Az Üveghegyen túl

Kategória: 2014/ 7

Egy konferencia a rendezők szemével

Ismerős az a sürgető vágy, hogy valami újat kellene csinálni, valami olyat, amit eddig még nem csinált az ember? Kilépni a képzeletbeli komfortzónából, vagy legalább feszegetni a korlátokat? Köztudott, hogy az életközép-válság idején az amerikai férfiak Porschét vesznek, a nők lecserélik ruhatárukat, frizurájukat, és akkor a párkapcsolatok változásairól még szó sem esett. Mások visszaülnek az iskolapadba, és újabb diplomákat szereznek. A fiatalabb generáció az extrém és kalandsportokhoz fordul: siklórepülés, ejtőernyőzés, brutálfutás, sziklamászás, mélytengeri búvárkodás, vadvízi evezés, víz alatti biciklizés, mocsárfoci, sör-asztalitenisz (beer-pong), kitesurfing, bungee jumping, zip-lining – némelyiknek nincs is magyar neve. Mi történt a sima maratonnal vagy ironman triatlonnal? Valóban akkorát kell ugrani egy kis változatosságért?A tudományos élet szintén bővelkedik kevésbé veszélyes, de hasonló megpróbáltatásokkal szolgáló eseményekben. Ha tavasz, akkor itt az allergia- és konferencia-szezon! Úgy tűnik, szinte az egész új évezred a konferenciáké. Mindenkinek jut bőven a lehetőségből, hogy határokat tologasson és feszegessen, résztvevőként vagy előadóként, és hogy emeljük a lécet, akár nem anyanyelvi környezetben. Abban egyetérthetünk, hogy a könyvtárosok általában nem kifejezetten extrovertált egyéniségük miatt választják szakmájukat, és egy kisebbséget leszámítva, a nagyközönség előtti szereplés nem a kedvenc foglalatosságuk. Jómagamat is idesorolnám, habár a több évtizedes tantermi tapasztalat több országban, több nyelvet használva jelentős önbizalmat ad az embernek. De csakúgy, mint egy maratoni futóversenyen, a legfelkészültebb sem tudhatja előre, milyen meglepetések érik menet közben.

Ki gondolta volna, hogy ilyen buzgó konferencia-résztvevő leszek, amikor közel húsz évvel ezelőtt kiálltam a debreceni K/2-es előadóteremben kétszázötven számítógépes szakember elé, hogy a World Wide Web és nyelvoktatás kapcsolatáról adjak elő egy Networkshop alkalmából? Az egynemű közönség gyanakodva nézte a miniszoknyás csodabogarat, aki egy kanadai ösztöndíjnak köszönhetően többet tudott az internetről, mint a hallgatók együttvéve. Ráadásul nem jött zavarba a nyelvtörő angol szakkifejezésektől, ami további zavart keltett a brózerhez és póver gombhoz szokott hallgatóságban a tartalom szempontjából. Szerencsére a pódiumon álló előadói pulpitus diszkréten elrejtette a futástól izmos vádlit: legalább az árgus tekinteteket nem kellett elviselnem. Emlékeztetőül: ez idő tájt még nem volt a píszí divatban, és bizony röpködtek a nyomdafestéket alig tűrő megjegyzések. Ennél rosszabb már nem történhet konferencián – mondtam Agócs Laci barátomnak, nyugodjék békében, akinek az orvosi egyetemi hálózat kiépítésében segítettem angol szakosként. Áldom a nevét, hogy erre rávett, azóta se kerültem ennél zavarbaejtőbb helyzetbe, állíthatom sok konferencia-szerepléssel a hátam mögött. Igaz, a szoknyát diszkrét szürke nadrágkosztümre cseréltem. Ki gondolta volna, hogy ennyi időt fogok szentelni a tudománynak nemcsak résztvevőként és krónikásként (lásd három előző beszámolómat konferenciákról a 3K-ban, ez itt a reklám helye), hanem rendezőként is.

1. Hajnal Ward Judit (2011). Hivatásturizmus: könyvtárosok a tengerparton. Könyv, Könyvtár, Könyvtáros, 11, 46-59.
2. Hajnal Ward Judit-Ritter Julianna (2010). Szép új világháló. Web 2.0 Expo New Yorkban. Könyv, Könyvtár, Könyvtáros 4, 24-34.
3. Hajnal Ward Judit (2008). A SALIS jubileumi konferenciája Seattle-ben. Könyv, Könyvtár, Könyvtáros 8, 45-53.

Elment a maradék eszed? – kérdezte egy régi, kedves barátom, amikor meghallotta, milyen nagy fába vágtam a fejszémet jó másfél éve. Kétségtelen, egy nemzetközi konferencia szervezése nem piskóta, de nem is habostorta. Bár ez utóbbira még a későbbiekben visszatérnék. Nem ez lesz az első konferencia, amit szervezek – vágtam vissza egyből, miközben hálásan gondoltam első főnökömre, Damjanovich profra a DOTÉ-n, aki bizony sokszor eszembe jutott az elmúlt időkben az Óperencián túl is. Vajon honnan tudott annyi mindent a világról az 1980-as években, ami ugyan már nem a hatvanas évek szűk világa, de mégis? Hogy hány éves korára illik egy fiatal tudósnak egy review article-t elhelyezni egy magasabb impakt faktorú tudományos folyóiratban? Ki menjen el teniszezni a korosodó amerikai tudóssal, akinél rövidesen tudományos segédmunkatársi állás üresedik meg? Hogy ebéd közben mivel lehet a beszélgetést ízlésesen kordában tartani, és a többi. Amit a legjobban eltanultam tőle, azt ma mentorálásnak nevezik. Kétlem, hogy ez a szó divatban volt az idő tájt. Dami, ahogy nevezték a hozzá közelállók, nem sajnálta közkézre bocsátani tapasztalatait, elmagyarázni, hogy mit miért kell úgy csinálni, ahogy. Sokat tudott sok mindenről, volt mit megosztania, és aki odafigyelt, millió trükköt leshetett el nap mint nap.
Szerencsére szépen visszajött minden, amit 1983-ban egy nemzetközi biofizikai konferencia rendezése során tanultam a vendéglátó csapat tagjaként. Igaz, néhány problémát megoldott az idő. Így például nincs már szükség hölgyprogramra, ami annak idején a tudósfeleségek szabad idejét volt hivatott lekötni (és mint felelős házigazdának, a türelmemet alaposan próbára tenni, amit a francia hölgy által köszönetképp nekem ajándékozott használt kardigán csak tetézett). A könyvtárosok nagy többsége ugyanis nő, jóllehet néhány férj, illetve szignifikáns egyéb, ahogy errefelé nevezik nemi megkülönböztetés és házassági kötelék megjelölése nélkül, elkísérte a konferenciánkra látogató kollégákat. Emellé párosult még a Rutgers Egyetem magyar lektoraként szervezett Fulbright-konferencia tapasztalata száz fölötti résztvevővel, hogy a helyi buktatókra is fel legyen készülve az ember. Bár mondjuk, az legyen a legnagyobb kihívás a szervezőknek, hogy mi a teendő abban az esetben, amikor a New York-i konzul befut a magyar estre a konzulátusi szakács által frissen sütött ötszáz pogácsával és hat láda borral. (Csak zárójelben a megoldás: pogácsa jöhet korlátlanul, semmibe véve a gluténmentes és paleo étrenden lévő vendégeket, bor vissza az autóba: szigorúan tilos az alkohol olyan rendezvényen, ahol 21 év alatti egyetemisták buliznak.)

