E folyóirat egyik jóval korábbi számában (Könyv, Könyvtár, Könyvtáros, 2000. 8. sz. 48–53. p.) tudósítottunk arról, hogy a Magyar Irodalomtörténeti Társaság szorgalmazására 1988-ban megalakult a Kölcsey Társaság, a költő szülőhelyéhez, Szatmárcsekéhez közeli székhelyen, Fehérgyarmaton. Itt alapozódott és indult, elsősorban az irodalmi, de a közművelődési, kulturális programokat megfogalmazó értelmiségi közösségnek a sokoldalú tevékenysége. Középpontban – hosszú távra tervezve –, a Kölcsey-kultusz ápolása, a reformkor kiemelkedő alakja életművének feltárása, tudományos igényű feldolgozása, szélesebb körű megismertetése állt és áll mind a mai napig.
Az első, közel másfél évtized munkálkodásának, hagyományőrző tevékenységének kiadványozásban megtestesült eredményeiről már szóltunk tehát. Alábbiakban az azóta eltelt időszak, a 2000 után megjelentetett kötetekre irányítjuk a figyelmet, azokra, amelyek betekintést engednek az újabb kutatási területekre, s bizonyítják a Himnusz költője szellemének jelenvalóságát, továbbélő hatását.A Kölcsey-életmű kutatásának igen fontos részterületét képezi a költő halálára, temetésére, végső nyughelyének körülményeire vonatkozó kérdések tisztázása, az azokra adott tudományos igényű válaszok. A szatmárcsekei temető ősi kultúrák rekvizitumait idéző különlegessége, a magyar temetkezési szokásoktól eltérő, archaizáló stílusjegyeket hordozó jellege, a fejfa-sírjelek egyedisége régtől magukra vonták a figyelmet. Szélesebb körben keltettek érdeklődést, e témában korábban néprajzi dolgozatok is születtek.
A magyar család-gyökerű Amadeo Boros Csónakutazás a halál után című kötete a legújabb ebben a sorban – alcíme szerint Kultúrantropológiai és etnológiai vizsgálatok a szatmárcsekei csónak alakú fejfák tárgykörében. Ő a jelzett szempontok komplexitásában elemezte és kötetében összegezte vizsgálódásának ebbeli eredményeit. Az olvasmányos modorban elénk tárt szakszövegben szó esik mindarról, ami a népélet, a néphagyomány kérdése, és a gyász kapcsán az itt élők hitvilágával, halottkultuszával kapcsolatban megfigyelhető volt. Ebből az ismeretanyagból eredeztetve jutott el a szerző következtetéseivel a csónak alakú fejfák történetének rekonstrukciójáig.
A másvilági létre vonatkozó végső titkok bár megfejthetetlenek, a szövegből idézzük: … a fejfákba vésett betűk (ABFRA), a boldog feltámadás hitéről és reménységéről szólnak. Az impozáns síremlékkel együtt hirdetik Kölcsey jelenvalóságát.
A kötetet gazdag bibliográfia és fekete-fehér fotódokumentáció egészíti ki.

A következő mű, Csorba Sándor Kölcsey Ferenc utóéletének első évtizedeiből címmel, sok, eddig nem ismert ténnyel, értékes nóvummal gazdagítja az életműre vonatkozó irodalmat. A szerző levéltári búvárkodásainak, a hagyatékkal kapcsolatos szemléinek publikussá vált eredményét hét tematizált fejezetben tárja elénk. Az első tanulmány Kölcsey Ferenc halála, temetése és első síremléke érzékletes leírásában a költő betegségére, utolsó napjaira, s az azt követő gyászos eseményekre vonatkozó eredeti forrásokból (pl. a csekei Református Egyházközség Anyakönyve), továbbá főként Kölcsey Antóniának és Kölcsey Kálmán nevelője, Obernyik Károlynak naplójából merít. Érdekességnek számító történeti tények idézik a jelzett múltat. Petőfi például, 1846 őszén több ízben is látogatta a Szent sírt, melyben a legnemesebb szívek egyike hamvad! Halmánál nincs kőszobor, melyre neve volna felírva… Mindez felvetette egy panteon építésének a gondolatát. Ennek első változata – a ma látható korinthoszi oszlopfős csarnokot megelőzően – 1856-ban a tört márvány-oszlopos síremlék került felállításra. Sírja kegyeleti hellyé vált, s a magyarság számára nemzeti kultuszteremtő erővé nemesedett. A könyv további, eseménytörténetet rögzítő dolgozatai a kor hangulatát idézik (birtokának sorsa; arcképének megfestése; műveinek első kiadása stb., köztük a könyvtáráról írt, szakmabeliek számára sokat mondó).

A több szálon futó Kölcsey-életmű kutatás megint más aspektusát jelzi a költő közel tízéves hivatali működése dokumentációjának feltárásából született kötet, a Kölcsey Ferenc nótáriusi fogalmazványai Szatmár vármegye levéltárában. Kiss András a kolozsvári intézmény főlevéltárosa öt évtizedes kitartó munkájának eredményeként gyűjtötte össze Kölcsey vármegyei jegyzőként saját kézzel írt fogalmazványait. Azokat az iratokat – ahogy Kiss írja – „…amelyekben nem nehéz felfedezni a vármegyei ügyintézés kormányzásban játszott szerepét, nyilvános politikai szereplése során elhangzott beszédeinek, javaslatainak, egyszóval a politikus Kölcsey közéleti megnyilvánulásainak csíráit.” A műfajilag egységes forrásgyűjtemény szerkesztési feladatát Csorba Sándor vállalta magára. Tartalmi, formai jegyek alapján rendszerezetten közli a Kölcsey-féle beadványok, átiratok, leiratok anyagát, és magyar fordításban is megtalálhatók a latin nyelvű fogalmazványok. A kötetet Kiss András előszava vezeti be, és a szerkesztő utószava zárja. A Füzetek 14. tagja tovább árnyalja a Kölcseyről alkotott pályaképet: az országgyűlési követként megismert tekintélyes politikus hivatali működését a hozzáértés, körültekintés, rendszeretet jellemezte.

