Korunk egyik jellemző vonása a globalizáció rohamos terjedése, az élet minden területén tanúi lehetünk az egész világra kiterjedő gazdasági és művelődési folyamatok egységesülésének, az értékek és szokások, a szimbólumok, az ideálok, az emberi viselkedések és gondolkodási formák uniformizálódásának. A világméretű mainstream alól roppant nehéz függetleníteni magát az egyénnek, és nem csoda, hogy a fősodorral szemben egyre többek számára kezdenek felértékelődni a tradicionális keretek, azok a kisebb-nagyobb emberi közösségek, amelyek átlátható méretűek, kapcsolatrendszerük a személyességen alapul és az otthonosság érzetét nyújtják. Ilyen közösségek lehetnek a család, a baráti kör, a lakóhely, a település, a nemzet, a haza – vagyis azok a formációk, amelyek a globalizációval és a virtuális közösségekkel szemben az összetartozáson, a személyes kapcsolatokon és a közösségi érzésen alapulva szerveződnek.
A könyvtári világban is érzékelhetőek ezek a jelenségek, egyrészt a világháló, az internet jelenti a globalizációt, ugyanakkor jól felismerhető törekvése a közkönyvtáraknak, hogy szerepet vállaljanak a település életében, és olyan szolgáltatásokat nyújtsanak, amelyek közösséget építenek, és képesek az összetartozás tudatának erősítésére. Az egyik ilyen, mind fontosabbá váló nagy múltú könyvtári tevékenység a helyismeret, amely egyszerre nyújthatja a helyi közösséghez való tartozás élményét, és a régió, a város vagy a falu múltjának forrásokon alapuló megismerésével és a tudományos elmélyülés elősegítésével erősítheti a lakóhelyhez, a szűkebb és tágabb környezethez való tudatos kötődést. Különösen jelentős a helyismereti tevékenység azokban a helységekben és régiókban, amelyek gazdag történeti múlttal és évszázadokra visszanyúló csoportidentitással rendelkeznek. Ez utóbbira mutatnak jó példát a jászok és tágabb környezetük, a Jászság, amely elnevezés egyszerre jelent történelmi, illetve földrajzi tájnevet.
A jászok eredete és betelepülésének ideje nem teljesen tisztázott, feltehetően a XIII. században, a tatárjárás után a kunokkal érkeztek Magyarország területére. Korán privilégiumot szereztek, közvetlenül a nádor joghatósága alá tartoztak, és önálló közigazgatásuk és törvénykezésük volt, vagyis nem tartoztak a nemesi vármegyéhez, egyfajta szabadparaszti helyzetben éltek. A török hódoltság idején a terület szinte teljesen elpusztult. I. Lipót 1702-ben a Jászkun Kerület lakóit földesúri terhek teljesítésére kötelezte, és a területet eladta a Német Lovagrendnek. A szabadságszerető jászkunok 1745-ben irtózatos ár lefizetése után visszaszerezték függetlenségüket és területi autonómiájukat, amely az ún. “hármas kerület”, vagyis a Nagy-Kunság, a Kis-Kunság és a Jászság önkormányzatát jelentette 1876-ig, amikor a terület betagolódott az akkor megszervezett Pest-Pilis-Solt-Kiskun, illetve Jásznagykun-Szolnok megyébe. A jászok identitásának alapja ma már nem annyira a magyartól elkülönülő etnikum (a századok során az asszimiláció miatt ennek valóban nem lenne jelentősége), hanem az autonómiáért, a szabadságért vívott hosszú küzdelem.
Az egykori Jászkun Kerület központja Jászberény városa volt. A település gazdag múltja és e múlt feltárásának elkötelezett képviselői intenzív helytörténeti kutatásokat végeznek hosszú ideje. Néhány évvel ezelőtt, 2008-ban látott napvilágot Gulyás Erzsébet szerkesztésében A Jászság könyvészete című alapvető bibliográfia a Városi Könyvtár és a helyi érdekek képviseletére alakult társadalmi szervezet, a Jászok Egyesülete kiadásában. A könyvészet valójában második, bővített kiadása volt a még 2002-ben megjelent A Jászság bibliográfiájának. (A kötetet ismertette lapunk is: Bényei Miklós: A lokálpatriotizmus bibliográfiai emlékműve: A Jászság könyvészete. A lektor tisztelgése. = 3K, 2009. 5. sz. 22-29. p., Szőnyi Éva: A Jászság könyvészete. = Uo., 29-31. p.) Az elmélyült helytörténeti kutatómunka bizonyítéka egy 2010-es kötet is, Farkas Ferenc munkája, A jászsági nyomdák krónikája 1867-1949. E csaknem 600 oldalas alapvető munka kiadója szintén a Városi Könyvtár és a Jászok Egyesülete volt.