A lehetőség felismerése

Miért döntöttem úgy, hogy vállalom a hálátlan pluszmunkát és konferencia-házigazda leszek? Nem kizárólag a komfortzónámból akartam kilépni, arra ott a maratoni futás! Mint mindennek, ennek is történelmi oka van. Intézetünk folyóirata, a Journal of Studies on Alcohol and Drugs, az idén ünnepli megjelenésének hetvenötödik évfordulóját. Ez az USA-ban legrégebben működő forum az alkoholtudomány terén, amelynek alapítói és első szerkesztői nevét nap mint nap imáinkba foglalhatnánk, ha ilyesmire szánnánk az időt: nélkülük nem lenne ma állásunk! De nemcsak nekünk, hanem az egész alkohológiai és drogokkal foglalkozó tudományág további jeles képviselőinek sem. Ez így eléggé nagyképűen hangzik, ezért dióhéjban összefoglalnám az alkohológia mint szakma keletkezését. Áttekintésünk egyben a konferenciánk alaphangulatát is illusztrálja.
A XIX. század elején az Egyesült Államokban jelentős emelkedést mutatott az alkoholfogyasztás. A csúcspont az 1830-as évekre esett, amikor a tizenöt évesnél idősebbek egy főre jutó tiszta alkoholfogyasztása közel 27 liter volt, háromszorosa a mainak, a WHO adatai szerint. Ez a magas fogyasztás hozta magával a teljes absztinenciát hirdető, az alkoholistákat üldöző, úgynevezett józansági mozgalom (Temperance Movement) kibontakozását, amely az alkotmány tizennyolcadik módosításában tetőzött. Az 1919-ben elfogadott és 1920-tól életbe lépő szesztilalom egyik nem várt hatásaként viszont fellendült a szervezett bűnözés, virágoztak a zugszeszfőzdék és gazdagodtak a szeszcsempészek. A tilalmat az alkotmány huszonegyedik módosítása 1933-ban hatályon kívül helyezte. Az amerikai társadalom viszont nem tudott mit kezdeni az alkoholfogyasztással és az alkoholizmus kezelésével kapcsolatos problémákkal.
A harmincas évek végén két toxikológus-orvos, Yandell Henderson és Howard Haggard alkohollal kapcsolatos kísérleteket is folytatott a Yale Egyetem Alkalmazott Élettani Laboratóriumában. Haggard a háború alatt egy vegyifegyver-osztag kapitánya volt. Eredeti kutatási területe a gázmaszkok hatékonyságára, ipari mérgezésre és a New Yorkot New Jersey-vel összekötő víz alatti alagútban, a Holland Tunnelben felgyülemlő kipufogógázok hatásaira terjedt ki. Az első kísérletek, amelyeket az alkoholfogyasztás okozta anyagcsere- és élettani változások területén végzett Hendersonnal együtt, azonban váratlanul megnövekedett érdeklődést eredményeztek az alkohológia iránt a laborban és azon túl. Ezzel párhuzamosan az amerikai tudományos és közélet más prominens személyiségei is az alkoholproblémák felé fordultak. A közös félelem, miszerint a józansági mozgalom képviselői tovább folytatják a szigorú absztinenciát propagáló, úgynevezett “száraz” ellentámadásukat, egy új típusú megközelítést sugallt az alkoholprobléma kezelésére. Egy társaságot alapítottak Alkoholproblémák Kutatótanácsa (Research Council on Problems on Alcoholism) néven. Az elfogulatlan csoport célkitűzése szerint minden alkohollal kapcsolatos tudományos kutatást publikálni kell, szóljon az alkohol ellen vagy mellett.
Azonban ekkor még nem létezett tudományos fórum, amely alkohol témában tanulmányokat közölt volna a British Journal of Inebriety (mai nevén Addiction) folyóiraton kívül. 1939-ben a Carnegie Corporation nagyobb összeget biztosított a világ alkoholirodalmának összegyűjtésére és rendszerezésére. A kutatótanács a feladattal Norman Joliffe New York-i pszichiátert bízta meg, aki egy Elvin Morton Jellinek nevű, az alkoholtudomány számára ismeretlen figurát nevezett ki projektvezetőnek. Erre a névre később még visszatérünk. Egyelőre csak annyit, hogy a nagy műveltségű, széles látókörű, tizenvalahány nyelven beszélő Jellinek beváltotta a hozzá fűzött reményeket, és az eredmény messze meghaladta a várakozásokat. Az egy év alatt összegyűjtött, rendszerezett, recenzált, tárgyszóval ellátott, idegen nyelvekből angolra fordított cikkgyűjtemény rakta le az alapjait annak, amit ma alkoholtudományi kollekciónak nevezünk. Az első áttekintő tanulmány pedig a Yale Egyetem Alkalmazott Élettani Laboratórium munkatársa, Howard Haggard által frissen indított kiadvány, a Quarterly Journal of Alcohol Studies nevű folyóirat első számában jelent meg. Pénzügyi támogatás híján a cikkgyűjtő-rendszerező csoport átkerült a Yale-re, ahol ezután virágzásnak indult az alkoholtudományi szekció. A kísérletek és a folyóirat mellett elindították az első felvilágosító-oktató tanfolyamokat is Alkoholtudományi Nyári Egyetem (Summer School of Alcohol Studies) néven Jellinek vezetésével, amely a továbbiakban az alkoholfelvilágosítás és -oktatás mintájaként szolgált. Ehhez jött újabb pillérként a betegeket kezelő részleg (Yale Plan Clinic), és máris összeállt a világ első alkohológiai központja, mint több lábon álló, interdiszciplináris kutatócentrum. A központ 1962-ben költözött a Rutgers Egyetemre. A világ első alkohológiai könyvtárának alapja a fent említett cikkgyűjtemény a mi könyvtárunkban található, lyukkártyás módszerrel kereshető rezümékkel. Ugyanide került a kiadvány, jelenleg Journal of Studies on Alcohol and Drugs néven, mint az USA legrégebben működő, alkoholfüggőséggel foglalkozó folyóirata.
Érthető tehát, ha a SALIS, vagyis az alkohol, dohány és egyéb kábítószerek területén működő könyvtárosok és információs szakemberek nemzetközi szövetsége már évek óta nagy érdeklődést mutatott a Rutgers mint konferencia-helyszín iránt. És talán így már az is világos, hogy miért döntöttem nagy bátran a rendezés mellett. Úgy véltem, hogy a hetvenöt éves évforduló alkalmából, és abban az évben, amikor a SALIS elnöki posztját be fogom tölteni, érdemes lenne egy pillanatra megállni, visszatekinteni és elmerengni a múlton egy konferencia alkalmával a tudományág szülőhelyén. A levelezőlistán gyakran felvetett aggódó kérdések helyett, hogy mi lesz a függőségi könyvtárak és gyűjtemények sorsa, esetleg a múlt segíthet válaszokat találni, problémákat előrelátni és megoldani, reméltem, inkább a múlton, mintsem a jövőn vacilláló magyarként. A Rutgers közel harminc éve rendezett SALIS-konferenciát utoljára. Az évfordulónk alkalmából tehát megragadtuk a lehetőséget, hogy ide hívjuk a könyvtáros kollégákat szerte a világból egy kis emlékezésre és tervezésre annak reményében, hogy a múltra visszatekintve új távlatokat nyerhetünk a jövőre is.

