületünk. A magzati állapotunkat megosztó fotó, vagy a halálunk utáni emlékoldal is ezt bizonyítja. A virtuális jelenlét minél inkább autentikus feltételeinek adottnak kell lenniük ahhoz, hogy a virtuális világban való lét egyre kiteljesedjen, mondjuk, a teljes internetes térerő lefedéshez.

Mit jelent a posztmodern a könyvtártudományban?

Könyvtár-filozófiai (fundamentálontológiai) téziseim ilyetén felvezetése, egyáltalán a filozófiának, a filozófia egyes területeinek és a könyvtártudománynak az összekapcsolása, korántsem öncélú, példanélküli, de mint látjuk, egy fenomenológiai-hermeneutikai könyvtár-ontológia kifejtéséhez nélkülözhetetlen. E fundamentálontológia viszont ahhoz közvetítő filozófiai médium, hogy a posztmodern könyvtár szövegvalóságát magára a virtuális létezésre vonatoztassuk. Így, ha a modern könyvtáron a „könyvek tárát” érthettünk, a posztmodern kor számára a könyvtár fogalmának redukciója a mindenkor megváltoztatható, értelmezhető szöveget jelenti. A könyvtári fenomenológiai vizsgálódásokat a hermeneutika, a dekonstrukció, a dialogicitás, a disszemináció és a diszkurzivitás szempontjaival kell kibővíteni a posztmodern könyvtár megértéséhez. De mi is a posztmodern a könyvtártudományban? A nagy elbeszélések vége a hagyományos, statikus szöveglétet a mindenki által felülírható szövegvalósággal állítja szembe. A szövegvalóság dekonstrukciója valójában a szövegek új típusú felemelkedését jelenti. A szövegben egzisztáló lét ugyanazt jelenti az új irodalmi szöveglét számára, amit Paul Riceour így fogalmaz meg: „A hermeneutika akkor veszi kezdetét, ha már elégedetlenek vagyunk azzal, hogy egy átadott hagyományhoz tartozunk, s ezért a jelentés érdekében megszakítjuk az összetartozás viszonyát”7. Különösen igaz ez egy olyan intézmény (könyvtári) jelenségvalóságának fenomenológiai kutatása, feltárása során, mint a közgyűjtemények, közkönyvtárak, amelyek egyrészt abszolút értelemben a hagyományhoz tartoznak, másrészt a meglévő, rögzített tudást, értelmezési spektrumot mindig kritikailag „felül is írják” (az újabb tudományos művek szövegvalóságai.) Az értelmezés könyvtári-hermeneutikai mozzanata, (a könyvtárfogalom relativizáló értelmezéséé is) „abszolúttá” lesz; ahogy Nietzsche fogalmazta meg: „Nincsenek tények, csak interpretációk”. Ez a kijelentés azonban korántsem jelenti, hogy mind filozófiailag, mind köznapi értelemben szólva, az értelmezések köszönő viszonyban ne lennének a tényekkel, a hagyománnyal, hiszen az értelmezéshez a megértésen keresztül vezet az út. „A megértés fogalma – foglalja össze Gadamer a heideggeri tanulságokat – most már nem módszerfogalom, hanem magának az emberi életnek a létjellemzője.”8 Az ember virtuális világban való létének különösen is, tehetjük hozzá, hiszen ahogy az értelmezés elválaszthatatlan a szövegvalóságtól (olvasástól), a szöveghagyománytól, úgy ezek elválaszthatatlan egységet képeznek a könyvtárral, az írással mint „hordozóval”, hermeneutikai felülettel. Itt érnek össze a különböző filozófiai horizontok, hiszen a hermeneutikai könyvtárfogalom fenomenológiai-fundamentálontológiai bázisú, amellyel a de(kon)strukció, amely magában foglalja a heideggeri létredukciót és ennek derridai, létkérdéssel való szembefordulását is; a diszkurzivitás, dialogicitás könyvtári jelentésében nyeri el új „jelentését” könyvtári környezetben. A diszkurzivitás elégséges feltétele a könyvtári együttlét (Mitsein) platformja, ahol a dialogicitás megvalósul. A disszemináció, a szövegek megosztásának, könyv-, szöveg- és könyvtárkívüliségének előfeltétele, amely a kommentelésben, blogolásban találja meg az értelmezési felületeket, diszkurziv tartalmakat.

A hermeneutika és fenomenológia könyvtártudományi kutatóterepe elsősorban a „bibliopláza modellel” leírható nagyvárosi, multikulturális, tudományos vagy közkönyvtári „könyvtár-közi” entitású intézményekre fókuszálhat. (A bibliopláza fogalma ez esetben nem szociológiai konstrukció, hanem filozófiai.) A virtuális könyvtári-használói jelenlét írásaktusainak eredményeként, elsősorban Web2-es keretben létrejövő szövegentitások hermeneutikai továbbírhatósága, továbbértelmezhetősége, a diszkurzivitás a hagyományos könyvtári-használói entitás és jelenlét dekonstrukciós eszköze is. A könyvtártudomány keretein belül értelmezhető fenomenológiai-hermeneutika „intézményes” (gyakorlati) háttere, modellje tehát mára már időben „előbbre járó”, egyre komplexebb olvasói-használói elvárás-horizontokra adott válaszként működik. Ezt a „bölcsészettudományi” lemaradást kell behozni a hermeneutikai modellel leírható könyvtári elméletnek. Az az adottság, idea, hogy a virtuális könyvtári használói „felületek”, platformok, szokások, (írás)aktusok fenomenológiai-hermeneutikai kutatás tárgyai lehetnek a disszemináció, a dialogicitás és diszkurzivitás részben átértelmezett fogalmi kategóriáinak „függvényében”, egyfelől nagy értelmezési teret, szabadságot adnak a filozófiai „szigorúságra” épülően, másfelől olyan ajtókat nyitogatnak a témára fogékony kutatóknak, amelyek e megközelítés újszerűségéből adódóan a könyvtári információs ittlét eddig feltáratlan szellemi aspektusait, jelentéseit fogalmazhatják újra.

