A PISA 2000 elnevezésű, az OECD szervezte nemzetközi felmérés eredményei önvizsgálatra késztették (késztetik) a hazai oktatásügyben érdekelteket. Vári Péter az Új Pedagógiai Szemle 2002. januári számában ismertette és elemezte a tanulságokat, s a kérdés azóta is napirenden van. A bennünket, könyvtárosokat elsősorban érintő szövegértési vizsgálat eléggé szomorúnak mondható eredményével (= “a sereghajtók között a helyünk”) már lapunk is foglalkozott (Nagy Attila cikke a 2002. márciusi számban), s folyamatos témája olvasáskutatók és könyvtárosok tanácskozásainak is. Legújabban a Magyar Nemzet november 16-i Magazinja közölt gondolatébresztő kerekasztal-beszélgetést a témáról. Ebben Nagy Attila és Gereben Ferenc, valamint Horváth Zsuzsanna, az OPI munkatársa és Arató László, a Radnóti Gimnázium vezetőtanára vett részt. Nem véletlen tehát, hogy Horváth Zsuzsanna hazai “PISA-SOKK”-ról beszél.

Mind Nagy Attila említett cikkében, mind a kerekasztal-beszélgetésben előkerült a szövegértésben élen álló Finnország gyakorlata és példája, ahol például a funkcionális analfabetizmus aránya a nálunk mértnek csupán az egynegyede.

Mindezek után már-már mellbevágóan meglepő olvasni a Hiidenkivi című finn kulturális folyóirat ez évi 4. számában Pentti Leinónak, a Helsinki Egyetem nyelvészprofesszorának “Haza és anyanyelv” című, vészjelzésnek is beillő tanulmányát. Igaz, az írás nem elsősorban a szövegértésről, hanem inkább az írásbeli önkifejezés problémájáról szól: az érettségi írásbeli dolgozatok színvonalának 1996-ban kezdődött és egyre folytatódó eséséről – ami egyébként az elmúlt években már többször hangot kapott a finn sajtóban. (Finnországban központi írásbeli vizsgabizottság működik, s az anyanyelvi és irodalmi albizottságnak az elnöke Leino professzor. A szóban forgó folyóirat a Finn Irodalmi Társaság, a Hazai Nyelvek Kutatóközpontja és a Finn Helytörténeti Szövetség közös kiadványa.)

Szól azonban a professzor a PISA-felmérésben elért szövegértési sikerükről is, és elismerve az iskola pozitív szerepét arra is figyelmeztet: a finn diákoknak – számos más országgal szemben – könnyebbségei, illetve előnyei is vannak az olvasási készség elsajátításában. Ilyenként említi, hogy a finn írásmód gyakorlatilag teljességgel a kiejtést követi, valamint azt, hogy náluk nem szinkronizálják, hanem feliratozzák a külföldi filmeket, s így a “tv-függő” fiatalok is folyamatosan rákényszerülnek az olvasás gyakorlására. A felmérés során pedig az volt kedvező a számukra, hogy az országba bevándoroltak gyermekei – kevés lévén belőlük – nem ronthattak az eredményen.

Miközben nyugtázza, hogy a finn 15 évesek (ez az évjárat vett részt a felmérésben) jók az információkeresésben, az olvasottak megértésében és reprodukálásában, arra figyelmeztet, hogy a vizsgálat tesztkérdéseinek rubrikáiba beírandó kereszt vagy pár soros válasz nem olyan megbízható mérce, mint például az érettségi dolgozat. És ez utóbbiak tanúsága szerint nemcsak a saját mondandó megformálásában és az érvek kifejtésében, hanem az alapszövegek felhasználásában, azaz a szövegértésben is problémák vannak az érettségizőknél.

(Itt annyit meg kell jegyeznünk közbevetőleg, hogy az “anyanyelv és irodalom” tantárgy írásbeli érettségi vizsgája más jellegű Finnországban, mint a mi magyar nyelv és irodalmi írásbelink. Többféle feladatból áll, kevésbé irodalomtudományi megközelítésű, időszerű – vagy éppen örök – morális és közéleti kérdésekről is kér argumentáló egyéni véleményt megadott rövid szöveghez kapcsolódva stb.)