Előkészületek

A téma szinte tálcán kínálta magát: múlt és jövő. Ezt tükrözi a hangzatos cím: Looking forward looking back: Reflections on the past, plans for the future. Magyarra talán úgy lehetne a legjobban fordítani, hogy Nézzünk vissza, lássunk előre. Gondolatok a múltról, tervek a jövőre. Ebből ugyan hiányzik az, hogy csak a múltra visszatekintve láthatjuk-várhatjuk a jövőnket, és a reflektálás szó is kimarad, de nem filozófusoknak és etimológusoknak szántuk a fordítást.
A szervezőmunka azzal kezdődött, hogy kinéztem három nagyágyút, vagyis nagytekintélyű szakembert előadónak, és jó másfél évvel a konferencia előtt bebiztosítottam előadásukat és az időpontot. Mi több, úgy határoztam meg a konferencia idejét, hogy nekik a legjobb legyen. Ez a minimum, ha már honoráriumot nem fizetünk! Megjegyzem, számomra óriási meglepetés, hogy szakmailag a csúcson lévő, komoly tudósok napokat áldoznak életükből és alaposan felkészülnek az ilyen eseményekre mindenféle ellenszolgáltatás nélkül. Sok kevésbé ismert, de jobban siránkozó potenciális előadó tanulhat tőlük. Ezután következett a helyszín elfogadtatása a SALIS igazgatótanácsával a kaliforniai Berkeleyben rendezett konferencián 2013 májusában. Ekkorra már tudnom kellett a pontos adatokat, mennyibe kerül a szálloda, a konferencia-terem, egyebek. Vagyis, egy teljes évvel a konferencia előtt egy halom dolgot már véglegesíteni kellett. A hiányzó láncszemeken eszembe sem jutott aggódni. Bíztam abban, hogy a SALIS-tagok kellő mennyiségű előadást fognak produkálni, mint rendesen (lévén, hogy a konferencián való részvételt leginkább akkor támogatja a munkaadó, ha az ember elő is ad), és hogy további helyi előadókat is meg tudok nyerni a későbbiekben.
De, mint tudjuk, egyedül nem megy! A jószerencse többször is a kezemre játszott a szervezés alatt. Először napokig zohoráltam, amikor a kolléganőm 2012 decemberében bejelentette, hogy nyugdíjba megy, pedig akkor még másfél év volt a konferenciáig. Ki kellett vennie a felhalmozódott összes szabadságát, ami azt jelentette, hogy tíz hétig egyedül tartottam nyitva a könyvtárat. Agyrém, gondoltam, mert csak utána lehetett új dolgozót felvenni! Az új munkatárs viszont főnyereménynek bizonyult: mindent sokkal gyorsabban és jobban végez, mint az elődje, és az átállás szinte napok alatt megtörtént. Vendéglátó csapatunkhoz csatlakozott még lazán intézetünk tapasztalt szenior adminisztrátora és a sok mindenhez értő, nyári egyetemek szervezője.
A Damjanovich prof szerinti recept alapján a meghívók és felkérések kiküldése után egy adatbázisban rögzítettünk minden eseményt és adatot, beleértve az előadók személyesebb vonatkozásait és a mi szupertitkos megjegyzéseinket is. Az általam személyesen ismert SALIS-tagoknak külön meghívó levelet írtam, és többet közülük bíztattam előadás vagy poszter beadására. Emellett készítettünk egy részletes, minden eshetőségre kiterjedő forgatókönyvet, amelyben hónapokra lebontva szerepeltek a határidők és a feladatok, illetve hogy hol tartunk az adott dologgal a folyamatban. A konferencia napjai külön oldalakat kaptak, amelyeken ott állt a lista a napi szükségletekkel és forgatókönyvvel. A napoknak megfelelő dobozokban gyűltek a szükséges kellékek. A beérkezett előadás- és poszterjavaslatok elbírálása után egy mágneses táblán sakkoztunk a lehetséges programmal. Ez később nagyon hasznosnak bizonyult, különösen, amikor át kellett variálni a programot különféle okok miatt. Lehetetlen megbecsülni, mennyi időt töltöttünk az előkészületekkel, de a közel kétezer elküldött e-mail talán jelzi a nagyságrendet.

