"A helyismereti munka feltétlen szükséglete
az adott hely szeretete."
Interjú Bényei Miklóssal,
a Méliusz Juhász Péter Megyei Könyvtár
nyugalmazott igazgatóhelyettesével, az MKE elnökségi tagjával
- Talán a végén kezdeném: úgy tudom, hogy mostanában ment nyugdíjba.
- Valóban nyugdíjban vagyok. Már hét napja! Elértem a korhatárt, tehát elmúltam 62 esztendős. A debreceni Méliusz Juhász Péter Megyei Könyvtár igazgatóhelyetteseként dolgoztam az elmúlt esztendőkben, és előtte hosszú évtizedekig a munkatársa voltam. A fenntartó önkormányzat idén úgy döntött, hogy a nyugdíjas korba lépő kollégákat azonnal nyugdíjazzák. Ezzel - úgy hiszem - azt is elmondtam, hogy nem állt szándékomban visszavonulni. Érzek magamban még erőt a munkához. Ezt némileg kompenzálja, hogy a felsőoktatásban továbbra is részt veszek. Az ország több pontján tanítok: az egri főiskolán, Nyíregyházán és természetesen Debrecenben. Tehát igazából a nyugdíj csak formális dolog az életemben.
- A könyvtárban lesz mód nyugdíjasként dolgozni?
- Pillanatnyilag úgy tűnik, hogy még szerződéssel sem tudnak alkalmazni, de amiben tudok, segítek a volt kollégáknak. Remélem, majd egyszer szervezettebb kötődésre is lehetőség nyílik. Most hetente kétszer-háromszor járok be, és olyan dolgokat végzek, amihez kedvem van.
- Ebben is van azért valami jó, nemde?
- Hát hogyne! - Emellett köztudott, hogy nem akkor kezdődik a nyugdíj, amikor hivatalosan véget ér a munkaviszony, mert ezt megelőzi a felmentési idő. Így hozzá lehet szokni a gondolathoz.
- Jövő szeptemberben folytatja a tanítást?
- Amennyiben lesz felkérés, természetesen igen. Nagyon szeretek tanítani.
- Visszatérve könyvtárosi pályájára: évtizedek óta dolgozik könyvtárban. Miben látja a legnagyobb változást e hosszú időre visszatekintve?
- 1966-ban végeztem Budapesten. Még a Kovács Máté-féle garnitúrából való vagyok. Közel negyven esztendős pályafutásom alatt az általam közelről ismert közművelődési könyvtár ügyben - ami természetesen az egész könyvtárügyet is érinti - két nagy horderejű változás történt.
Éppen amikor végeztünk, akkor kezdődött el a megyei könyvtárakban és a szakkönyvtárakban a tájékoztató szolgálatok megszervezése. Engem már kifejezetten azért hívtak Debrecenbe, hogy ezt a munkát néhány társammal együtt elkezdjem. Többéves periódus volt, amíg ez a szolgáltatási ág kialakult, megszerveződött, megerősödött. Ebbe a hullámba sorolnám életem nagy élményét. Még fiatal történelem szakos könyvtárosként az akkori igazgató, Arató Attila rám bízta a helyismereti szolgálat megszervezését. Azóta is elég intenzíven foglalkozom a helytörténet, helyismeret témakörével - ez azt hiszem, hogy a szakmában elég közismert, hiszen a publikációim jelentős része ehhez kapcsolódik. Ezek az írások vagy a helyismeret módszertanával, elméleti kérdésekkel foglalkoznak vagy pedig konkrét helytörténeti kérdéseket taglalnak.
A másik nagy horderejű változás egyértelműen a számítógép térhódítása, ami egészen új helyzetet teremtett. Szerencsésnek érzem magam, hogy éppen abban az időszakban sikerült bekapcsolódnom a felsőoktatásba, amikor ez az informatikai váltás elkezdődött, illetve felerősödött a hazai könyvtár- és oktatásügyben. Debrecenben 1989-ben szerveződött meg a informatikus könyvtáros szak, amely már a nevében is ezt az irányt képviselte. Az egyetem vezetőinek és az előkészítésben közreműködőknek az volt az elképzelése, hogy kifejezetten a nemzetközi trendekhez igazodva informatikai irányú legyen az itteni könyvtáros képzés.