Mi történt (történik) hát az említett 15 évesekkel a gimnáziumi éveik során?

Az érettségik statisztikai adatai egyértelműen kimutatják a dolgozatoknak a már említett, 1996-tól napjainkig tartó folyamatos színvonalesését. Hét minősítési kategóriát használnak az értékelésnél, s a középértéknél (= közepesnél) jobb három kategóriába 1990-ben az írásbelik 52,7, 1995-ben 52,4 – 1996-ban 50, 2001-ben pedig már csak 42,3%-a került. A három, a középértéknél gyengébb minősítést kapottak aránya viszont elég meredeken emelkedett: 1990: 16,4; 1995: 16,3 – 1996: 19,1; 2001: 25,4%. És nincs szó arról, hogy a követelmények szigorodtak volna – sőt a szerző szerint a bírálók fokozatosan engedékenyebbek lettek, vagyis a tényleges romlás még nagyobb mértékű.

Az okokat keresve Leino elsőként az elektronikus médiumok erőteljes terjeszkedését említi, amelynek következtében – a tv-film feliratok amúgy jótékony hatását nem feledve – kevesebbet olvasnak a fiatalok. Majd azt a tényt regisztrálja, hogy a korábbihoz képest jelentős változás történt a normaadó nyelvváltozatok terén. Az írott nyelv szerepét ugyanis a köznapi beszélt nyelv foglalta el, és az írott nyelv mára már idegenné vált a diákok számára: a tanórákon kívül egyáltalán nem is használják.

(A pontosság kedvéért ide két megjegyzés kívánkozik:

A szerző szerint tehát kulcskérdés az iskolarendszer szerepe – s éppen itt van a legnagyobb probléma. Az érettségi dolgozatok színvonalromlásának főokát ugyanis éppen az anyanyelv és irodalom oktatásában bekövetkezett változtatásokban kell keresni.

Arról van szó, hogy a '90-es évek közepén a gimnáziumokban áttértek a nem osztályrendszerű oktatásra, s ezzel együtt módosították a tantárgyak (kurzusok) óratervét is. Az anyanyelv és irodalom tantárgyban a korábbi nyolc kurzus (tulajdonképpen félév) helyett hatban szabták meg a kötelező minimumot. Leino már magát a kurzusrendszert is problematikusnak tartja, lévén, hogy nincs meg az oktatás folyamatossága, nem biztosítja a tanultak egymásra épülését, s különösen a nagyobb iskolákban az egymást váltó tanárok nem tudják szisztematikusan követni és segíteni a diákok fejlődését. Az óraszám-csökkentés eredményét pedig nemcsak egyértelműen, de látványosan is tükrözi az alábbi, 2001-es statisztika:

Másfelől nézve az arányt: 2001-ben az írásbelizők több mint egyharmada kapott eggyel rosszabb érdemjegyet, mint az 1995-ben végzettek. Szembetűnő az is, hogy az átlagosnál jobb gimnáziumokban nagyobb a visszaesés: az ország 10 legjobb gimnáziuma közül nyolcban már-már zuhanásszerű az 1995-öshöz képest. Némi, ám sovány vigasz, hogy kettőben valamivel jobbak az eredmények a hat évvel korábbinál. Ez a nivellálódás érdekesen cseng össze a PISA-felmérés eredményével: ott is eléggé egyforma színvonalú volt ugyanis a válaszok minősége, ami arra mutat, hogy a legjobb diákok nem érik el azt a színvonalat, amelyet jobb körülmények esetén elérhetnének.

A másik – a PISA-vizsgálattal ugyancsak egybecsengő – sajátosság a lányok jobb felkészültsége. Jelentős a különbség a lányok és a fiúk között már a felvett kurzusszám tekintetében is: 2001-ben a lányoknak 52,3, a fiúknak viszont csak 37,7%-a vett részt nyolc kurzuson, amit azt is jelenti, hogy az utóbbiaknak csaknem kétharmada tanulta kevesebb óraszámban a tárgyat, mint 1995 előtti társaik. Az írásbelik eredményei itt is egyenes összefüggést mutatnak: a lányok 48,8, a fiúk 33,2%-a kapta a három legjobb érdemjegyet, míg a közepesnél rosszabb minősítések aránya 19, illetve 34,4% volt.