A nagy nap: álljuk a sarat, szó szerint

Ennyi tervezés és előrelátás után joggal éreztük, hogy mindenre fel vagyunk készülve, amikor végre eljött a nagy nap. Bíztunk abban, hogy a váratlan eseményeket meg tudjuk oldani menet közben, hiszen szinte mindenre gondoltunk előre. Nem is csalódtunk.
A SALIS-konferencia a szokásoknak megfelelően egy esti fogadással kezdődik. Az ételek és italok megválasztása bizony nem egyszerű feladat ennyi kényes gyomor és válogatós-allergiás vendég számára. Visszasírtam a hagyományos magyar vendéglátást, ahol mindenki azt eszi, amit kap. Az alkohol kérdése is érdekes ebben a közegben. Nyilván nem folyhat szabadon a sör-bor-pálinka, mint például az orvosi könyvtárosok konferenciáján, de könyvtáros kollégáink a H. Kovács és a tejellenőr közti skálán nem feltétlen az utóbbihoz állnak közel. Szerencsére elég SALIS-konferencián vettem részt ahhoz, hogy ízlésesen megoldjuk a problémát és a nyelveket is az esti találkozó alkalmával. Sajnálatos módon, az USA középső államainak változékony időjárása miatt többen lekésték ezt az eseményt a törölt vagy késéssel induló járatok miatt.
Remek hangulatban telt a fogadás. Nem kellett egy percig sem zavartan toporogni azoknak, akik első alkalommal vettek részt SALIS-konferencián. Erről gondoskodott a jégtörő bingo nevű, kissé bugyuta játék. Ennek lényege, hogy egy megadott kérdéssor alapján kell beazonosítani a résztvevőket, pl. kinek van kutyája vagy macskája, ki úszott a La Manche csatornában, ki volt ott Woodstockban, ki szeret golfozni, ki vegetáriánus vagy ki beszél magyarul. A tetszetős lapocskával bárki odamehetett bárkihez a fogadáson vagy utána annak ürügyén, hogy kérdéseket tesz fel és neveket gyűjt. Egy másik ismerkedési trükk az volt, hogy megkértük a résztvevőket, hozzanak egy képeslapot otthonról és tegyék a regisztrációs asztalra, amikor a névkártyájukat és táskájukat átveszik. A sok színes képeslap igen jól mutatott és sok beszélgetést kezdeményezett. A konferencia-csomagot úgy állítottuk össze, hogy a program mellett legyen benne minden hasznos információ a közlekedésről, a közeli éttermekről és az egyetemről, bár ezek nagy részét e-mailben előre is megkapták a résztvevők. A szponzorok apró ajándékain kívül a könyvtárunk gyűjteményéből is találhattak egy-két meglepetést a vendégek, így például a vonalzóhoz hasonlító alko-kalkulátor, az egyik legkorábbi eszköz a véralkohol-szint mérésére, amit intézetünkben fejlesztettek ki. Ez eddig még minden környezetben bejött, használata ugyanis nem annyira egyértelmű, mint a mai alkoholszondáké. Játszottunk tombolásdit is, hiszen a kisorsolt apró ajándékoknak mindenki örül. De ennek is inkább az egymás megismerése volt a fő célja, hiszen minden alkalommal elhangzott a nyertes és az adományozó neve is.