Természetesen nem vagyok informatikai szakember - nem is volt sose ilyen ambícióm -, de nagyon hamar be kellett látni, hogy ez a jövő, és a fiatal szakembereket erre kell felkészíteni. Bevallom, hogy sok kortársamhoz hasonlóan eleinte én is idegenkedtem a számítógéptől, de aztán rájöttem, hogy mindennapi munkámban óriási segítség. Szilárd meggyőződésem, hogy a számítógép eszköz, ám igen hatékony eszköz: annak a célnak alárendelten kell használni, hogy szolgálhassa az információszervezést, az információszolgáltatást.
Tágabban pedig a telematikai forradalom, az internet térhódítása az, amely hallatlan nagy jelentőségű. Ezzel teljesedett ki az ókori álom, hogy valamiféle világkönyvtár valósuljon meg. S hogy visszatérjek a helyismereti szolgáltatásokra: a sokak által elszigeteltnek, provinciálisnak tekintett helyismeret kitörésének is nagy esélye az internet, hiszen általa a helyi információ bárhova eljuthat a világon. Úgy érzem, hogy a helyismerettel foglalkozó kollégáknak rendkívüli ösztönzést adhat ennek tudata. Például, ha valaki elszármazott hazánkból, tegyük fel, az Egyesült Államokban él, és érdeklődik szülőhelye, nagyszülei iránt, akkor nem kell idejönnie, hanem a világhálón hozzájuthat a szükséges információkhoz.
- Önnek mi a kutatási területe?
- Amikor az egyetemen elkezdtem a tanáraim (Kovács Máté professzor, Fülöp Géza, Szabad György és mások) biztatására kutatással foglalkozni, olyan témát próbáltam keresni, amely érintkezési pont a történettudomány és a könyvtártudomány között. Így jutottam el Eötvös József könyvtárához, ami aztán hosszú időn keresztül meghatározta kutatói munkámat. Egy monográfiám és egy tanulmánykötetem, valamint számos cikkem jelent meg ebben a témában. Innen szükségszerűen vezetett az út a XIX. századi magyar művelődés történetéhez; a korabeli színjátszás, tudomány, irodalom múltjáról szintén számos közleményem látott napvilágot. A kandidátusi értekezésem is e tárgykörből írtam, Oktatáspolitikai törekvések a reformkori országgyűléseken címmel.
A másik terület, amihez ugyanezen a vonalon haladva eljutottam, Debrecen és a XIX. század hírességeinek a kapcsolata. Először egy évforduló okán kezdtem el foglalkozni Petőfi életének és munkásságának debreceni vonatkozásaival; akkor még nem egyedül dolgoztam, hanem munkatársaimmal, ám én kaptam a szerkesztési feladatot. A különféle forrásokat tanulmányozva, és főként a már említett országgyűlési vitákat jobban megismerve arra gondoltam, hogy érdemes lenne feldolgozni néhány kiemelkedő nagyság, közelebbről Széchenyi István, majd Kossuth Lajos és Debrecen kapcsolatát, Most pedig Jókai Mór és a cívisváros viszonyának politikatörténeti szempontú vizsgálatát tervezem.
- Érdekes, hogy a csapatmunkát említette. A helyismeret ezek szerint igazi csapatmunka?
- Az alapozás stádiumában valóban többen kell, hogy részt vegyenek ebben a munkában, és előnyös, ha ez a jelleg mindvégig megmarad. Viszont szükség van egy vezetőre. Szombathelyen például Takács Miklós igazgatóként szervezte a munkát, és nem véletlen, hogy ott kiemelkedő tevékenység folyt és folyik mindmáig. Intézkedési joga volt, és nyilván több támogatást is tudott szerezni ennek a feladatnak. Emellett - nem rossz értelemben vett - utasítási joggal is rendelkezett. Bár ő nem olyan egyéniség, aki direkt utasított, hiszen maga is részese volt a helyismereti munkának, de azért az eredményesség szempontjából fontos, hogy megfelelő beosztása legyen annak a személynek, aki irányítja, összefogja ezt a tevékenységet. Ahogy látom, a hazai és a külföldi gyakorlat is hasonlóképpen alakul e tekintetben: többnyire egy meghatározó egyéniség köré szerveződik a feladatot ellátó csoport.