A Társaság 15-ös sorszámmal jegyzett füzete – János István Századok öröksége című szövegválogatása – joggal nevezhető hézagpótló antológiának. Az irodalomtörténész Szabolcs-Szatmár-Bereg megye kultúrtörténeti, irodalmi múltjára, vonatkozó, korábban folyóiratokban már megjelent esszéit, tanulmányait gyűjtötte egybe. A színes tematikát felvonultató dolgozatok nagy időívet fognak át, s a folyamatosság mélyáramában közvetítenek kultúrhistóriai hátterű prózai és lírai üzeneteket a régvolttól a máig. A szerző szándéka, célja – úgy véljük – éppen az, hogy az olvasót nagy léptekkel végigkalauzolja az Irodalom és reformáció Kelet-Magyarországon a XVI. század végén című írásának mondanivalójától, a XXI. századi jelenig, a Költők a keleti régióban – az 1982-ben indított, Tiszta szívvel füzetek-sorozat alkotói munkáinak bemutatásáig. Tanulmányai között megtalálhatók a hagyományőrzés szempontjából kiemelten fontosak, a máig tartó hatásukkal megkerülhetetlenek, „A fényre lépő ember” (Bessenyei György); „A dalköltőn fekszik átok” (A lírikus Kölcsey); Krúdy és a magyar múlt (A három király történelemlátása); „Nyugat csapatának keleti zászlója” (Tisztelgés Móricz Zsigmond prügyi emlékházánál). Írásaiban foglalkozik továbbá olyan témákkal, amelyek régióbeli kuriozitásuk miatt is figyelmet érdemelnek, mint például a kéziratos költészet. A kötetet Csorba Sándor szerkesztette.

(A válogatás a XX. század Hymnus-értelmezéseiből, a sorozat tizenhatodik füzete második kiadás. A műelemzéseket tartalmazó füzetet, e folyóirat korábbi, jelzett 2000. 8. számában már ismertettük.)

„Hazámat, nemzetemet mindég lángolva szerettem; magyarnak lenni büszkeségem volt, lesz örökre!” Eme sorokat Kölcsey Pozsonyból írta legjobb barátjának, Szemere Pálnak az 1833. március 20-án keltezett levelében. Szatmár vármegye követeként az ott tartott országgyűlésen képviselte a rábízott közügyet, s a szövegből kiragadott mondat jól példázza a költő–politikus hitvallását, következetes magatartását. A levél megírásának egyébként a következő oka volt: Kölcsey akkortájt készítette elő műveinek kiadását, és Szemere szerkesztői minőségében volt segítségére ebben, ezért kért tőle életére, pályájára vonatkozó tájékoztató adatokat. A Kölcsey Ferenc önéletrajzi levele és Hymnusának idegen nyelvű fordításaiból című, a jelzett forrásanyagot filológiai gondossággal feldolgozó munka a sorozat tizenhetedik füzeteként 2007-ben látott napvilágot. A levél két változatban, autográf, valamint magyarázattal kiegészített szövegközlésben szerepel. Érdekes, értékes információt nyújt az olvasónak Kölcsey tanulmányairól, olvasmányairól, ismeretségi köréről, költői karakteréről. A kötet mellékletében a Himnusz fordítása található, több nyelven. A kötethez Imre László egyetemi tanár írt útbaigazító előszót. Szerkesztette és jegyzetekkel ellátta Csorba Sándor irodalomtörténész.

A tizennyolcadik füzet, értékorientált összegzés a Kölcsey Társaság működéséről. Megalakulásának 1987. évi előkészületeitől 2008-ig követi nyomon az ott folyó, nemzeti elkötelezettségű, kulturális hagyományőrző és -élesztő tevékenységet. Ez a nem mindennapi múltidézés sajátos dokumentációban tárul elénk. A magyar reformkor nagy gondolkodójának alakját, a Himnusz költőjének, a szabadságeszme és felelősségtudat képviselőjének kiválóságát, a jelenben élő, kortárs értelmiségiek legjobbjai idézik, méltatják. Lélekemelő helyen, Kölcsey sírjánál, a szatmárcsekei temetőben meg a település református templomában, és reményt keltő időben, a Himnusz születése dátumához kötötten, a Magyar Kultúra Napján. Az itt tapasztalt, mással össze nem hasonlítható ünnepélyesség, a megszólalók emelkedettsége – köztük államfők, egyházi méltóságok, a művészeti élet reprezentánsai – nyilatkozatai, avató- és emlékbeszédei, valamint a hazafias érzelmű gyülekezet részvétele, felhangzó közös éneke, társadalmi életünk kivételes alkalmává avatják minden évben ezt a napot.
A Csorba Sándor irodalomtörténész szerkesztésében, Imre László egyetemi tanár előszavával közreadott kötet azon túl, hogy közelbe hozza ennek a polgári szellemiségű Társaságnak az életét, a magyarság jobblétéért való közös munkálkodás kötelességére is figyelmeztet. Reméljük, hogy a sorozat nem ez utóbbi, Társasági élet Álmosdon innen, Csekén túl című, számadás jellegű kötettel zárul, hanem majd továbbiak segítik ébren tartani a nemzeti imádságunk költőjének életműve iránti érdeklődést, tudatosítva fontosságát.