Történelmet írunk

Az előadások igyekeztek igazi történelmi atmoszférát kelteni már az első napon. Az intézet igazgatója az alkohológia mint tudományág kibontakozását vázolta fel nagysikerű és jó hangulatú előadásában. A nyári egyetem egykori igazgatója megvilágította, hogyan követik a mai oktatási modellek az első, 1943-ban rendezett eseményt. Háttérben az első nyári egyetem csoportképe állt illusztrációként, és minden résztvevő kapott egy programbrosúrát is. Mondanom sem kell, mindkettő könyvtárunk gyűjteményéből származott. A SALIS történetét az ügyvezető igazgató ismertette. Délutánra mindenki kellő hangulatba került az intézménylátogatáshoz és ünnepléshez.
A látogatás az általunk az utóbbi évben frissen és nagy körültekintéssel dekorált konferenciateremben kezdődött, amit gyakran használunk oktatásra, értekezletekre és tanfolyamokra is. A buszról leszállva a vendégek nem sejtették, hogy a hosszú séta a terem felé a percekkel azelőtt befejezett szeminárium utáni gyors pakolást volt hivatott leplezni. Mire odaértünk, minden ragyogott, hála a szorgos kezeknek! A vitrinekben kiállított tárgyak egy része ismerősnek tűnhetett a SALIS két korábbi hírleveléből. Hírverésként a konferencia előtt két számban is közöltünk cikket arról, hogyan tárjuk fel és tesszük közkinccsé az alkoholtudomány eredetét. A tartós kiállítás tárlói és a korabeli plakátok jól megférnek az intézmény múltját bemutató poszterekkel. A jelenlegi oktatási igazgató ismertette a központ mai tevékenységét, majd átsétáltuk a híres hídon a könyvtárba, ahol egy újabb kiállítás, a Jellinek-sarok várta a látogatókat a világ első alkométere, egy bumfordi ezüstszürke ládaformájú alkalmatosság társaságában, ami természetesen intézetünk büszkesége. Jellinek fejszobra, a Bunky, ugyancsak itt található. Ez a szakma legnagyobb elismerésének számít, a Jellinek-díj nyertese kapja minden évben. Itt látható még a híres Jellinek-firka, amiből az alkoholizmus fázisai tanulmány született, sajnos kissé megfakulva. Hogy mit keres egy pakli magyar kártya kiterítve az ósdi írógép mellett, arra később visszatérünk. Könyvtárunk meglehetősen régimódinak, sőt patinásnak tűnik, holott mindössze húsz éve áll az épület, viszont mi szeretjük érezni és éreztetni a retrót. A ódivatú katalógusszekrény mellett a régi lyukkártyák mindenkinek nagyon tetszettek, ezek az eredeti, 1939-es cikkgyűjtés eredményeként készültek. Hatvan példány létezett a gyűjteményből a világon, ma talán ha négy van meg, amiről tudomásunk van. A fiatalabb könyvtáros-generáció ilyet eddig nem is látott.
Kellő hangulatban vonultunk át az igazi történelmi pillanat helyszínére. A folyóirat hetvenötödik évfolyamának alkalmából adott fogadáson az igazgató és szerkesztő beszédei után adták át az első Haggard-díjakat a legtöbbet idézett és leggyakrabban letöltött cikkek szerzőinek. A Howard Haggard életét ismertető poszter, a bejáratnál elhelyezett plakát a folyóirat borítójának összes eddigi változatával és a háttérben öt kivetítőn folyamatosan mutatott diasorozat mind könyvtárunkból származott. Az est fénypontja egy igazi torta volt a folyóirat jelenlegi, de ehető borítójával a tetején! Igaz, nem habos, de mégiscsak torta. Pillanatok alatt elfogyott, egy morzsa nem sok, annyi sem maradt belőle! A konferencia résztvevőinek alkalma nyílott az ünnepségre meghívott további közel száz vendéggel ismerkedni és beszélgetni, köztük az alkoholtudomány jeles képviselőivel.

Nagyágyúk és újítások

Ha már itt tartunk, neves előadóink mindnyájan hozták a formájukat. Az első nap múltidézése után másnap a könyvtár szakról látogatott hozzánk egy közismert professzor, akinek neve Unix-felhasználók körében jól cseng, és aki szintén nagy szerepet játszott a digitális könyvtárak kialakításában szerte a világon. A sokféle tudományágból származó példái a nagy mennyiségű adatok digitális tárolásáról teljesen elvarázsolták a közönséget. Nemcsak az előadása alatt nyűgözött le bennünket megnyerő egyéniségével, hanem olyan figyelmes volt, hogy előző nap is végigülte az előadásokat, hogy ráérezzen a közönségre. Eszembe jutott a sok, a saját előadása előtt egy perccel érkező, magát borzasztóan fontosnak tartó előadó, aki a honorárium felmarkolása után még a kötelező három perc udvariassági beszélgetés elől is meglép. Hiába, a formátum az formátum, gondoltam.
Egy másik nagynevű előadónkkal pedig hiába próbált kibaltázni a technika ördöge! Az első diája után kezdtek eltűnni a színek, majd a főcím is. Úgy éreztük, mindjárt a föld alá süllyedünk szégyenünkben, de nem volt idő aggódni, cselekedni kellett. Egyikünk végiggondolt minden lehetséges hibalehetőséget, a másik futott a technikusért. Eközben előadónk szeme se rebben, a maga ötvenkilós tekintélyével folyamatosan és lelkesen mondta a magáét a tudományos kutatás és publikálás változásairól az elmúlt évtizedekben. A technikus kicserélte a megfelelő kábelt, miközben mi egy iPadről mutattuk a diákat. Bűbájos előadónk rendületlenül folytatta tovább. Kissé kínos volt, amikor a helyi szabályoknak megfelelően technikusunk elkezdte tépkedni és ragasztgatni a kábelt a padlóhoz, de előadónk csak beszélt és beszélt, immár egyre lelkesebben, hiszen végre lehetett is látni, amiről beszél. Aznap ízelítőt kaphatunk, hogy milyen tulajdonságokkal rendelkezik egy kiemelkedő tudós!
Ha már a fiaskóknál tartunk, olyan apróságokkal, mint szakadó eső, nem nagyon törődött senki, leszámítva bennünket, házigazdákat. Mi ugyanis tudtuk, hogy a nevesincs vihar alaposan elárasztotta a környéket, és útlezárások várhatók. Lelki szemeink előtt megjelentek késve érkező, bőrig ázott előadóink, valamint a mágnestábla. Azon tanakodtunk, hogy vajon hogy fogjuk újravariálni az előadásokat, de szerencsére erre nem került sor. Ismét csak a tettek mezejére léptünk, és gondoskodtunk arról, hogy érkező előadónkat a szálloda megfelelő alkalmazottja istápolja megérkezéskor, beleértve az autója parkolását is a távol eső parkolóban. Így minden előadónk időben, stressz nélkül és csontszáraz ruhában jelenhetett meg, hogy megtartsa előadását.
A konferencia több vonatkozásban is eltért a hagyományos rendezvényektől. Sok közös agyalás és tervezés eredményeként születtek megoldások, amelyek esetleg máshol is sikert arathatnak, íme ezekből egy csokor. A poszter szekció a SALIS-konferencián mindig eléggé esetleges és mellékes. A tyúk és tojás tipikus esete, fogalmunk sincs, hogy alakult így. A korábbi konferenciák tapasztalatai szerint mindössze néhány ember szánja el magát poszterbemutatóra, akikre aztán nem túl sok figyelem jut. Ezen több módon is kívántunk segíteni. Az egyik újdonság az volt, hogy felbíztattunk könyvtárszakos hallgatókat is, hogy jelentkezzenek poszterrel. Elsősorban a könyvtárunkban dolgozó részmunkaidős diákokra és az általam oktatott digitális könyvtári technológiák kurzus hallgatóira számítottunk. A diákok ugyancsak kitettek magukért, és mind nagyszerű javaslatokkal álltak elő. A szokásos unalmas, agyonszövegezett poszterek helyett alaposan feldobták a szekciót újszerű megközelítésükkel és bátor dizájnnal is! A másik ötlet, az úgynevezett “ignite session” bevezetése, ugyancsak nagy sikert aratott. A “szikra” szekciónak fordítható eseményen a poszterek szerzői ötperces villámelőadásban vezethették fel témájukat a konferencia teljes közönsége előtt a program szerves részeként. A gyorsan változó témák és pattogós előadásmód mellett ennek a formának az a nagy előnye, hogy a poszterszekció alatt nem kellett időt vesztegetni minden egyes kérdezővel az alapkérdésekre, hanem egyből a lényegi dolgokra kerülhetett a sor. A poszter szerzőjének nem kellett huszonötször eldarálni ugyanazt a három alapmondatot, ehelyett inkább a részletek domináltak. Többen is jelezték a konferencia után, hogy ezentúl náluk is így fog lezajlani a poszterszekció.
Egy másik újítás a panel formátumot vette célba. A szokásos megadott téma mellett mi egy kicsit megdolgoztuk a résztvevőket előre is. Ez egyrészt azt jelentette, hogy alaposan megválogattuk, ki szerepel, különösen a publikációs panelban. Egy olyan téma esetén, mint az open access, ahol a vélemények nagyon megoszlanak az eltérő érdekek függvényében, meglehetősen kockázatos kulturált vitára számítani. Mindannyian tapasztaltunk már vörösödő orcákat, gyöngyöző homlokot vagy hadonászó kezeket, aminél talán csak a kínosan feszengő, szavát felejtő vagy teljesen nem odaillő mondatokat skandáló résztvevő lehet rosszabb. A tudományos közlemények nyílt hozzáférése két nagy táborra osztja a könyvtárosokat is. Mi viszont ezt azzal tetéztük, hogy meghívtunk egy sokat publikált, gyakran hivatkozott és nagy tapasztalatokkal rendelkező, bűbájos tudósnőt, hogy vezesse be a panelt előadásával a publikálás változásairól az elmúlt évtizedekben. Maga a panel pedig egy folyóirat-szerkesztőből, egy sokat publikáló és millió sikeres pályázatot író tudósból és a Rutgers Egyetem egyik könyvtárosából állt. A szerkesztő megismertette a közönséget a folyóirat-kiadás anyagi hátterével és napi gyakorlatával. A számok magukért beszéltek, mi, akik mindkét oldalt jól ismerjük, örömmel figyeltük, ahogy elkerekedtek a szemek! Szemléletes példáin, hogy mi történik, amikor egy cikk kontrollszerkesztés nélkül jelenik meg, jókat derült a közönség. Jóllehet, néhány példa nem igazán vicces, ha az alkoholtudomány orvosi részére gondolunk. Egy tizedesvessző elnézése akár halált is okozhat, kis túlzással! Kutatónk ugyancsak megnevettette a közönséget, amikor bemutatott néhányat a rengeteg felkérésből, amiket feltörekvő, nyílt hozzáférésű, ám kétes értékű folyóiratok küldtek neki mint potenciális szerzőnek vagy szerkesztőbizottsági tagnak. Látványos volt az is, ahogy végigvezetett bennünket a határidős pályázatírás tipikus folyamatán, érzékeltetve azt, hogy eközben mennyit számít egy cikk teljes szövegének elérhetősége. Könyvtáros kollégánk a nagy egyetemi könyvtárból, aki a nyílt hozzáférésről könyvet is írt, nem ásta ki a csatabárdot, hanem ehelyett az intézményi repozitóriumok előnyeiről és nehézségeiről tartott kiselőadást. A panel akkora siker volt, hogy a közönség nem akart hazamenni, és többen a folyosón folytatták a beszélgetést.