A célom az, hogy a könyvtári praxis, az olvasói-használói szükségletek kielégítésének „öntudatlanul” is jelen lévő gyakorlatát, a használói jelenlét, észlelés, értelmezés fenomenológiai-hermeneutikai könyvtári törvényszerűségei támasszák alá. Ami az olvasók számára evidencia, hogy nem „kijelentéseket” keresnek, elsősorban a humán területet figyelembe véve, hanem interpretációkat, hermeneutikailag artikulált információkat, addig a tájékoztatástudomány számára komoly kihívás elméleti rendszerbe foglalni e gyakorlatban már megtapasztalt „fordulatot”. A posztmodern tájékoztatástudomány két „szintje” (két fázisa) a diszkurzivitás és a dialogicitás (tudományos párbeszéd), két vetülete az időbeliség és a szubjektum szemléletmódja. A könyvtári tájékoztatás tulajdonképpen egy hermeneutikai szituáció, amelyben az értelmezés-megértés-alkalmazás egységeként történő diskurzus folyamatként megy végbe. Mit jelent ez könyvtártudományi vonatkozásban? A tájékoztatási beszédaktus tulajdonképpen egyfajta fenomenológiai-hermeneutikai redukciós aktussorozat értelmezésemben, amelyben nincsenek „egyértelmű” válaszok, de kérdések sem, hanem a könyvtáros és az olvasó horizontjainak időleges egybejátszása révén egyrészről dialogicitás (értelmezés-megértés), másrészről diszkurzivitás (tudományos párbeszéd) van jelen. Ezek által juttatjuk érvényre az időbeliség és az egyéni értelmezési szempontok hermeneutikai horizont-összeolvadását. A könyvtári tájékoztatás már nem „kijelentés”, hanem mint dialógus halad a „beteljesedés, vagyis a megértés és alkalmazás felé”. A diszkurzivitás a tájékoztatás interpretációs aktussorozatát jelenti, amely előfeltétele a tájékoztatási dialógus elmélyülésének. Diszkurzivitás és dialogicitás tehát együtt határozzák meg a könyvtári tájékoztatási aktus „sikerességét”. Egymás nélkül nem léteznek, hiszen közös interpretációs platform nélkül nincs értelmes párbeszéd. Ezek összhangjának hiánya a tájékoztatási gyakorlatban okozhat humoros, de néha bosszantó hibákat, félretájékoztatásokat, éppen ezért fordítva is igaz a tézis: a megfelelő dialogicitás hozza magukat a diszkurzív interpretációkat egy hermeneutikai platformra. A klasszikus tájékoztatói példán ez jól illusztrálható: amikor bemegy egy csuklással küszködő cowboy a kocsmába és kér egy pohár vizet, akkor a kocsmáros a levegőbe lő, amitől elmúlik az illető csuklása. A diszkurzivitás és dialogicitás tájékoztatási aktus során létrejött egységének megteremtése az igazi és legszebb könyvtárosi feladat. Ma már például több múltértelmezési horizont létezik egymással párhuzamosan, így nagyon nem mindegy, hogy például a Tanácsköztársaság megközelítése milyen interpretációs-befogadási horizont felől történik. Ma már nem egyszerűen a magyar nyelv finnugor eredetét keresi az érdeklődő, ha éppen nyelvtörténeti megközelítésről beszélünk, hanem különböző interpretációkat a magyar nyelv történetére vonatkozóan, de nagyon nem mindegy, hogy a kérdező olvasóval milyen dialogicitási stratégiával jutunk egy hermeneutikai horizontra. A rendszerváltozás előtt „megszokhattuk”, hogy a múltértelmezés részét képező szövegértelmezések egy ideológiai-nyelvi alapon nyugszanak. Hogy rögtön egy filozófiai példát hozzak, sokáig Sartre „kommunista” múltja inkább elfogadottabbá tette a „polgári” filozófust a (dogmatikus) marxizmus-leninizmus számára, mint a „nemzetiszocialista” Heideggert. Csak hosszú szellemi enyhülés után lehetett feltenni a hagyományt (objektivitást) helyreállító „hermeneutikai” kérdést: vajon feljogosítja a tudományos közvéleményt Sartre „kommunista” kapcsolata, hogy emiatt felértékeljük, és Heideggert nemzetiszocialista múltja miatt alulértékeljük. Vagy mennyire tekinthető hermeneutikailag autentikusnak egy olyan megközelítés, amely például Herbert von Karajan életét kizárólag nemzetiszocialista vonatkozásokban tárgyalja.9 (Éppúgy helytelen, mint Szabó Ervin életművét kizárólag „kommunista kontextusban” értelmezni.) De lehet ennél sokkal komolyabb interpretációs témákat is megemlíteni: Kertész Imre hermeneutikai irodalmi holokausztinterpretációja a dogmatikus, történeti holokausztnarratívát dekonstruálja, új (irodalmi) nyelvet, egyszersmind hermeneutikai horizontot teremt a téma értelmezéséhez. És ezen a ponton a posztmodern könyvtári elmélet nagyon is „rímel” a posztholokauszt korának művészetelméleti kérdéseire. Merthogy nem az a kérdés, ahogyan Adorno fogalmazta meg, hogy lehet-e verset írni a holokauszt után, hanem az, hogy milyen (új) nyelvet kell teremteni ahhoz, hogy a kifejezhetetlen kifejezhetővé váljon. Lételméletileg ugyanez a heideggeri kérdés is: kimondani a kimondhatatlant. Érezzük persze e nyelvi határsértés keresésének abszurditását, hiszen vagy kimondható valami, vagy hallgassunk róla. A nyelv maga felé történő végbemenése jelentheti azt a nyelvi fordulatot a könyvtártudományban is, amely újraértelmezi a nyelvem határai egyben „könyvtáram határai” filozófiai tézist, és a szövegvalóság disszeminációjával, az információs fenomén teljes valóságra átvitelével posztmodern kontextusba helyezi a könyvtárat. A fundamentálontológia és a dekonstrukció hajtja végre azt a könyvtári-ontológiai fordulatot, amely lehetővé teszi a könyv-és „könyvtárkívület” szövegvalóságának posztmodern filozófiai kitágítását. Safranski Nietzsche-recepcióját hermeneutikai-könyvtári nyelvre átültetve a tézis a világként értelmezett fantasztikus könyvtárral kapcsolatban az, hogy „az igazi világ: a könyvtár. A könyvtár az irdatlan (das Ungeheure10). Mikor benne vagyunk, a léthez tartozunk.”11 A „könyvtári (szöveg)irdatlan” megismerésének, megosztásának, továbbírásának eszköze a fenomenológiai hermeneutika könyvtári horizontjában, a disszemináció, a dialgocitás, a diszkurzivitás. A könyvtári léthez tartozás autentikus benne létét az írás jelenti, nem az olvasás, amely a nyelvi és értelmezési lezártság horizontjának történeti előfeltétele, szakasza, a már mindig is az eleve megértett könyvtári létezéshez tartozás embriotikus, preontológiai állapota. (Ez nem jelenti azt, hogy mindenki íróként, autentikusan kezdi a könyvtárban benne-létét.) A hermeneutikai könyvtárfogalommal azonban eljutunk oda, hogy a könyvtár alapját nem az olvasásban, hanem az írásban határozzuk meg. Már csak azért is, mert ha a könyvtárat a „világként” tételeztük, akkor a technikai feltételek a kisgyermek ujját már akkor a klaviatúra felé irányítják, amikor még „olvasni” sem tud. (Nagyobb probléma, ha meg sem tanul, hiszen a reinterpretációhoz, a diszkurzivitáshoz az interpretáción, értelmező olvasáson keresztül jutunk.) A posztmodern könyvtár hermeneutikai forradalma e két, olvasási-írási funkció elsőbbségének felcserélésén alapszik; akkor nő fel a használó a posztmodern könyvtári benne lét autentikusságához, amikor maga is szövegek (újra)írójává, (már mindenkor létező) szövegek teremtőjévé lesz. A dialogicitás ebben a hermeneutikai kontextusban a kommentelést, hozzászólást, értelmezést (interpretációt) jelenti, a diszkurzivitás a szövegek által megteremtett továbbírás, reinterpretáció lehetőségét. A kommentelő, (e-book-ok esetén széljegyzeteket beszúró) még nem „szerzői” funkció, hanem értelmezői; szerzővé akkor lesz, amint Foucault is utal rá, ha a szöveghagyomány útján és szabályszerűségei révén új szövegeket alkot, reinterpretál. A szakdolgozatot író (filozófiailag) tulajdonképpen kom­men­telő, értelmező, „olvasó” interpretátor. „Íróvá” a tudományos és szöveghagyomány reinterpretációja által lesz. Ontológiai különbség a szakdolgozó és a doktorandusz között tehát az olvasói (interpretátori) és írói (reinterpretátori) funkcióban, státuszban van. Nos, ezen a helyen egyszersmind „helyre kell állítanunk” a közművelődésnek-ismeretterjesztésnek az olvasói-írói ontológiai kettősségén alapuló könyvtári hagyományát a hermeneutika tükrében. A Wikipédia meghatározását alapul véve: „Az ismeretterjesztő irodalom olyan irodalom, amely a tudományos ismeretek közérthető, általános formában való átadására törekszik.” Nekem nem több, de nem is kevesebb a célom, kompetenciám: ha a könyvtár, hermeneutikailag értelmezve egy sajátos Dasein, (ittlét) akkor a közkönyvtár mindenesetre Mit(da)sein. (közösségi jelenvalólét). Mivel jómagam ezer szállal kötődöm a „közkönyvtáriság” eszméjéhez, gyakorlatához, szakirodalmi tevékenységem számára az autentikus szövegközlési műfaj az ismeretterjesztés lehet. De vajon nem ez – az ismeretterjesztés hermeneutikai jelentése felé továbblépve – a feladata valahol a filozófiának is? Az „igazi” filozófiának egyszerre kell hozzászólnia a tudomány egészéhez (mert több annál), és merítenie a mindennapi praxisból.