- Mik azok a tulajdonságok, amelyekkel feltétlenül rendelkeznie kell a helyismerettel foglalkozó könyvtárosnak?
- A szokásos, bármely könyvtárostól elvárható alaptulajdonságok elengedhetetlenek. Tehát például a szakmai hozzáértés, lelkiismeretesség, leleményesség. Emellett az előbbiek értelmében felfogott vezetői kvalitás is hasznos. A helyismereti munka feltétlen szükséglete az adott hely szeretete. Tapasztalatból mondom ezt. Mindig nagy örömmel olvasom, amikor a könyvtári szaklapokban a kollégák nyilatkoznak a saját munkájukról. A megnyilatkozásaik legnagyobb tanulsága számomra az, hogy ők is éppen ezt az érzelmi többletet hangsúlyozzák. Nyilvánvaló, hogy senki sem születik helyismereti munkatársnak - minthogy könyvtárosnak sem -, hanem azzá válik. Természetesen van, akire ezt a feladatot rátestálják, de van, aki már diákkorában honismereti szakkörre jár. Úgy látom, hogy azok érnek el számottevő sikereket, akik megszeretik ezt a szolgáltatási ágat. Méghozzá nem is annyira magát a munkafolyamatot, mint inkább az adott helyet (települést, megyét, iskolát stb.). Ez a lelkes hozzáállás, a jó értelemben vett lokálpatriotizmus és az érzelmi plusz hoz igazán eredményt. Arra bíztatnám a kezdő kollégákat felkészítő munkatársaimat is, hogy a fiatalok számára ezt feltétlenül hangsúlyozzák.
- Önt ez a szeretet Debrecenhez köti.
- Igen. Bár nem vagyok debreceni, még csak hajdú-bihari sem. Egy - akkor még Szabolcs (ma Borsod-Abaúj-Zemplén) megyei kis faluban, Tiszaladányban születtem, és a szomszédos Tokajban jártam gimnáziumba. A budapesti egyetem befejezése után személyes okokból kerültem Debrecenbe. A feleségem jelentkezett az orvostudományi egyetemre, és elhatároztuk, ha felveszik, összeházasodunk. Tehát nyilvánvalóvá vált, hogy ez esetben én is vele megyek. Egyébiránt a bátyám már itt lakott, és mindemellett még hívtak is. Addig csak egyszer-kétszer jártam a városban. Nagyon hamar megszerettem, és soha nem éreztem az ún. vidékiség hátrányát.
- Nem fordult meg a fejében a fővárosba költözködés gondolata? Hiszen sokszor kell odautaznia.
- Ilyen szándékom nem volt, bár néhányszor lett volna rá alkalom. Amikor fiatal voltam, érthető módon nem akartam otthagyni a feleségemet, hiszen be kellett fejeznie az egyetemet. Utána még alkalmanként felvetődött ez a kérdés, de vagy a felajánlott munkahely nem volt vonzó, vagy egyszerűen nem akartam jönni. Még egyszer hangsúlyozom: azért sem, mert úgy éreztem, hogy megtaláltam a munkám értelmét Debrecenben.
- Milyen sűrűn utazik a fővárosba?
- Ez attól függ. Az MKE elnökségi tagság ide köt, és más testületeknek is tagja vagyok. Néha hetente kétszer utazom, de van, amikor ritkábban. Bizonyos kutatásokat az OSZK-ban vagy az Országos Levéltárban folytatok, ilyenkor szintén Budapestre jövök.
- Hogy bírja az utazást?
- Az ember több évtized alatt hozzászokik. Annak idején, amikor elkezdtem egyetemre járni, nem olyan kényelmes vonatok közlekedtek, mint most. Emellett sokkal, de sokkal hosszabb ideig jutottam el például a szülőfalumba is. Odamenet még a vasútról autóbuszra is át kellett szállnom. De ismétlem: egy idő után hozzászokik az ember, hogy a mozgó járművön is tudjon aludni, ami nagy előny. Én viszont általában olvasni szoktam. Van, aki nem tud, de én így igen jól ki tudom használni ezt az időt.