A Jellinek-panel

A másik panel a mi Jellinek-témánk volt, aminek a címe: Rejtély és spekuláció. Adalékok E. M. Jellinek megtéréséhez. Ez külön fejezetet érdemel, hiszen Jellinek a másik oka, hogy vállalkoztam a rendező szerepére. Ki is volt Jellinek? Épp ezt akartuk megvilágítani kétórás panelünkben. Az alkoholtudomány szülőatyjaként titulált és az alkoholizmus mint betegség elméletének szerzőjéről kevésbé ismeretes tény, hogy egy és azonos a Magyarországon a húszas évek elején az újságok által gyémánt- és valutaspekulációi miatt szélhámosnak kikiáltott figurával. Mondanunk sem kell, a történet ennél árnyaltabb és bonyolultabb, amint a Budapest Főváros Levéltárban található dokumentumokból kinyomozható. Bűnbak vagy csaló, a dolgok mai állása mint végeredmény szempontjából talán mindegy. A panel célja annak megértetése volt, hogy milyen szerepet játszott a polgári családból származó, Európában egyetemre járt, nagytudású és széles látókörű Jellinek életének első ötven éve egy kibontakozó tudományág formálásában. Jellineket több támadás is érte halála után hiányzó vagy kétes értékű papírjai miatt, egészen odáig, hogy egy neves tudós sarlatánnak kiáltotta ki a közelmúltban, saját elméletének propagálása céljából. Jellinek hátrahagyott műve és teljes munkássága azonban magáért beszél, hiszen egy olyan új lehetőségre figyelt fel, amely mások számára is adott volt, noha a jelenség meglehetősen marginálisnak számított. Viszont csak egy Jellinek-típusú tudós lehetett képes arra, hogy ellenszélben, járatlan utakon és dacolva minden huhogóval, lerakja egy önálló, interdiszciplináris tudományág, az alkoholtudomány alapjait, sőt, azt minden mai marketingszakembert megszégyenítve menedzselje és világszerte elfogadottá tegye. Ehhez szükség volt az Európában szerzett klasszikus műveltségére és a minden bizonnyal poklokat megjárt élettapasztalataira is.
Nyilvánvalóan számunkra ez a panel jelentette a konferencia tetőpontját, erre készültünk egész évben. Az előre világos volt, nem kis feladat egy konferencia szervezése mellett egy ilyen horderejű eseményt összehozni. De alaposan átgondoltuk: hol máshol, ha nem itt és ekkor mutathatnánk be a világnak több éves kutatásaink eredményét Jellinek misztikus életével kapcsolatban? A sok meglepetést és váratlan fordulatot hozó, meglehetősen hosszú előadássorozatot pisszenés nélkül hallgatta végig a közönség. A táncrend előre tervezett volt: négy korábbi részmunkaidős egyetemista (ma már könyvtáros) és mi, a két főállású jelenlegi alkalmazott 15-15 percet beszéltünk Jellinek életének alkoholtudomány előtti, a nagyközönség számára ismeretlen szakaszáról, majd telefonon bejelentkezve Amerika első számú alkoholtudomány-történésze, Ron Roizen foglalta össze a hallottakat, miközben a közönség követte a képernyőre vetített diáit. Az előadás végén pedig a magyarországi résztvevők, Palotai Mária és Kovács Beatrix a GYEMSZI-ből járultak hozzá poszterbemutatójukkal a panelhoz.*