Korábban már említettem, hogy a könyvtártudománynak az információelméletre történő „redukciója” egyensúlytalanságot idéz elő a könyvtártudomány belső, tudományközi kötődési rendszerében. A korlátozás itt elsősorban egyoldalúságot jelent, véletlenül sem tudománytalanságot. De éppen a természettudományok egzaktsága sajátosan „kiüresíti” a könyvtártudomány szellemtudományos aspektusait, még ha el is ismerem, hogy a mai könyvtár (technikai működtetése, a tájékoztatástudomány logikai nyelve, szintaxisa) az információelméleten, informatikán is nyugszik. De éppen ebből kiindulva, „fokozatosan jött” a felismerés, hogy a könyvtártudomány posztmodernizálódása nem mehet végbe egy „szimpla”, természettudomány felé nyitó, orientáló, súlypontáthelyező paradigmaváltással, hanem éppen a könyvtártudomány „flexibilitását”, gyakorlatorientáltságát, és igen, hagyományát is kihasználva kell megkeresni azokat a filozófiai módszereket, amelyek a mai (virtuális) könyvtárat létében kérdezi ki az információs létezés sajátosságairól. Az információfenomenológia, hermeneutika, de(kon)strukció, diszkurzivitás elméleteinek egyes, könyvtári szempontból (is) értelmezhető elemeinek egymással és a könyvtártudománnyal való bonyolult, több gondolati horizontjának összekapcsolása éppen ezt a redukciót végzi el. Egyértelmű, hogy a mai könyvtári világ „egzisztenciamódusza”, ittlétéhez való viszonya, információs (alapú) világban való létének fő strukturális mozzanata a könyvtárban benne lét az átlagos mindennapiságban, de ennek belátásához meg kell keresni az információ filozófiai-fenomenológiai alapjait is. Ehhez kell sajátosan egy fenomenológiai fordulatot véghezvinni a könyvtártudományban, hiszen csak így lehet egyértelművé, hogy mi is az információ maga (fenomenológiai) mutatkozásában a virtuális lét számára. Az információ fenomenológiai felmutatása, könyvtári benne létté történő transzponálása nem egyszerűen a fenomenológiát szélesíti ki (virtuális valóságot vizsgáló) ontológiává, egzisztenciális analitikává, hanem az információs fenomén mutatkozásának könyvtári jelenvalóságát, a könyvtár jelentését emeli (autentikus), virtuális ittlétté. Az önmagát önmagában megmutató fenomenológiai12 módszer informatikai környezetben történő ontológiai problémafelvetéstől eljutunk a virtuális ittlét (autentikus) egzisztenciális viszonyulásához, amely alapvetően „könyvtári”. Más szavakkal: az információ (virtuális) (itt)léte a könyvtári világ metaforikus, hermeneutikai jelentéseiben mutatható fel autentikusan. Ha egyfelől a (virtuális) létező dolgok teljes redukcióját elvégezzük, akkor az információs fenomén létéhez jutunk. Másfelől az információ „jelenti” a virtuális létező létét, egzisztenciáját, azt a létmódot, amelyet „sajátosan rejtve hordoz” a létező, és amelyet autentikusan mutat fel az információ könyvtári (szöveg)környezetben. Munkahipotézisünknek elfogadjuk Heidegger tézisét, amely szerint a fenomenológia ezen a ponton „átcsap” ontológiába, hiszen ezzel alapozhatjuk meg az utat a virtuális világban való (információs) léttől a könyvtári benne-lét analogikus alkalmazásáig, vagyis azt, hogy az információs fenomenológia ontológiai és egzisztenciális analitikai irányultságú. Nagyon fontos megérteni, hogy az információs benne lét filozófiai absztrakció, amely paradox módon a könyvtári információ egzisztenciáját nemhogy fizikailag „belehelyezi” a könyvtári intézményes rendszerbe, de éppenséggel ez a mozzanat de(kons)truálja a könyvtári fogalmat magát is, azáltal, hogy a könyvtári világ lesz az általános, autentikus létforma, mivel az információs lét a legalapvetőbb könyvtári létezés kritériumaira épül: gyűjteményépítés, feltárás, elérhetőség (szolgáltatás). A könyvtári benne-létben az információ fenomenológiai redukciójának módszerével a világ „információssá” lesz, majd az ezt alkotó könyvtárfogalom „kikerül” a könyvtár falai közül, mivel a virtuális jelenvaló lét strukturális fő mozzanata a könyvtár benne léte. Nem behozzuk a világot (és ezáltal is az olvasót) a könyvtárba, hanem éppen ellenkezőleg, kivisszük, „rávonatkoztatjuk” a könyvtári benne lét strukturális mozzanatát a lét (ittlét) egészére. A „das Man” közvetlen, természetes (közösségi) világa, közege a virtuális lét könyvtári benne léte.