- Az előbb említette az MKE elnökségi tagságát. Jelenleg az MKE/IKSZ oktatási és képzési munkacsoportját is vezeti. Beszélne erről a munkáról?
- Egy picikét visszamennék a múltba. Működött már - és nem is egy - olyan munkabizottság, amely a tanulás, képzés, továbbképzés valamiféle elvi irányítását kapta feladatul. Egészen fiatal könyvtáros voltam, amikor bekerültem egy ilyen munkacsoportba, amelyben számos, számomra igen nagy tekintély vett részt. Nekem ez még a tanulás időszakát jelentette. Aztán szünet következett, majd egy, a minisztériummal közvetlenül dolgozó munkacsoportban is helyet kaptam. A '90-es években többszöri nekifutási kísérlet történt újabb és újabb oktatási munkabizottságok felállítására, míg végül 1998-ban szerveződött ténylegesen újra. Ez volt egyben az az időpont, amikor bekerültem az MKE elnökségébe. Korábban nyolc évig a Bibliográfiai Szekció elnöke voltam; ez idő alatt - egyebek között - igyekeztünk hozzájárulni a nemzeti bibliográfia megújításához is. Úgy érzem, hogy a szekcióban végzett munkám és a tanítás által az ismeretségem 1998-ban ért el arra a szintre, hogy egyáltalán jelöltek, majd be is választottak az elnökségbe. (Ez 2003-ban ismét megtörtént.) A ma általam vezetett oktatási és képzési munkacsoport szervezése az IKSZ-szel együtt történt. Sok érv szól e kettősség mellett. Ezáltal nemcsak a munkavállalók, hanem a munkáltatók érdeke is érvényesülhet, hiszen a képzés, továbbképzés mindkettőjük számára egyaránt fontos. Emellett hatékonyabban tudunk fellépni a feladataink megvalósítása érdekében. A munkacsoport 1999 óta egységes - egy-két személyi változástól eltekintve. Célunk az, hogy naprakészek legyünk a könyvtár-politikai elképzelések könyvtáros képzést érintő változásainak tekintetében. Ezt - úgy vélem - sikerül is elérni.
Kiemelném még a munkacsoport tevékenységei közül "Az év fiatal könyvtárosa" díj kezdeményezését, amelyet évről évre pályázat útján egy-egy ifjú kolléga nyerhet el. S hogy csakis egy, ez szilárd meggyőződésünk szerint emeli az elismerés rangját.
- Melyek a könyvtárosképzés legnagyobb problémái napjainkban?
- A '97-es törvény fontos kitétele, hogy csak felsőfokú végzettségű munkatárs lehet könyvtáros. Ez részben megkönnyíti a dolgunkat. A felsőoktatási intézményekben az utóbbi évek legnagyobb feladata a kreditrendszerre való átállás volt. 2002-ben és 2003-ban vezettük be ott, ahol még ez nem volt érvényben. Bizonyára ismert, hogy 2001-től csak informatikus könyvtáros szakon lehet diplomát szerezni. A számítógép térhódítása - mint ahogy arról a beszélgetésünk elején már szó esett - megköveteli ezt.
Azonban alighogy sikerült ezt a folyamatot lezárni, jött az újabb megpróbáltatás: a bolognai folyamat. Veszélybe került ugyanis az önálló könyvtáros képzés. A múlt esztendő azzal telt el, hogy ezt valamilyen módon megvédjük. Azt kell, hogy mondjam - ha szabad szakmabelinek a szakmát minősíteni, - példás összefogással tettük mindezt. Skaliczki Judit, a NKÖM könyvtári főosztályának vezetője kezdeményezően lépett fel, majd az MKE és az IKSZ elnöksége is egybehangzóan foglalt állást ezekben a kérdésekben. Ily módon sikerült elérni, hogy az informatikus könyvtáros képzés megmaradjon önálló szakként. A magyar szakba történő beolvasztással - amely komolyan szóba került - több évtizedes munkánk veszett volna kárba! Arról nem is beszélve, hogy bár a magyar szak hasznos a könyvtárakban, de nem egyedül csak az, és nem biztos, hogy éppen ez a legszükségesebb egy mai könyvtáros számára. Hisszük, hogy a következő időkben, az ún. alapképzés három éve alatt megfelelő tudású információs szakembereket tudnak kibocsátani a képző intézmények, és a második ciklusban, a negyedik és ötödik tanévben a mesterképzés adekvát tartalmát is megtaláljuk.