Miért a magyar kapcsolat, kérdezhetné joggal a Jellinek életét nem ismerő olvasó?
Ahogy az egész konferencia idején, most is érdeklődést szeretnénk kelteni Jellinek élete és munkássága iránt, és csak annyit árulunk el, hogy jóllehet Jellinek New Yorkban született, apja magyar származású volt. Az amerikai szakirodalomban elterjedt magyarázatot, hogy Jellinek beceneve, a Bunky magyarul a “retek” szót jelenti, e cikk olvasói is minden bizonnyal megmosolyogják. Jellinek ötéves korában már Magyarországon található, és ott élte a polgári ifjak életét egészen az 1920-as többmilliárdos valutacsempészés és egyéb botrányok megtörténtéig. De nem a szenzációkeltés volt a célunk, hanem a Magyarországon és Amerikában párhuzamosan folyó kutatásaink eredményeinek bemutatása. A tudománytörténet kevés olyan ellentmondásos figurát ismer, mint Elvin Morton Jellinek, vagyis Jellinek Morton, miniszterelnökségi titkár, ahogy a szenzációhajhász cikkekből ismerhetjük. Nagy műveltségű kártyás és nőcsábász, aki hallókészüléket visel és nem túl jól öltözött – írták róla a korabeli magyar lapok. A szokásos, egy forrásból származó adatok problémájára kitérő előadás során nem titkoltuk hátsó szándékunkat sem, miszerint szívesen fogadunk bármilyen, Jellinektől származó vagy vele kapcsolatos anyagot készülő elektronikus Jellinek-archívumunkba. Összességében úgy éreztük, sikeresen megoldottuk feladatunkat, és örömmel töltött el bennünket, hogy a nagy sztori bemutatásánál a legérdekeltebbek is jelen voltak.

Visszatekintés, előrenézés

A vendégek visszajelzése alapján nagy örömmel írjuk le, hogy ez volt az utóbbi évtizedek legjobb SALIS konferenciája. Mindenki kiemelte a menetrendszerű pontosságot, a rangos előadókat, a kiváló ellátást, a személyes figyelmet és a hagyományostól eltérő formákat. Óriási siker volt az open access panel, több kolléga írta, hogy továbbadta a hallottakat saját intézetében, és mindenhol nagyon tanulságosnak bizonyult. A könyvtárosok lelkesen fogadták, hogy nagy történelmi pillanatok résztvevőinek érezték magukat, ahogy többen is utaltak rá. Természetesen mindig akad, akinek ez vagy az nem tetszik, másoknak meg pont ellenkező a véleménye!
A legtöbb kedvező véleményt a program óramű-szerű lebonyolítása kapta a konferencia után. Mindenki utálja a csúszást a konferenciákon, a közönség, a moderátor, de főleg az előadó, akinek a nap végén már nem jut elegendő idő, hogy befejezze jól megtervezett mondandóját. Ennek elkerülésére szigorú intézkedéseket vezettünk be, ezeket bejelentettük, és be is tartottuk. Ideje lejárta előtt 20, 15, 5 és 1 perccel az előadó egy táblácskát látott a megfelelő számmal. A tábla addig volt szem előtt, amíg az előadó nem nyugtázta, hogy vette a lapot. Ez a módszer legtöbb esetben bevált. Az kérdőíveken mindenki rendkívül nagyra értékelte, hogy sikerült a menetrendet betartani és betartatni. Kevesen vették észre, hogy saját főnökünket, az intézetigazgatót is könyörtelenül rendre utasítottuk egy szemvonással, amikor erősködött, hogy na, ő aztán addig beszél, ameddig akar, senki sem mer ellene szólni!

Mit tanácsolunk leendő konferenciaszervező magyar könyvtáros kollégáinknak? Ha valaki szeret és tud előre tervezni, bele kell vágni! A magyarok híresek az előrelátásukról, szemben némely amerikaival, akinek, a lányom szerint, első gondolata sincs, nemhogy hátsó. Igaz, ez a középiskolai osztálytársaira vonatkozott, és mint sztereotípia, teljesen elvetendő. Vagy talán mégsem? Ennek ellenére, a hosszú távra tervezés és előre gondolkodás, tisztelet a kivételnek, egyelőre nem jellemzi magyar konferencia-szervezést. Két-három hónappal a konferencia előtt nem lehet nemzetközi résztvevőket felkérni vagy meghívni, véleményem szerint. Ilyen későn a meghívottnak egyből az jut az eszébe, hogy vajon ki mondhatta vissza az utolsó pillanatban, és miért nem hívtak meg első körben. Nyilván a szervezésben nagy szerepet játszik az anyagi háttér, viszont azt is figyelembe kell venni, hogy a szokás inkább az egy évvel előre tervezés. A nagyobb könyvtáros konferenciák határidejét és programját ha megnézi az ember, évekre előre megvannak a dátumok. Az Orvosi Könyvtárosok Szövetsége jövő májusi konferenciájára az előadás- és poszterjavaslatokat már októberben be kell adni, a kétévente rendezett Egyetemi és főiskolai könyvtárosok 2015. márciusi konferenciájára november eleje a határidő.