A fenomenológiai hermeneutika könyvtár-filozófiai „ideája”, „komplex horizontja” tehát elsősorban éppen a könyvtártudomány „praxisközpontúsága” miatt is azt a nehéz problémát vetheti fel, hogy létezhet-e fenomenológiai hermeneutikán alapuló könyvtári létinterpretáció? Tehát egyszerre kérdezünk e sajátosan interpretált (posztmodern) könyvtárfogalom ontikus és ontológiai státuszára, („fenomenológiai és hermeneutikai aspektusaira”) a felhasznált filozófiai irányzatok dialektikus kapcsolatában. Multiplikált „horizont-összeolvadás” révén juthatunk a virtuális „pre-egzisztens”, az információs fenomén könyvtári benne létté redukált ontológiai státuszáig, a szöveg már önmagában előzetesen adott és előzetesen megértett entitásáig. A másik, egyben kiváltó probléma egy hermeneutikai-fenomenológiai könyvtármodell deskripciójában, hogy egy posztmodern, (poszt)könyvtári információs „közeg” már nem közelíthető meg a könyvtári tér hagyományos (apriori) tér-idő koordinátáiban, hanem sokkal inkább a virtuális térerőben. És itt nemcsak a fizikai vs. virtuális (közösségi) terek ontológiai, „dialektikus ellentmondásán” van a hangsúly, hanem sokkal inkább a könyvtári tér de(kon)strukciója következtében tételezett könyvtári „nem-helyek” (sajátos terminológiával: könyvtár-közi terek); vagyis a világban való virtuális információs ittlét könyvtári szempontú involválása, könyvtári benne létként történő interpretációja jelenti a módszertani problémát. Ennek eszköze lehet egy hermeneutikai fenomenológián alapuló „könyvtár-filozófia”, amely a könyvtári specifikus (információs) jelenségeket, folyamatokat, használói aktusokat képes általános érvényű megismerési, értelmezési (írás)aktusként, hermeneutikai, dialogicitási, diszkurzivitási folyamatba ágyazva interpretálni és viszont. A fenomenológiai módszer képes visszavezetni az információs fenomén lényegéhez, a hermeneutika az értelmezés esetlegességéhez, amely az ebből fakadó pluralitást biztosítja, amelyet a disszemináció aktusával léptetünk ki, vonatkoztatunk el a könyvtári keretek közül a könyvtári benne lét virtuális világban valóságáig. Ez vezet a posztmodern könyvtár (multi)kulturálisan plurális létstruktúrájához. Szükségszerűség (észlelés, dialogicitás) és esetlegesség (újraértelmezés, diszkurzivitás) fenomenológiai-hermeneutikai dialektikáján alapszik a posztmodern könyvtárfilozófia. Merthogy a fenomenológiai hermeneutikán alapuló könyvtár-filozófia a posztmodern könyvtár dekonstrukciós folyamata során, amikor arra kérdezünk, hogy mi a könyvtár, egyben a könyvtár öröktől fogva létező két alapkérdését is újra feltesszük: Mi a tudás? (Mi a megismerés?); Ki a szerző? („Mi” a szerző?); Kinek írunk? E kérdéskör sartre-i és foucault-i interpretációjának könyvtári szövegentitások vonatkozásában is újragondolt válaszai fontos szempontokkal árnyalják a posztmodern könyvtárkívüliség írásaktusokban megnyilvánuló ittlétét. Már Sartre is kifejtette, hogy egy mű, „még ha arra törekszik is a szerző, hogy tárgyát a legteljesebben ábrázolja, mindent sohasem mesélhet el, sokkal többet tud, mint amennyit elmond”, majd így folytatja, „minden könyv konkrét felszabadulást javasol, ahhoz az egész világhoz, mely az író és olvasó közös tulajdona, egy sajátos elidegenedésből kiindulva.”13 Foucault a diszkurzivitás jegyében a következőképpen definiálja a szöveg és szerzője tulajdonlását: „a szerző nem birtokosa a szövegének, sem felelősséggel nem tartozik érte, nem ő hozza létre, de nem is ő találja ki.” 14Beckettre hivatkozva úgy fogalmazza meg a mai írás etikai alapelvét, hogy „Mit számít, ki beszél?”. Végül így zárja fejtegetéseit: „Először, napjaink írása megszabadította magát a ’kifejezés’ szükségletétől; csak magára utal, noha nem korlátozódik a belsőlegesség határaira. Ellenkezőleg, éppen külső kifejlődésében ismerjük fel. E fordulat az írást jelek játékává alakítja. Az írás úgy tárul fel, mint egy játék, amely szükségképpen túllép saját szabályain. A szerzőnek a diszkurzivitásra irányuló mozzanataként azt emeli ki, hogy a szerző funkciót nem a szövegnek létrehozójához való spontán hozzárendelése útján definiáljuk, másrészt, nem egyszerűen egy valóságos személyre utal a szerző megnevezése. A diszkurzivitás szempontjából a „szerzőknek az a megkülönböztető jegyük, hogy nem csupán saját műveiket, saját könyveiket hozták létre, hanem ezenkívül valami mást is: megteremtették más szövegek kialakításának lehetőségét és szabályait.”15 Tegyük hozzá ehhez a gondolatmenethez Derridát, a disszeminációt: „A disszemináció vég nélkül megnyitja az írásnak ezt a repedését, mely többé nem varrható össze, a helyet, ahol sem értelem, legyen bár többes, sem a jelentés semmilyen formája nem írástalanítja többé a nyomot.”16 Mi is jelenti informatikailag, könyvtártudományilag az írás vég nélküli repedését, „disszeminációját”? A web2, a könyvtár2, a közösségi együttes-jelenvalólét, (Mitdasein) során megosztott és újra átírt tartalmak anonim szerzőjű világa? A fenomenológiai hermeneutika tehát egy sajátos, infokommunikációs, web2-es (könyvtári) környezetben fogalmazza meg és újra a dekonstrukció, a diszkurzivitás „szövegkritikai” téziseit, mind a szövegek létrehozása, észlelése és az értelmezés aktusa felől.