Ezekre az előzményekre is támaszkodott, illetve támaszkodik a Jászberény története című, háromkötetesre tervezett városmonográfia most megjelent első kötete, amely a település múltját a kezdetektől a reformkorig tárgyalja. A kötetet Pethő László főszerkesztőként jegyzi, és 16 szerző írta az egyes részeket. Sokszerzős vállalkozásról van tehát szó, vagyis a szűkebb szakterületek specialistái vállalkoztak egy-egy résztéma kidolgozására. A szerzők egy része helyi, jászberényi, de azok a munkatársak is, akik nem a városban élnek, valamilyen mértékben kötődnek a településhez és a Jászsághoz.
A választott szerkesztési megoldás kétségtelenül a szakmai hitelességet erősíti, ugyanakkor hátránya lehet, hogy a sok szerző között szükségszerű felfogás- és módszerbeli különbségek a vállalkozás egységességét gyengítik. Nos, ezúttal ez a veszedelem nem következett be: a monográfia írásai szervesen kapcsolódnak egymáshoz, és jó áttekintést nyújtanak a Jászberény múltja iránt érdeklődő olvasónak. A szerkesztő mintája egyébként az Akadémiai Kiadónál napvilágot látott Magyarország története című, amúgy befejezetlen összefoglaló volt; csak remélni lehet, hogy a várostörténeti kézikönyv nem ebben követi majd a csonkán maradt sokszerzős szintézist.
Az írások öt nagy részben kaptak helyet. Az első A város előtörténetéből, ebben négy, elsősorban régészeti tanulmány olvasható. Dávid Áron a város archeológiai emlékeit mutatja be (Jászberény régészeti lelőhelyei az őskortól a népvándorláskorig), Prohászka Péter közleménye kapcsolódik a témához (Jászberény területe az avar- és honfoglalás korban a régészeti emlékanyag tükrében). Langó Péter az Árpád-kori települést ismerteti a fennmaradt szórványos emlékek alapján (Berény az Árpád-korban), Törőcsik István pedig a jászok kialakulását, etnogenezisét és magyarországi megtelepedését tárgyalja (A Kaukázustól a Kárpátokig).
A második rész A Lehel-kürt és a középkori Berényszállás, a fejezetben négy tanulmány kapott helyet. Törőcsik István írása (A jász települések kialakulásának időpontja) a régészeti emlékek tükrében taglalja az Észak-Alföld területén kialakuló történeti-néprajzi tájegység kezdeti históriáját. Langó Péter írása (A jászberényi Lehel-kürt) a jász – és magyar nemzeti – hagyományok egyik legismertebb monumentumát ismerteti. A kürt azonban nemzetközileg is figyelemre méltó jelentőségű emlék, az elefántcsontból készült középkori jelzőkürtök, az olifántok egyik becses darabja. A kürt feltehetően a XII. században készült, és már csak emiatt sem lehet köze Lehel vezérhez, viszont a kürtöket a középkorban előszeretettel kapcsolták össze mitikus hősökkel (Roland, El Cid, Nagy Károly), ezek mintájára hozták összefüggésbe Lehel vezérrel. Mindenesetre Lehel vezér és az olifánt hosszú ideje Jászberény jelképe, és hogy ma is eleven a hagyomány, bizonyítja a város főterén a közelmúltban felállított, Melocco Miklós és Párkányi Raab Péter által készített szobor, amelyet Áder János köztársasági elnök avatott fel 2014. május 31-én. Kováts István tanulmánya (Az elefántcsont megmunkálása és kereskedelme a középkorban) némileg idegen a kötet szűkebb témájától, viszont kapcsolódik a Lehel-kürthöz. Törőcsik István írása (A középkori Berényszállás) a település XIV-XV. századi történetét világítja meg a sokasodó okleveles források alapján.