A folyóirat főszerkesztője meginterjúvolta a kérdésről Riitta Uosukainen asszonyt, a parlament elnökét: ő volt ugyanis az oktatási miniszter, amikor az új oktatási rendszert és óratervet elrendelték a gimnáziumokban. A volt miniszterasszony (korábban maga is pedagógus) jellegzetesen politikusi válaszokat adott. Szerinte a “teljesen új virtuális világ” követelte ki “az óraterv pontosítását” s nemcsak az anyanyelvoktatásban. Nem lát okot a kötelező nyolc anyanyelvi kurzus visszaállítására. Az érettségi írásbeli eredmények gyengülésének “számos oka” közül egyet említett: az érettségizők megnövekedett létszámát. “Félre a homlokráncolással!” – tanácsolta mind a riporternek mind az aggódóknak. A főszerkesztőnek arra a kérdésére, hogy nem éppen a mediatizálódó és nemzetközivé váló világban van-e nagy szükség a jó olvasási és íráskészségre, miután az anyanyelvismeret az az alap, amelyre a jó kommunikációs készség és a világfolyamatok megértése épülhet, így válaszolt: “A finn nyelv európai és világviszonylatban is új virágkorát éli. Tanulják külföldön, csodálják és hallgatják, hivatalos nyelve az Európai Uniónak.”

Pentti Leino ezzel szemben az alábbi következtetésekkel zárja fentebb ismertetett elemzését:

Ne ugorjon vissza a kedves olvasó a bekezdés elejére: jól emlékszik, mindezt a PISA-felmérés éllovas országában írták le, nem a PISA-sokkban szenvedő Magyarországon. Ezek után – a napjainkban oly gyakori henye relativizálással – akár azt is mondhatnánk: ha ennyit ér egy effajta felmérés, mit vagyunk hát úgy kétségbe esve?! Másfelől meg az arra hajlamosak még erősebb ösztönzést érezhetnek, hogy fölfessék a végső veszedelem rémképét, hiszen ha a győztesnél ez a helyzet, mint mondhatunk mi, hátul kullogók.

Én azt hiszem, legszerencsésebb, ha óvakodunk a mindkét oldali túlértékeléstől, túldimenzionálástól. Nekem Leino írása mindenekelőtt azt sugallja, hogy a dolgokat a valós értékükön kell kezelni. Hogy nem kell rögtön hasra esni tekintélyesnek tartott országok, szervezetek, intézmények véleményétől, hanem meg kell nézni, mire és meddig érvényes ez s mire nem. Hogy egyetlen intésükre nem kell azonnal ünnepelni vagy “sokkos” állapotba kerülni, hanem meg kell vizsgálni “a dolgot őt magát”, a hátterét, a kapcsolódási pontjait, nehogy becsapjuk önmagunkat. (Ahogy erre törekedtek például a Magyar Nemzet kerekasztal-beszélgetésének résztvevői is!) És sugallja még azt is, hogy amikor “korszerűsíteni” készülünk, érdemes pillantást vetnünk e korszerűsítésben előttünk járók tapasztalataira, ha már a “lemaradásunk” erre lehetőséget ad.

Ami pedig az éllovas ország cikkírójának idézett végkövetkeztetéseit illeti, abban sereghajtóként is egy véleményen lehetünk – vagyunk – vele.

Az olvasási készséggel és a szövegértéssel egyébként valóban orvoslásra váró gondok vannak nálunk, amint erre hazai pedagógusok, olvasáskutatók és könyvtárosok már évek óta – hasztalan? – próbálják felhívni az oktatásirányítás figyelmét. Az imént olvashattuk a finn ex-miniszterasszony optimista nyilatkozatát, szemben a szakemberek aggodalmával. Azon töprengek: vajon derűlátásában szerepe volt-e a PISA-felmérés számukra igen hízelgő eredményének. Mert ha netán ilyen direkt volna egy nemzetközi felmérés hatása az oktatáspolitika irányítóinak véleményére, akkor végül mégiscsak azt mondom: gerjesszük csak a PISA-sokkot. Anélkül azonban, hogy magunk is beleesnénk.