A könyvtár, a könyvtári fenomén filozófia felől történő interpretálása csak egy „ontológiai fordulatban”, infokommunikációs forradalom technológiai „támogatása által” mutathatja fel (információs) lényegét, az információészlelés szükségszerűségi és értelmezési, fenomenológiai-hermeneutikai „kettősségét”. A hagyományos, történetileg kialakult könyvtári fogalmi kategóriák a rájuk tapadt (metafizikai) fogalmi horizont jelentéseivel már nem alkalmasak a könyvtár perspektíváinak, jelenségvilágának a megragadására. A könyvtári fogalmi hierarchia egy determinált, „prekoordinált” nyelvrendszeren nyugszik, amely már a fenomenológiai, szubjektív észlelés szükségszerű mozzanatát sem képes helyesen visszatükrözni, a történeti-fogalmi szituáltság miatt, még kevésbé a hermeneutikai mozzanat esetlegességét, szabadságát. Márpedig a (posztmodern) hermeneutikai könyvtárfogalom megalapozásában éppen két dolgot szeretnénk célul kitűzni. Egyrészt megszabadulni a könyvtári determinizmus apriori fogalmi strukturáltságától, korlátaitól, „készen kapott” (fogalmi) előfeltételeitől (ETO), hogy a könyvtárat és történetét önmaga információs létezéséből „helyesen”, a szubjektum által transzcendált történeti fennállása szerint értelmezzük. Másrészt ezzel a redukciós fázissal szorosan korrelálva, egy új (posztmodern) könyvtári „horizont-összeolvadást” hajtsunk végre, amelynek során egy teljesen új, hermeneutikai „szótárral” próbáljuk definiálni, értelmezni a könyvtár fogalmát. Láthatjuk, hogy a posztmodern könyvtárhasználatot egy fenomenológiai és egy hermeneutikai mozzanat dialektikájában képes a de(kon)strukció „megjeleníteni”. Az információ észlelésének, jelentésvonatkozásainak korrelációja fenomenológiai szükségszerűségével szemben a hermeneutika a jelentésvonatkozások korrelációjának esetlegességével az értelmezés nyitottságát, szabadságát nyújtja. A könyvtár-filozófia hermeneutikai aspektusa tehát nem azt kérdezi, hogy „mi a tudás”, hanem azt, hogy hogyan lehet helyesen érteni, értelmezni az információs fenomént. Míg az információs fenomén észlelése „szükségszerű”, értelmezése szituációhoz, befogadói lélekállapothoz kötött. A posztmodern könyvtári „megismerés” két fázisként is interpretálhatjuk ezt a két mozzanatot: az információs fenomént, azt „ami van”, a könyvtár gyűjti, feltárja, szolgáltatja, mint tiszta „magánvaló”, a szubjektum által transzcendált ismeretet, amelyet a felhasználó a saját információkereső szempontjai, szituáltsága felől értelmez, appercipiál. A könyvtáros, úgyis mondhatjuk, a megismerési és értelmezési horizontok határán áll azáltal, hogy mennyire képes egy tájékoztató kérdést sok szempontú információval (dokumentummal) artikulálni. Ezért szoktuk mondani, hogy (egy posztmodern könyvtári narratívában) a könyvtáros, tájékoztató munkája során sosem „értékelhet”, csak „szolgáltathat”, (vagyis tartalmi értelemben artikulálhat). Elég az értelmezés szabadságát a sok szempontú információszolgáltatással biztosítani, az információs fenoméneket tartalmazó tartalmakat (leginkább szövegeket) rendelkezésre bocsátani. Az értelmezést, megértést ezzel segíti elő, amely a felhasználó „horizont-összeolvadásának” hermeneutikai aktusában, a pozitív előítéletek tükrében történő „beszélgetésen” alapszik. A könyvtári tájékoztatás tulajdonképpen egyfajta hermeneutikai horizont-összeolvadást takar, amikor a múlt eseményeinek, (szövegeinek) értelmezésébe a mi szempontrendszerünk, „szövegváltozatunk” is helyet kap. A hermeneutikai megértés és a könyvtári tájékoztatás aktusainak dialektikája tehát az időbeliségnek és a szubjektum véleményének érvényre juttatását jelenti. A könyv, a könyvtár, mint időtárgy szemlélése csak akkor szolgálhat a megismerés objektív alapjául, ha a legteljesebb időhorizontot és a szubjektum (használó) legkülönfélébb (fenomenológiai-hermeneutikai) szempontjait képes átfogni. Hermeneutikailag is tehát akkor a legteljesebb a könyvtári lét(megértés), ha az összes értelmezési szempontot lehetővé tevő információ a rendelkezésre áll. Ez nemcsak a könyvtári-térbeli horizontnak az információkumulálást, (a könyvtárak ismeretanyagának hálózati összekapcsolását), hanem időbelinek is a „jelenbe”, prezenciába állítását jelenti. A könyvtár „még nem”-jét minimálisra kell csökkenteni azáltal, hogy a minél teljesebb szövegvalóságot tartalmazza a virtuális valóság. A modern könyvtár „még nem”-jét a még hiányzó dokumentumok jelentették; a posztmodern könyvtári paradigmában előállítható a szövegprezencia. A hermeneutikai könyvtár-filozófia számára alapvető kérdés, hogy a könyvtári szövegentitásoknak milyen a „jelenvalóságuk”. Múltkori cikkünkben17 fontos distinkcióként elővételeztük, hogy a modern könyvtárügy a történeti totalitásban egzisztál, a könyv lezárt, abszolút megismerési forma, amely maga is kifejezi a történeti fejlődés ellentmondását. Fontos azonban azt is látnunk, hogy a posztmodern könyvtár-filozófiának éppen azért is van szüksége hermeneutikai pillérre, hogy a könyvtár (valódi) történetiségét helyreállítsa!  A könyvtári múltat csak a negatív előítéletek szempontjából kell zárójelbe tenni a posztmodern ürügyén. A hermeneutika (könyvtártól is független) feladata, az áthagyományozott szövegek értelmezése. Magának az áthagyományozó médiumnak a hermeneutikai vizsgálata azt (is) kérdezi, hogy milyen autentikus könyvtári lét(mód) közvetítheti az értelmezési felületeket a legadekvátabban. (Ezt a digitális, újraírható felületben neveztük meg, Derrida nyomán.) A hagyományt a könyvtáros azzal tudja a legjobban helyreállítani a hermeneutika szemszögéből, hogy minden kéznél lévő szöveget megoszt. Ez biztosíthatja azt a módszertani kiindulópontot, amelyet a hermeneutika a „történetiség lényegébe való belelátásnak nevez.”18 A történetiség könyvtár-filozófiai hermeneutikai interpretálása a kulcs ahhoz, hogy megérthessük a posztmodern könyvtár „időben létét”. A historicizmus számára a történelem akadályként, negatívunkként jelentkezett, amelyet le kellett küzdenie, meg kellett haladnia a szöveget értelmezőnek is, amelynek során „szembe került” a történeti tényekkel. Az ebben a kontextusban történő szövegértelmezőnek „tagadnia kell saját jelenét, el kell idegenednie saját történetiségétől.”19 Gadamer téziseit a könyvtár szövegvalóságára, (és némiképpen Hedieggerre, Derridára) kiterjesztve azt állítjuk, hogy a szöveg (első) olvasása, befogadása már a történeti, előzetes megértést jelenti, amennyiben feltételezzük, hogy a szöveg léte mindig is „adott volt” (jelen van a virtualitásban), a