A harmadik fejezet címe A török hódoltság időszakától az eladottságig, két, az előző részek rövidebb írásaihoz képest terjedelmes közleményt tartalmaz. Kocsis Gyula a török hódoltság korát tárgyalja (A város a török hódoltság idején 1526-1699), Papp Izabella pedig demográfiai jellegű tanulmányt közölt (Jászberény népessége a 17. század végén). Jászberény szultáni magánbirtok, ún. “hász” volt, ugyanakkor a település mezővárosi tanácsa volt a helyi önigazgatás szerve. A Jászság is kétfelé adózott, Budára a töröknek és az egri várnak is fizetni tartozott. A terület és Jászberény pusztulása 1596-ban következett be, amikor a tatárok feldúlták a vidéket. Mintegy két évtizeddel később, 1618-ban kezdtek visszatérni a berényiek, azóta folyamatosan lakott település a város. Kocsis Gyula írása alaposan tárgyalja a fennmaradt török és magyar források alapján a helység hódoltságkori életét, a gazdasági viszonyokat, a mezőgazdaság különböző szektorait, és kitér az egyházi életre is. A török kiűzése (1690) után a teljesen elnéptelenedett vidékre fokozatosan költöztek vissza az elmenekültek, Papp Izabella írása az 1699-ben keletkezett Pentz-féle összeírás alapján mutatja be a település demográfiai és gazdasági viszonyait.
A következő részben – A város a 18. századtól a 19. század első évtizedeig [évtizedeiig] – szintén két írás kapott helyet, Besenyi Vendel Jászberény redemptusai és Bagi Gábor A Jászkunság központja az eladatás után 1702-1830 című tanulmánya. Az előbbi forrástanulmány azon 760 jászberényi személy adattára, akik 1745-ben megváltották a régi szabadságot. A megváltás, a redempció kétségtelenül hozzájárult a jászok közötti vagyoni különbségek erősödéséhez, ugyanakkor a modern jász identitás megszilárdulásához, a XVIII. századtól kezdődően ennek alapja már nem vérségi alapú volt, hanem a redempcióhoz kapcsolódott. Bagi Gábor írása a gyorsan változó Jászberényt ismerteti. A XVIII-XIX. században “a jászkunok a hajdúkhoz hasonló, rendi befogadást nyert, egyedi kiváltságokkal rendelkező szabadparaszti népességnek minősültek” (229. p.). A Jászkunság és Jászberény megváltás utáni társadalma jogi és vagyoni szempontból különböző csoportokra tagozódott, a hierarchia csúcsán a teljes jogú redemptusok álltak, azok, akik a megváltáskor, illetve később földet váltottak és redemptus jogokat szereztek. E csoportba tartoztak közvetlen utódaik is. A megváltás adta lehetőségeket a város jól kihasználta, 1745 és 1830 között Jászberény jelentős mértékben fejlődött, kezdett kiépülni a középfokú oktatás és az egészségügy szervezete, és feltűntek a polgáriasodás első jelei is.
Az ötödik rész a Fejezetek a város ipar-, művelődés- és jogtörténetéből, öt tanulmány olvasható ebben az egységben. Ugry Bálint Anton Erhardt Martinelli, Rabl Károly és a Jászkun kerületek székháza című írása Jászberény meghatározó műemlékét és annak építészét, a Pesten is dolgozó olasz mestert mutatja be. Szikszai Mihály írása, a Régi idők malmai Jászberényben ipartörténeti közlemény, Wirth Lajos A gimnázium első tudós tanárainak, Kőhalmi Horváth Péternek és a Kazinczyval is kapcsolatot tartó Mihálkovics Józsefnek munkásságát taglalja. Lovas Lajos közleménye Paráználkodók, istenkáromlók és egyéb bűnelkövetők címmel olvasható; az érdekes írás nemcsak a XVIII. századi bűnügyekkel ismerteti meg az olvasót, hanem az egykori jászkun hétköznapokat is közel hozza a ma emberéhez. Bathó Edit A Nagyboldogasszony templom kriptájának titkai című dolgozata a Főtemplom alatt 1782-ben kialakított kripta 2007-es feltárását tárgyalja.
A kronológiát Szabó Jánosné Taczman Mária állította össze, a részletes irodalomjegyzéket pedig Gulyás Erzsébet készítette, Pethő László munkája volt a digitálisan elérhető források és feldolgozások listája. Névmutató sajnálatosan nem készült, a további kötetekben célszerű lenne az indexet elkészíteni. A tomust Szabó Tamás polgármester sorai ajánlják az olvasók figyelmébe. A tetszetős, számos illusztrációt tartalmazó kötet méltó feldolgozása a város távoli múltjának és értékes nyeresége a helytörténeti irodalomnak.

(Jászberény története a kezdetektől a reformkorig. Főszerkesztő Pethő László. Jászberény, Jászsági Évkönyv Alapítvány, 2014. 432 p.)