- Milyennek találja a diákokat?
- Meglehetősen vegyes a kép. Úgy érzem, hogy egy kicsit túlfutott a képzés mennyisége, amely szükségszerűen azzal a következménnyel jár, hogy arányaiban kevesebb azoknak a hallgatóknak a száma, akik igazán hivatottak erre a pályára. Sok esetben azért veszik fel ezt a szakot, mert csak szakpárra lehet jelentkezni. Ez néha a teljesítményen is meglátszik. Mindazonáltal szeretem a pozitívumokat nézni. A kollégákkal, kolléganőkkel azt tapasztaljuk, hogy minden évfolyamban vannak olyanok, akikre hosszabb távon számíthat majd a szakma. Egyébként több diákban csak negyedik-ötödik évre alakul ki az elhivatottság tudata. Ebben nagy szerepük van a szakmai gyakorlatoknak. Ezt támasztja alá az éppen a múlt héten nyilvánosságra hozott felmérés eredménye is. Emellett tudomásul kell venni a kétszakos képzés azon vonását is, hogy a másik szak elszívó hatása szintén érvényesül - hozzáteszem, ez természetes folyamat. Viszont nagy előnye a kétszakosságnak, hogy a könyvtáros egy másik szakterületen is rendelkezik felsőfokú képzettséggel, abban is otthon van.
- És milyen tanárnak tartja önmagát?
- Egy oktatónak - amondó vagyok - az a feladata, hogy minél teljesebben közvetítse a tudását a diákok számára. Viszont naivitás lenne azt gondolni, hogy ugyanezt vissza is hallja az ember a vizsgákon. Annyiban szigorúnak érzem magam, hogy nálam nehéz ötöst kapni (de ezt a hallgatók tudják is). Emellett jóindulatú vagyok, és igyekszem segíteni azoknak, akiknél bizonytalanságot, tétovaságot tapasztalok. Hiszem, hogy azzal tudunk használni, ha segítjük a diákokat! Amúgy meg: a "kirúgott" diák úgyis visszajön!
Egyedül azt a típust nem tudom elfogadni, aki eleve úgy jön el, hogy ő egyest akar, és még a legkisebb erőfeszítést sem teszi meg legalább a kettesért. Minden vizsgaidőszakban van ilyen eset. Hosszú időn keresztül nem tudtam megérteni a halasztások sokaságát, de mára úgy tűnik, hogy ez országos tendencia.
- Ön jól be tudja osztani az idejét?
- Ez hajlam és adottság kérdése is. Ha valaki ilyen szempontból szerencsés alkat, nyilván igyekszik kihasználni ezt. Ezzel együtt nagyon nagyra becsülöm azokat is, akik nem ilyen jó időbeosztással, mégis hatalmas teljesítményeket érnek el. Különbözőek vagyunk: például valaki éjszaka szeret dolgozni, valaki pedig nappal. Egyik is jó és a másik is - ez egyéni dolog. Az éjszakai munkavégzésnek annyi előnye van, hogy jobban lehet koncentrálni, mert kevesebb a zavaró tényező.
- Ön milyen típus?
- Amikor fiatal voltam, még éjjel is dolgoztam, mert szükség volt rá. Míg a feleségem egyetemre járt, nagyon kellett a pénz, ki kellett használni abban a hat évben minden alkalmat. Az utóbbi időben viszont elvétve fordul elő ilyen.
- Kívánok Önnek még sok-sok dolgos nappalt, és köszönöm a beszélgetést!