szövegértelmezésbe, „később” kapcsolódunk, születünk bele, elsősorban az átírásban megnyilvánuló önújraidézésben, intertextualitásban. A megértés (észlelés) a fenomenológiai redukció aspektusát jelenti e folyamatban, míg az értelmezés az írásaktusban bontakozik ki. Ha a szövegek léte „mindig is adott volt” (vagy lesz a virtualitásban), akkor a könyvtár horizontja is mindig és mindenkor adott, csak ezt a potenciált aktualizálni kell az olvasónak. Az arisztotelészi aktus potencia tan tehát az írásaktus és potencia dialektikájában értelmezhető egy posztmodern könyvtári paradigma számára. A megértés olvasáson alapuló (tovább)írás. A könyvtári megértés tartalmaz egyfajta „múltra vonatkozó előrevetettséget”, hiszen az abszolút könyvtár, a minden fellelhető információt, szöveget összegyűjtő, szolgáltató „fantasztikus könyvtár” megvalósulása olyannyira közelít a „jövőhöz”, hogy szinte azt prezenciába állítja. A posztmodern könyvtár igazi paradoxonja, hogy a virtuális térben állandóan újratermelődő szövegentitások miatt a könyvtár előrevonatkozó még-nem-je minden másodpercben, frissítésben előretolódik, viszont a virtuális egységes felület ezt a még nem-et abban a pillanatban meg is szűnteti: az új szöveg azonnal a rendelkezésemre áll. Milyen ellentmondásokat takarhat mindez egy hermeneutikailag értelmezett, de(kon)sturkciós írásfordulattal megfogalmazott könyvtárfogalom esetében?  Egy fantasztikus, „mindent” tartalmazó, azonnal frissítő könyvtár ideája csak akkor lehet tényleges, ha a könyvtárfogalmat nemcsak fenomenológiai szinten „redukáljuk” virtuális információs fenoménné, de magát az információs fenomént is de(kon)struáljuk. Ezzel tudjuk fogalmilag átjárhatóvá, „kompatibilissé” tenni a könyvtári (információs) fenomént, a virtuális világban való léttől való kiindulástól a könyvtári benne lét (autentikus) létmódjáig, a könyv ontológiai dekonstrukciójáig, a szövegig. A posztmodern (poszt)könyvtári kor éppen a könyvtárutánisága, az információs létre alapozott virtuális ittlét miatt képes egyetemes könyvtári entitásként is viselkedni; a posztmodern kor világfenoménje tehát könyvtári-információs természetű. Ha a posztmodern világban való ittlétet információs (benne)létként fogjuk fel, akkor nyilvánvalóvá válhat, hogy a (web)könyvtári Dasein elemzése számára a benne-lét folyamatos webes jelenlétet jelent, hiszen az információs benne lét „hangoltságát” az ittlét számára a webes „bejelentkezés” jelenti. A webes benne-létben az ember éppúgy nem fizikailag van benn, mint a fizikai világban, hanem sokkal inkább informatikai-hálózatiságában. A virtuális-benne-lét alapvető strukturáltsága a hálózatiság. Ezért is mondhatjuk, hogy a webes világban-benne-lét is egyben web-Mitdasein, (együttes-jelenvalólét). Az autentikus webes jelenlét tehát együttes-jelenvaló-hálózati lét. A webes Dasein számára a „másik” „a hozzáférhetőségét biztosító az ittléttel együtt van jelen, ugyanúgy, ahogy ő, s együtt alkotja vele a mi-t, melyből az én nem kiválik, hanem maga is ott van benne, ahogy magában a világban. A közösségi webes benne lét egzisztenciamódusza avatja a benne létet szükségszerűen együttlétté (Mitsein), mely (webes) együttlét mindenkor jelenvalólét-szerű. Ez a megosztott, (hálózati) világ biztosítja a másokhoz való hozzáállást is oly módon, hogy azt a jelenvalólét nem saját magán keresztül tapasztalja, nem fordul önmaga felé, hogy így állapítsa meg azt, a többiek miben különböznek tőle, hanem az együttes-jelenvalólét az által teszi lehetővé a másokhoz való hozzáférést, hogy a benne-lét már adott, a világ közös, s így a’jelenvalólét önmagában lényege szerint együttlét’.”20  Ma ez sokak számára, akik 24 órás közösségi jelenvalólétükben, kéznéllevőségben elérhető eszközökkel élik meg a web-Mitdasein-ra való ráhangoltságukat, e kissé bonyolultnak tűnő gondolatmenet nélkül is triviális igazság, mégis, érdemes e web-Dasein analitikai fogalmi kontextusban, struktúrában is megfogalmazni a virtuális jelenvalólét alapelemeit.
Már látjuk, értjük, hogy mitől lesz a világban lét egyben együttes jelenvalólét, mitől lesz a webes jelen(való)lét együttes, közösségi jelen(való)létté.
Újból, némiképp másként megfogalmazva: a könyvtári szövegentitások időtárgyként percepcionált fenomenológiai leírásának csakis az elektronizált (online elérésű) infokommunikációs közegben „van értelme”, hiszen csak ilyen kontextusban magyarázhatjuk a webes Dasein-sturktúrát könyvtári-benne-létként. Azt is mondhatnánk, hogy a mai posztmodern kor világban létének alapvető struktúra-mozzanata az információs benne-lét lett, hiszen az információt a számítógép tudja adekvátan, kéznél-lévőként továbbítani. Az internet mindazonáltal a heideggeri „távtalanítás” fogalmának abszolút beteljesítője is. A távtalanítás magát az információt, a „világot” kéznél lévővé, megismerhetővé teszi, objektiválja a felhasználó számára; a manipulációs, (át)írási funkció a hermeneutikai, (át)értelmezői horizont, funkció alapja, eszköze. Éppen ezért előző cikkem fő megállapításának azt tartom, hogy az olvasási (könyvtár)aktusok valójában írásaktusként felfogható funkcióváltására felhívtam a figyelmet. Mindez egy derridai fogalom, a disszemináció, megosztásként értelmezett folyamatában teljesedhet ki. Ebben a megosztási (írás)aktusban alakulhat át a Dasein könyvtári web-Mitdaseiné, vagyis azzá, hogy a jelenvaló könyvtári lét mindig együttes-könyvtári (benne)lét is. A heideggeri világ, világban-lét az információs korban interpretálva információs lét, de ennél is tovább mehetünk; az információs fenoménre „redukált” (itt)lét lesz az emberi létezés, (világban-lét) fenoménjének legáltalánosabb apriori adottsága. Az ittlét „legközelebbi (autentikus) létmódja” az információs lét, de ahogy az ittlét, mint írtuk, egyben együtt-lét, úgy a könyvtári web2-es lét is közösségi együtt-ittlét. Az együtt-ittlét fenomén adekvát manifesztációja a közösségi oldalak szövegentitásokat átértelmező írásaktus-sorozatában nyílik meg a könyvtári benne lét hermeneutikai horizontja felé. Nincs lezárt szöveg, lezárt értelmezés, komment, vélemény, blog. A virtuális-információs Dasein alapkategóriája természetesen átjárást biztosít számunkra olyan fogalmak egymásba-menésének, mint a világ, az információ, könyvtár értelmezési horizont-összeolvadásai. A jelenvaló lét értelmezési lehetőségei, horizontjai éppen az információ fogalmának a „Dasein”-struktúrába bevitele miatt lehetnek flexibilisek. Az információra redukált virtuális ittlét valójában egyszerre több is, kevesebb is, mint a „hagyományos” Dasein (heideggeri) fogalma. Ha az információ a létezés apriori adottsága, akkor csakis valamiféle információs fenoménre lehet alapozni a világban létet. Így tehát az információ egyrészt lehet a létezés megértés előtti, közvetlenül adott létmódja, másrészt, és abból következően, hogy a világban-lét alapvetően az emberi valóságot jelenti, „azt a módot, ahogyan az ember számára a természeti, eszköz jellegű és az emberi környezet adva van, illetve ahogyan ebben a környezetben egzisztál”21,akkor nyilvánvalóvá válhat az információnak, az információs fenoménnek a kiterjeszthetősége a jelenvalólétre. De ekkor még mindig nem vagyunk a „könyvtárban”, a könyvtári benne létben. Az információs benne lét alapvető struktúra mozzanata azért a könyvtárban benne lét, mert a létezés egzisztenciális-megismerő mivolta információs jellegű. Az ismeretközlés, információközlés, információgyűjtés, rendszerezés, feltárás, a könyvtári benne lét során válik számunkra való autentikus létté. Továbbá, mivel ezeket az aktusokat már nem csak könyvtárak közgyűjtemények végzik, valójában ez a könyvtárban-benne lét lesz az a „fantasztikus könyvtár”, a virtuális világ maga, „ami van”, amely az információ még rendezetlen, előzetesen megértett, közvetlenül adott állapotától, az egyre magasabb strukturáltságig értelmezhető. Ezt az irányt egy sajátos fogalomban a könyvtárhoz-való, (oda tartó) lét mozzanataként értelmezzük, de egészen más végkonzekvenciákat kell levonnunk, mint a heideggeri halálhoz-való lét abszolútként való megjelenése. Ebből is következik, a hedeggeri filozófia a szövegek megszűntetésén „munkálkodik”, a derridai elmélet a szövegek egyre tartó növekedésén, hiszen az újraértelmezés mindig új szövegeket teremt. Derrida írásfordulatát tehát ontológiailag a könyvtárra vetítve, a könyvtár írásfordulataként is interpretálom. A derridai dekonstrukció tehát a virtuális (szöveg)valóság technológiai keretein keresztül válik (de)konstituciós eljárássá a könyvtári szövegentitásokat is tekintve. A szövegek nem stabil entitások, egyszerre önmaguk és nem önmaguk, nem lehet kétszer ugyanabba a „szövegbe lépni”, vagyis kétszer ugyanúgy értelmezni, de megfogalmazni, leírni sem. „A Derrida szövegeiben körvonalazódó irodalomkoncepció olyan irodalmat tételez, amelyet más típusú szövegek szőnek át, melynek felületén kirajzolódnak e más szövegek mintázatai”22. A virtuális, web2-es (szöveg)valóság a nyitott mű igazi „hermeneutikai” színtere, közege, de nem az olvasásban testet öltött értelmezéséé, hanem az írásban manifesztálódóé, nem a könyv, hanem a szöveg(fenomén). Az olvasás aktusa a fenomenológiai-hermeneutikát dekonstrukciós elvvel felhasználó könyvtár-filozófia számára az „előzetes megértés” horizontjához tartozik, de ez még nem a szöveg autentikus könyvtári benne létének ittléte. Az csak a „könyvtár írásfordulatában” történő ontológiai paradigmaváltásban, az írásban jön el, amikor mindenki „íróvá”, önújraidézővé lesz. A dekonstrukció lerombolja a szövegértés, szövegértelmezés metafizikai, történeti hagyományait, és „képessé tesz bennünket arra is, hogy megkérdőjelezzük a szövegolvasásunkat általában vezérlő intézményes kritikai módszerek rejtett filozófiai és politikai előfeltevéseit.”23 A szövegvalóság perspektívája, hogy ma már szinte minden közlés az inskripció (regisztráció) és disszemináció (megosztás) dialektikus egységében történik. Egy „elszólás” örökre megmaradó (archivált) szövegentitás is lehet. A szövegek virtuális hálózati alapú egzisztálása, felülírhatósága új kontextusban, diskurzusban vetik fel a szövegentitásokra vonatkozó legfőbb (könyvtári) kérdést: ki a szerző? A könyvtári dekonstrukciós elv tehát egyszerre vonatkozik a könyvtári szövegentitásokra, és magára a könyvtár hagyományos fogalmi kereteire. A változtathatatlannak feltűntetett, megőrzött szöveg(környezet) hermeneutikai horizontja a dekonstrukciós elvvel rombolhatja le végleg a metafizikai könyvtárfogalom hagyományos jegyeit is, mint a szövegentitások gyűjtőhelyeit. Ez azonban szinte beláthatatlan nehézségeket jelenthet a hagyományos könyvtári feladatok egy részére. A ki a szerző? problémája a legnehezebb posztmodern kihívás arra nézve, hogy szilárd talajt fogjunk egyes szövegentitások eredete felől. A szerző relatív és korrelatív státusza mindenképpen figyelemreméltó differencia, olyasmi, mint a „homéroszi írásfordulatot” megelőző szóbeli hagyomány szerzőségi kérdései. Ha Homérosznál kezdődik az európai irodalom, az egyben azt is jelenti, hogy a szerző ontológiai státusza is ekkor lett egyértelművé. De mi lesz a web2-es világban? A „szövegelőttiség”, amely előzetes, ontikus létfeltáró mozzanatként a szóbeliségben jelentkezik, megértő szövegentitásként az írásba „torkollik”. A hermeneutikai könyvtárfogalomnak ez az egyik lényegi mozzanata: az írás, mint a megértések aktusa. Amikor fogalmazni, írni tanulunk, lényegében értelmezni, megérteni tanulunk, a szövegvalóság szabályszerűségeit alapul véve. Ha a szövegek átírhatóak, idézhetőek lesznek, akkor nem egyszerűen intertextualitások végtelen mintázatáról beszélünk, de akkor lehetnek csak nagy bajban a feldolgozó könyvtárosok! A modern könyvtár(fogalom), az ebből fakadó hagyományos könyvtári feladatok, a praxis a könyvtári szövegeknek, vagyis magának a nyelvnek és az azt kifejező írásképnek a (saját maga felé történő) „végbemenése” révén mindezidáig nem tudott „szabadulni”. Kérdés persze, egyáltalán akart-e a rosszul értelmezett hagyomány és tekintély előítéleteitől, hiszen akkor valami olyasmit kellett volna megtagadnia, ami a lényege, a retrospektivitást. A könyvtár fennállásának önellentmondása időbeli létezésében, a retrospektivitásban és az előrevetettségben, a szövegek állandó újraírásában, a kétféle léthorizont közvetítésében van. Így a könyvtár, amíg minden írásmű nem lelhető fel benne, mindig is a maga „még-nem”-je. A virtuális valóságban azonban nem elképzelhető olyan létállapot, ami minden szöveget és szövegmodalitást tartalmaz. Ez lenne az igazi „fantasztikus könyvtár”. A könyvtár idővonatkozása valójában nem a szöveg eltűnésében, „létvesztésben” nyeri el autentikusságát, hanem a szövegek megsokszorozódása, prezenciája, jelenvalósága által teljesedik ki. A posztmodern hermeneutikai könyvtárfogalom és könyvtártudomány diszkurzív jellege éppen abban ölt testet, hogy a könyvtár történeti narratíváiból fakadó szükségszerűséget, fogalmi rendszert, a könyvtárfogalom értelmezésének teleologikus jellegét új, esetleges értelmezési szintre, kontextusra hozza.