Mit kezdtünk a problémákkal és akadályokkal? Elsősorban nem aggódtunk előre és feleslegesen ennyi felkészülés mellett. Úgy voltunk vele, majd megoldjuk akkor, amikor valóban jelentkezik. Így is történt. Sokszor kaptunk váratlan segítséget, pont akkor, amikor a legnagyobb szükség volt rá. Első este egyszerre kellett a fogadáshoz készülni és a konferenciatermet berendezni, két vezetőségi tag ajánlkozott a posztereket kiállítani és termet rendezni, miközben egy másik SALIS-tag és egy intézeti kolléga segédkezett a regisztrációs asztalnál. A hiányzó egy névkártyát, amiről késő délután értesültünk, számítástechnikusunk másnap reggelre szállította, még az előadások megkezdése előtt. Amikor a telefon és a teremben lévő hangszóró nem akart kommunikálni a várva várt Jellinek panel előtt ebédidőben, a hotel magyar származású számítástechnikai főnöke személyesen talált ki és szerelt fel egy áthidaló megoldást, majd ott maradt végig a telefonbeszélgetés alatt. Szemmel láthatóan a téma is érdekelte. Ami a legfontosabb, intézetünk mindenben támogatott bennünket, legyenek azok anyagiak vagy a konferencia előadásait megjelentető kiadvány. Most is bejött az elvem, hogy az eredményesség érdekében mindenkire olyan feladatot kell bízni, amit szívesen és hozzáértően csinál. A grafikusi háttérrel rendelkező diákmunkatársunk fantasztikus munkát végzett az összes vizuális megjelenítés terén, a statisztikusi háttérrel rendelkező másik diák az értékelésben segített, a referenszben járatos harmadik hallgató pedig lényegében egyedül tartotta nyitva a könyvtárat a konferencia ideje alatt.

Mit tanultunk a tapasztalatokból? Egy nemzetközi konferencia szervezése óriási élmény, beleszámítva a nehézségeket is. Új oldalról ismerhetünk meg régi ismerősöket. Megtanulunk örülni apró sikereknek és pici mérföldköveknek. Sokat jelentett, hogy a nagy feladatokat kisebb részletekre bontottuk, és igyekeztünk az adott munkára összpontosítani, a jelenben élve, mint egy maratoni versenyen, ahol az éppen futott kilométer számít, nem érdemes aggódni a továbbiakon előre. Ehhez persze nem árt olyan alkatnak lenni, akit a nagy feladatok és kihívások inkább motiválnak, mintsem hogy kétségbe ejtenének. Szerencsés, ha az ember kiterjedt szakmai hálózattal és személyes kapcsolatokkal rendelkezik, és ezeket szükség esetén mozgósítani tudja. Ez nem egyik napról a másikra alakul ki, hanem évek során, lassan és folyamatosan építhető ki. A körhöz nemcsak a nagyágyúk tartoznak, akikkel megfelelő személyes kapcsolat szükséges egy-egy meghíváshoz, hanem a jelenlegi és korábbi munkatársak, beosztottak, diákok, ismerősök, sőt, akár a virtuális kapcsolatok is új értelmet nyerhetnek a személyes találkozás révén egy konferencián. De a siker legfontosabb elemének mindenképpen a hosszas és alapos tervezést tartjuk a mai napig.
Tapasztalatainkat szívesen megosztjuk másokkal, cserében mindenféle egyéb információért (lásd alább). A SALIS-konferencia csak egyik eleme annak a folyamatnak, ahogyan könyvtárunk nélkülözhetetlenné tette magát az anyaintézmény számára. Több konferencián bíztattuk kollégáinkat saját példáinkat bemutatva, milyen módon lehet olyan státuszt elérni az intézményen belül, hogy a könyvtár mindig maximális támogatásban részesüljön. Túl a nehezén természetesen örömmel néztünk elébe további posztereinknek és előadásainknak olyan rendezvényeken, ahol csak előadóként kellett szerepelni, így a hivatásturizmus cikkben emlegetett New Jersey Állami Könyvtáros-konferencián. A végére csattanóként idekívánkozik egy gondolatsor az említett cikkből, nevezetesen amikor azt latolgattam, hogy melyik más tengerparti városka lenne megfelelő könyvtáros konferencia szervezésére. Tudatom az olvasókkal, hogy azóta Long Branchből elköltöztünk az általam kaszinóvárosnak titulált Atlantic Citybe! Itt mutattuk be poszterünket a minap, aminek címe: Könyvtár vagy aranybánya: hogyan váljunk nélkülözhetetlenné intézményünkben? A poszter után ott várt bennünket a sok csillogó masina a kaszinóban, mint a félkarú rabló, a póker- és a baccara-asztal. Ez utóbbit nem véletlen említjük, hanem mint kutatásaink szerves részét: a baccara volt Jellinek kedvenc kártyajátéka! A magyar könyvtárosok által ajándékba hozott egyik könyv szerint ezt állítólag nemcsak francia, hanem magyar kártyával is játszották a múlt század elején. Szakmai köreinkben nem tengenek túl a kártyások, nemhogy a magyar kártyához értők.
Előretekintve a jövőre, szigorúan kutatási szempontból, szívesen kiszervezném a kérdést (crowdsourcing, még mindig nem találtunk magyar szót rá), talán az olvasók között csak akad egy, aki meg tudja magyarázni, mi az a “tétek után a reszt”? Viszont komfortzónán túli tevékenységként a szakmai kihívás (vagyis a pókerasztal) helyett az idén a sportos megoldást választottuk. Egyik este elfutottunk a tíz kilométerre lévő nemzeti emlékhelyre, ami nem más, mint Lucy, az elefánt, az 1881-ben fából és ólomlemezből épített, négyszintes ház magasságú, elefántformájú épület az óceán partján. Lucy túlélte, sőt, remekül állta a New Jersey tengerpartjának nagy részét megsemmisítő Sandy hurrikánt, ami 2012-ben pontosan itt csapott le. Talán egy műelefánttól is lehet tűrőképességet tanulni?

* Lásd: következő cikkünket.

Címkék