Az utótézisek utóhangja

Amikor ezt a tanulmányt írtam, éppen az a hír járta, hogy a Könyv Könyvtár Könyvtáros 2016-ra a virtuális (más)világra fog „fel”költözni. Sajátos analógiaként értelmezhető, hogy a virtuális, posztmodern könyvtári létről szóló diskurzusnak még volt lehetősége papíralapú megfogalmazódásra, valahogy úgy, mint ahogy Platón írásbelisége kellett ahhoz, hogy Szókratész elmélete a szóbeliség elsőbbségéről, a szabadság legteljesebb kiterjesztéséről írásban is rögzüljön, és így mégis megmaradjon az utókornak gondolatai.

JEGYZETEK

1.   Martin Heidegger: Kérdés a technika nyomán. In. A későújkor józansága II. (Vál. és szerk. Tilmann J. A.) Bp. Göncöl, 2004.

2.   Heidegger esetében a „fenomenológiai redukció” a destrukciót jelenti, vagyis a léthez való visszatérést a létezőtől. Vö.:  Chwendtner Tibor: Husserl és Heidegger. Egy filozófiai összecsapás analízise. Bp., L’Harmattan, 2008.

3.   Michel Foucault: Más terekről (1967): http://exindex.hu/index.php?page=3&id=253#2sym

4.   Vö.: Rolnad Barthes: S/Z. Bp. Osiris, 1997.

5.   Ropolyi László „internetfilozófiai” tanulmány alcímmel megjelent, Az internet természete című munkája (Bp., Typotex, 2006.), bár hatalmas, mindenképpen elolvasásra javasolt tudásanyag horizontját dolgozza fel, korántsem nevezhető a szó heideggeri, „eredeti értelmében vett”, az ontológiai differencia elvével megírt filozófiai tanulmánynak. Ahhoz egy olyasfajta léptékű, az információs fenomén címet viselő monografikus mű szükségeltetne, mint Jean-Luc Marionnak Az erotikus fenomén című, Hat meditáció alcímet viselő könyve (Bp., L’Harmattan, 2012.).

6.   Balogh András: Modern és posztmodern „könyvtár-filozófiák”. = Könyv, Könyvtár, Könyvtáros, 2014. 3. sz. 7-30. p.

7.   Paul Ricoeur: Fenomenológia és hermeneutika. Bp., Kossuth, 1997.

8.   Idézi: Fehér M. István: Hermeneutikai tanulmányok. Bp., L’Harmattan, 2001.

9.   Tipikus példáját láthatjuk ennek a karmesterről szóló Wikipédia szócikkben.

10. A könyv fordítója, (Györffy Miklós) ezen a ponton megjegyzi, hogy Safranski Nietzse-interpretációjában e kifejezés központi helyet foglal el, amelyet az irdatlan szóval fordított, főnévi szerepben álló melléknévként.

11. Rüdiger Safranski: Nietzsche. Szellemi életrajz. Bp., Európa, 2002.

12. Fenomenológia: „azt, ami magát megmutatja, úgy, ahogy magát önmagából megmutatja, önmagából láttatja.” Lásd: Fehér M. István: Martin Heidegger. Egy XX. századi gondolkodó életútja. Bp., Gönczöl Kiadó, 1992.

13. Jean-Paul Sartre: Mi az irodalom? Bp., Gondolat,1969.

14. Michel Foucault: Nyelv a végtelenhez. Debrecen, Latin betűk,1999.

15. Uo.

16. Jacques Derrida: A disszemináció. Pécs, Jelenkor Kiadó, 1998.

17. Lásd: 6. sz. jegyzetet.

18. Fehér M. István: Hermeneutikai tanulmányok I. Bp., L’Harmattan, 2001.

19. Uo.

20. Smid Róbert: Ember, mi végre? = Alföld 2011. 1. sz. 37-78. p.. A kurzivált, eredeti részhez zárójeles, értelemkiegészítő beszúrást utólag fűztem hozzá.

21. Suki Béla: Martin Heidegger filozófiájának alapkérdései. Bp., Gondolat, 1976.

22. Orbán Jolán:  Derrida írás-fordualata. Pécs, Jelenkor Kiadó,1994.

23. Uo.